bélyegkép|270px| Cseh-Szombathy László és felesége sírja a Farkasréti temetőben Cseh-Szombathy László (Budapest, 1925. június 8. – Budapest, 2007. július 21.) Széchenyi-díjas magyar szociológus, társadalomstatisztikus, demográfus, népesedéstörténész, egyetemi tanár, a szociológiai tudományok doktora, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. Édesapja politikai tevékenysége miatt a tudományos pályán csak majd egy évtizedes tanári kényszerpályát követően indulhatott el, amikor 1957-ben a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) munkatársa lett. Az 1960-as évektől a szociográfiai hagyományokkal szakító, korszerű tudományos alapokon újjászerveződő magyarországi szociológia jeles művelője, az életmódvizsgálatok és legfőképpen a családszociológiai kutatások iskolateremtő alakja volt. Munkásságával hozzájárult a szociológiai felvételezés, a mindennapok társadalmi szerveződése, a család, a párkapcsolat, a házasság és az időskorúak, a társadalmi deviancia és normaszegés (öngyilkosság, alkoholizmus, válás stb.) szociológiai, szociálpszichológiai, demográfiai szempontú kutatásának módszertani megújulásához. Az elsők között emelte be a matematikai statisztikai eljárásokat a szociológiai vizsgálatokba. A KSH után 1975-től az MTA Szociológiai Kutatóintézetének munkatársa, 1983-tól 1988-ig igazgatója volt. Jelentősen hozzájárult a szociológia elszigetelődésének megszüntetéséhez, felsőfokú oktatásának és tudományos szervezeti hátterének megújításához. 1973-tól oktatott az ELTE Bölcsészettudományi Kar Szociológiai Tanszékén, elnöke volt a Magyar Szociológiai Társaságnak és az Andorka Rudolf Társadalomtudományi Társaságnak.
Családja Nagy múltú, 1692-ben nemességet kapott református család sarja volt. A családi fáma szerint az eredetileg nagyszombati, a 18. századtól Komáromban gabonakereskedéssel foglalkozó Cseh, majd Szombati, végül Cseh-Szombathy család tagjairól mintázta Jókai Mór műveinek több szereplőjét. Apja, id. Cseh-Szombathy László orvos, belgyógyász, kisgazda politikus és műgyűjtő, fia születésekor a Pázmány Péter Tudományegyetem belgyógyászati klinikájának tanársegédje, később a Bethesda Gyermekkórház belgyógyászati osztályának főorvosa volt. Édesanyja, Krieshaber Ilona a fővárosi egyetem gyermekgyógyászati klinikáján dolgozott. Tágabb rokoni körébe tartozott Balogh Jenő (1864–1953) jogtudós, politikus, igazságügy-miniszter, akadémikus.
1950 májusában kötött házasságot Harmath Katalinnal.
Életútja Alapiskoláit 1931-ben magánúton kezdte meg, majd a Papnövelde utcai elemi iskola – a későbbi ELTE Apáczai Csere János Gyakorló Gimnázium és Kollégium – tanulója volt. 1935-ben szülei a Lónyay Utcai Református Gimnázium és Kollégiumba íratták be, amelyet 1943-ban végzett el kitűnő bizonyítvánnyal. Tanulmányai során elsősorban a történelmi és a földrajzi stúdiumok vonzották, így a történészi pálya vonzásában 1943 szeptemberétől a fővárosi Pázmány Péter Tudományegyetem (PPTE) tanárképes történelem–földrajz szakára járt. Nagy hatású tanárai között volt Alföldi András régész, Mályusz Elemér történész, Mendöl Tibor és Láng Sándor geográfusok. Az ország német megszállását követően az egyetem működése ideiglenesen megszűnt, s 1944 áprilisától a fiatal Cseh-Szombathy a Komárom vármegyei Ete község jegyzője mellett dolgozott, később Oltványi Imre, a Magyar Nemzeti Bank elnökének titkáraként tevékenykedett 1945 júliusáig. 1945 szeptemberétől folytatta tanulmányait a PPTE-n, bekapcsolódott Hajnal István történettudományi szemináriumának munkájába, ezzel párhuzamosan a kisgazda pártszínekben politizáló édesapja közéleti tevékenységét is segítette. Az 1946/1947-es tanévben svájci ösztöndíjjal előbb a bázeli, majd a genfi egyetemen képezte tovább magát, elsősorban szociológiai előadásokat látogatott. Egy év elteltével, 1947 szeptemberétől újra a PPTE-n folytatta tanulmányait, s Hajnalé mellett beiratkozott Szalai Sándor szociológiai szemináriumába is. Ezzel egy időben Szalai jóvoltából felvételt nyert az egyetem Társadalomtudományi Intézetbe, ahol olyan munkatársak mellett dolgozhatott, mint Perjés Géza, Harsányi János és Szabó Dénes. A történészi pálya helyett ebben az időszakban döntött a szociológia hivatásszerű művelése mellett. A Huszadik Század című társadalomtudományi folyóirat történetét feldolgozó bölcsészdoktori értekezésével 1948 novemberére készült el, eddigre azonban a magyarországi belpolitikai helyzet gyökeresen megváltozott. Szalai nem vállalta a konfliktust, hogy intézetének első államvizsgázója egy kisgazda politikus fia legyen, 1949 februárjában pedig az államvizsgára készülő diák egyik legközelebbi társa, Szabó Dénes is elhagyta az országot. Cseh-Szombathy kilépett az intézetből, és egy újabb, ezúttal történelmi témájú bölcsészdoktori disszertációt nyújtott be a PPTE-re Északnyugat-Dunántúl népmozgalmának változásai 1890 és 1930 között címmel, amelynek megvédését követően 1950 júniusában nyerte el történelem–földrajz tanári képesítését.
