A japán kultúra jelentős változásokon esett át a több évezredes fennállása során. Japán őshonos kultúrája elsősorban a jajoi nép emlékeiből ered, mely a japán szigetek területén telepedett le az időszámításunk előtt 1000 évvel. A jajoi kultúra gyorsan elterjedt, illetve a dzsómon kultúrával keveredett. A mai japánok hozzávetőleges származása 92%-ban jajoi és 8%-ban dzsómon.
Az ókor és középkor folyamán a japán kultúrára elsődlegesen a különböző kínai dinasztiák gyakoroltak hatást. A kínai befolyás példája japán írásrendszer részét képző kandzsi nevű kínai írásjegyek, melyek annak ellenére is használatosak, hogy nincsen semminemű genetikai kapcsolat a kínai és japán nyelv között. A tágabb értelemben vett közelmúltban, azaz a 19. században kezdődött Meidzsi-kor óta inkább a nyugati világ influálja Japánt és kultúráját. E sokféle hatás hozzájárult a japán kultúra sajátos mai formájának kifejlődéséhez, s immár a világ legnagyobb kultúráinak egyike, mely főképpen a tömegkultúrája népszerűségének köszönhetően tehetett szert globális ismertségre. thumb|400px|Fenyőfák, Hasegawa Tōhaku thumb|400px|Fūjin-raijin-zu by Tawaraya Sōtatsu, with Raijin shown on the left and Fūjin right. 17th century.
Történeti áttekintés
A japán történelmet tizennégy nagyobb periódusra osztják fel: Dzsómon-kor (縄文時代 Jōmon jidai kb. i. e. 12000 – i. e. 300): e kor elején jelentek meg az első emberek a szigeteken – leszámítva az ainukat, akik ekkor már jelen voltak Hokkaidón. Eleinte vadászó-gyűjtögető életmód volt a jellemző, majd a kor vége felé kezdetleges mezőgazdálkodás – főleg a folyók mentén – és az első cölöpökre épített házak is ekkor jelentek meg. A korszak a nevét a szürke agyagból égetett zsinórmintás edényeiről kapta. Jajoi-kor (弥生時代 Yayoi jidai i. e. 300 – i. sz. 300): A tokiói Yayoi negyedben talált edénymaradványokról nyerte nevét a korszak. Ekkor jelent meg a vas és a bronz a szigeteken – előbbit a mezőgazdaságban használták különböző eszközök készítéséhez, utóbbiból főleg fegyvereket és rituális tárgyakat készítettek. Ekkor kezdődött a rizstermesztés, és ekkor alakult ki az addigi sámánizmusból a Sintó. Szintén ebből a korból valók az első feljegyzések Japánról az országon kívülről: i. sz. 57-ben a Késői Han könyvében tesznek említést róluk. Kofun-kor (古墳時代 Kofun jidai 250-538): Kofunnak a jellegzetes kulcslyuk alakú sírokat nevezték, ebben a korban terjedt el ez a temetkezési módszer. Ebben az időben kezdett egységesebbé válni a társadalom. Több nagyobb település jött létre, melyeket általában a legerősebb klánok irányítottak. Később a császári család is az ekkor legkiemelkedőbb Jamato klántól származtatta magát. Aszuka-kor (飛鳥時代 Asuka jidai 538-710): A Jamato klán köré központosult a hatalom nagy része, így az első császár is közülük került ki a Taika-reformot követően. A Buddhizmus ekkor terjedt el Japánban Sótoku Taisinek köszönhetően, aki Szuiko császárnő régense volt. Nara-kor (奈良時代 Nara jidai 710-794): 710-ben a birodalmi központ Aszukából Narába költözött. Ezt a periódust tartják a Japán kormányzás egyik aranykorának, erős állam volt egységes vezetéssel annak ellenére, hogy a császári családnak többször is viszálya volt a Fudzsivara klánnal. Ekkor építették a Tódaidzsi templomot mely a Nagy Buddha csarnokának ad otthont. Elkezdődött a buddhizmus és a sintó szinkretizmusa. Jelentőssé vált a Kínával való kereskedelem. A korszak második felének végére a császári udvar Nagaokába költözött. Heian-kor (平安時代 Heian jidai 794-1185): A főváros neve Heian-kjó volt ekkor. Ebben a korban kezdett elterjedni a harcos elitekből álló kaszt, a szamurájok vagy más néven busik. A korszak első felének végére a hatalom a Fudzsivarák kezébe került, majd Go-szandzso császár söpörte félre őket. Nyugvása nem volt, mert két másik klán, a Minamoto és Taira is veszélyeztette a hatalmát. A nézeteltérések az 1156-os Hógen lázadásban teljesedtek ki, mikor a Fudzsivarák segítette császárnak szembe kellett néznie egy másik örökössel, akit a Taira és Minamoto támogattak. A Fudzsivarák ezt követően eltűntek, a hatalom a szamurájok kezébe került. Elsőként Taira Kijomori került vezető pozícióba, majd a halála után Minamoto Joritomó megtámadta a fővárost és elűzte a Tairákat. Joritomó volt az, aki a bakufu rendszert bevezette a korszak végén. Kamakura-kor (鎌倉時代 Kamakura jidai 1185-1333): Az első nagy sógunátus, a Kamakura uralma. Ekkorra a legtöbb hivatal, amit nem szamurájok irányítottak, névleg megmaradtak ugyan, de nem volt hatalmuk. Minamoto Joritomó és testvére, Josicune 1185 a Dan-no-urai csatában megfutamították a Tairák maradékát is. Joritomót 1195-ben a császártól Seii Tai-Shōgun címet kapott. A császári központ Kiotóban volt, de a bakufu Kamakurába költözött és onnét kormányzott. Ekkor dúlt Ázsiában és Európában a Mongol invázió, Japán ellen is megkíséreltek két támadást 1274-ben és 1281-ben, de mindkettő sikertelen volt. A japánok továbbra is tartottak az inváziótól és rengeteg pénzt költöttek fegyverkezésre, mely kis híján tönkretette a gazdaságot. Ezt követte az ún. Kenmu-restauráció, melyben a sógunátustól puccsal elvették a hatalmat. A puccsot Go-Daigo császár irányította. A központ ismét Kiotóba került, de nem tartott sokáig, mert a császár egykori támogatója, Asikaga Takaudzsi – aki a szamurájok támogatását élvezte – visszament Kamakurába és elkezdett hadurakat maga köré szervezni. Eleinte visszaszorították őket Kjúsúig, de ott szövetségeseket találtak és ismét bevonultak Honsúba. A döntő csata 1336-ban Minatogavában történt, Asikaga Takaudzsi győzedelmeskedett a császárhű csapatok felett. A győztes hadak Kamakurába vonultak és új császárt választottak, ezzel megalakítva az Északi Udvart. Go-Daigo visszavonult és a központját Déli Udvarnak nevezte. Az új császár Takaudzsit sógunnak nevezte, de az ország egyesítésére 1392-ig – Go-Daigo utolsó örökösének a haláláig – nem került sor. Muromacsi-kor (室町時代 Muromachi jidai 1336-1573): Asikaga Takaudzsi sógunná nevezésével elkezdődött a korszak. Az elején lezajlott a Kenmu-restauráció egyik szövődménye, a Nanboku-csó (南北朝時代 Nanboku-chō jidai 1336-1392) az Északi és Déli Udvarok kora, mely Go-Daigo császár vérvonalának kihalásakor megszűnt. Az országegyesítés után az Asikagák nem sokat változtattak a Kamakura-kori kormányzás módszerein, de a császári udvart jobban a markukban tartották, mint az előző sógunátus. Az Asikaga sógunátus a nagyobb hadurak koalíciójának az alapján működött, viszont nem voltak képesek elhárítani több nagyobb problémát, mint például a Korea felől érkező kalózok (Wako) semlegesítése. Az 1274-es és 1281-es mongol támadások óta nem volt kereskedelmi kapcsolat Kínával, ez azonban ismét elkezdődött. A kereskedőkkel Zen buddhista papok érkeztek, így ez a vallási irányzat még erősebbé vált. A korszakot ugyan 1573-ig datálják, de tulajdonképpen már 1465-ben elindult egy másik korszak, a Hadakozó Államok kora (戦国時代 Sengoku jidai 1465-1603), mely az Asikaga sógunok hatalmának gyengülésekor az országot a folyamatos belháborúk helyszínévé tette. Megérkeztek az első keresztény, portugál hajósok a szigetre Kína felől 1543-ban. Ekkor ismerkedett meg Japán az európai vívmányokkal. Az első hajósokat jezsuita szerzetesek követték, akik térítési jogot is kaptak egyes Daimjóktól. Azucsi–Momojama-kor (安土桃山時代 Azuchi-Momoyama jidai): 1573-ban az utolsó Asikaga sógunt, Josiakit az akkori hadurak közül hódításaival kiemelkedő Oda Nobunaga elűzte. Ő 1560-ban kezdte felhalmozni győzelmeit, mikor minden erőkülönbség dacára legyőzte Imagava Josimotót az Okehazamai csatában. Az Imagavát szövetségese volt ekkoriban a későbbi Edo-korszak első sógunja, Tokugava Iejaszu, aki Josimotó halálát követően 1562-ben Nobunaga vazallusa lett. Nobunaga, aki ekkor még támogatta a sógunátust, megunta a belviszályokat és bevonult Kiotóba, hogy kicsikarja Asikaga Josiaki sógunná nevezését a császártól. Mindeközben sikeresen és igen kegyetlenül vette fel a kesztyűt ellenfeleivel szemben. Josiaki visszarettent Nobunaga hatalmától és maga köré gyűjtött minden erősebb daimjót, akit elért – köztük a híres stratégát, Takeda Singent és magát Nobunaga sógorát, Azai Nagamaszát is. Singen kezdte meg diadalmenetét, mikor elindult Nobunaga tartománya, Ovari felé – útja közben magát Iejaszut is legyőzte Mikatagaharánál – céljait azonban nem tudta elérni, mert 1573-ban, útközben ismeretlen körülmények között meghalt. A Takedák visszavonultak Singen fiának, Kacujorinak a vezetésével. Ugyanebben az évben Josakit elűzte Nobunaga, miután legyőzte az ellene vonuló Azai-Aszakura szövetséget. A tűzfegyverek megszerzése érdekében támogatta a kereszténységet a buddhizmussal szemben, amiért több erősen buddhista daimjó – köztük Ueszugi Kensin – haragját is kivívta. Ekkoriban erősödött meg annyira, hogy seregeit már több célpont felé is ki tudta küldeni. Hódításai az 1575-ös Nagasinói csatában érték el fénypontjukat, mikor háromezer muskétással megsemmisítő vereséget mért Takeda Kacujori sergeire. Nem élvezhette sokáig diadalait azonban, 1582-ben vazallusa, Akecsi Micuhide ellene vezette azt a sereget, mellyel Hasiba Hidejosi segítségére kellett volna sietnie. Micuhide bevonult Kiotóba és rágyújtotta Nobunagára a Honnódzsi templomot. Nobunaga ekkor kéntelen volt szeppukut elkövetni.
A hatalmat ekkor Hasiba Hidejosi vette magához. Szövetségre lépett a Mori klánnal és Yamazakiban megütközött Micuhide seregeivel. A csatát Hidejosi nyerte. Ahhoz, hogy Nobunaga teljes öröksége az övé lehessen, előbb meg kellett küzdenie Nobunaga régi szövetségesével, Sibata Kacuievel, akit 1583-ban Sizugatakénél legyőzött. Utána Iejaszuval ütközött meg 1584-ben Komaki-Nagakuténál, a csata után Iejaszu hűséget fogadott neki. A Csószokabe és a Simazu klánok 1585-ben behódoltak. Ezt követően a Fudzsivara klán örökbefogadta Hidejosit és a Toyotomi családnévvel, valamint a Kanpaku ranggal jutalmazták meg. Sikoku és Kjúsú egyesítése után kilenc nagyobb daimjó hűségét nyerte meg, majd 1590-ben a Hodzsó klán Odavarai erődjének ostroma után sikeresen egyesítette Japánt.
Hidejosi nem lehetett sógun, mivel paraszti sorból származott, ezért csak az eggyel kisebb, de ugyanannyi hatalommal járó Taikó tisztségét tölthette be. Több népszerűtlen intézkedése volt, befagyasztotta a kasztok közötti átjutás lehetőségét, több keresztényt is keresztre feszíttetett. Több inváziós csapatot is küldött Koreába és Kínába 1592 és 1597 között, de ezek rendre elbuktak. Uralma az 1598-ban bekövetkezett halálával véget ért. Hidejosi halálakor fia, Hidejori még gyerek volt, nem léphetett apja nyomdokaiba. Ellenségeskedés lángolt fel a daimjók között, akik két csoportra oszlottak: Az egyiküket Tokugava Iejaszu vezette, a másikukat Hidejosi egykori bizalmasa, Isida Micunari. Az ellenségeskedésnek az 1600-as Szekigaharai csata vetett véget, ahol Iejaszu győzedelmeskedett. Három évvel később megkapta a császártól a sóguni címet, ezzel elkezdődött a több, mint két és fél évszázados Edo-periódus.
Edo-kor (江戸時代 Edo jidai 1603-1868) vagy Tokugava-korszak (徳川時代 Tokugawa jidai): A korszak Iejaszu Tokugava sógunná nevezésével kezdődött, aki 1605-ben le is mondott névleg és átadta a hatalmát fiának, Hidetadának. A Tojotomi örökös, Hidejori továbbra is fenyegetést jelentett, ezért 1615-ben Iejaszu megostromolta Oszakát és családostul szeppukura kényszerítette Hidejorit. A csata után a békesség kora köszöntött Japánra. A sógunátus egységesítette az adókat, a pénznemet, fejlesztette a kereskedelmet és a mezőgazdaságot. A daimjókat kötelezték, hogy a legidősebb fiaikat és feleségüket Edoba küldjék „tanulni”, így kordában tarthatták őket.