Kutatói pályára nem nyílt lehetősége, így 1950 szeptemberében a kőbányai Szent László téri általános iskolában helyezkedett el tanárként, ahonnan 1953 szeptemberében a kispesti Landler Jenő Gimnázium tanári karába került át. Kispesti tanári pályafutása 1957 októberében ért véget, amikor második nekifutásra befogadták jelentkezését a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) nemzetközi osztályára. Első munkaköre a külföldi (angol, német és francia nyelvű) szaksajtó szemlézése, a KSH nemzetközi levelezésének bonyolítása, szakfordítások készítése volt, de csakhamar statisztikai elemzések elvégzésével is megbízták. 1962-ben áthelyezték az akkor alapított, Szabady Egon vezette szociális statisztikai osztályra, s ezt követően már módja nyílt önálló demográfiai–szociológiai kutatások végzésére is, amelyek fokozatosan meghozták számára a szakmai elismerést. 1970-ben a KSH társadalomstatisztikai főosztályának főosztályvezető-helyettesévé nevezték ki. 1974 végével felmondott a KSH-ban, és 1975. január 1-jével az MTA Szociológiai Kutatóintézetének tudományos főmunkatársa lett, ahol az életmódvizsgálatokkal foglalkozó részleg vezetésével bízták meg. Az 1970-es évek végén a kutatóintézet tudományos igazgatóhelyettese lett, 1983-tól 1988-as nyugdíjba vonulásáig pedig igazgatóként irányította a kutatómunkát.
Már 1973-tól tartott szociológiai módszertani előadásokat az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) szociológiai tanszékén adjunktusi, 1975 után docensi címmel. 1984 júniusában egyetemi tanárrá nevezték ki, s 1995-ig aktívan részt vett a tanszéki oktatómunkában, valamint az ELTE szociológiai és szociálpolitikai intézetében folyó kutatásokban. Ezt követően professor emeritusként továbbra is támogatta a szociológusképzést és a közreműködésével 2000-ben alapított Szociológiai Doktori Iskola munkáját. Az ELTE mellett tanított a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen is, részt vett az ott működő Családszociológiai Központ munkájában. Több külföldi egyetemen is megfordult oktatóként, így például 1988–1989-ben a Bécsi Egyetem, 1990-ben az Uppsalai Egyetem vendégprofesszora volt.
Az első Orbán-kormány felkérésére 1999 májusától részt vett a hosszú távú népesedéspolitikai koncepciót kidolgozó bizottság munkájában; ajánlásaik végrehajtására 2001 júniusában felállt a Magyar Népesedési Kormánybizottság, amelynek Cseh-Szombathy is tagja lett.
Munkássága Noha szakmai pályafutása nem előzetes elképzeléseinek megfelelően indult, általános iskolai és gimnáziumi tanári tevékenységével (1950–1957) párhuzamosan történettudományi, szociológiai és statisztikai módszertani művek olvasásával képezte magát. Ezekben az években vette fel a kapcsolatot Makkai László történésszel, akkor az MTA Történettudományi Intézetének tudományos munkatársával, aki ösztönözte a fiatal történelemtanár törekvéseit, és irányítása mellett készült el 1956-ra Cseh-Szombathy első tanulmánya I. Rákóczi György 1644–1645-ös III. Ferdinánd ellen vezetett hadjáratairól, amely a Hadtörténelmi Közlemények lapjain jelent meg. Noha nem történészi, különösen nem hadtörténészi pályát futott be a későbbi évtizedekben, publikációja mégis fontos mérföldkőnek számított életében, hiszen azt jelezte számára, hogy lehetséges a kitörés a kényszerűen vállalt szakmai zsákutcából a tudományos pálya irányába.
Immár a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) munkatársaként, 1957 után megnyílt előtte az út a szaktudományos kutatások felé. Még a nemzetközi osztály munkatársaként elsajátította a matematikai statisztika alapjait, a statisztikai elemzések módszertani fogásait. Első, az életművébe szervesen illeszkedő közleménye 1960-ban született meg, amelyet az összehasonlító életmódvizsgálatokban szignifikáns mutatószámok kiválasztásáról írt. Szakmai–tudományos előmenetele ekkor vette kezdetét. 1962-ben, immár szakstatisztikusként, Peter Townsend kutatásaiból kiindulva javasolta a KSH-nak az időskorúak szociológiai, demográfiai vizsgálatát, és bár kezdeményezését támogatták, első kutatási témája mégsem ez, hanem az öngyilkosság magyarországi történeti alakulásának és társadalmi hátterének szociológiai, matematikai statisztikai szempontú vizsgálata volt. Ez irányú eredményeit többek között Émile Durkheim magyarul megjelent, Az öngyilkosság című munkájának (1967) előszavaként adta közre. A szociális deviancia társadalomstatisztikai vizsgálata a későbbi évtizedekben is munkásságának meghatározó vonulata maradt. Öngyilkosság-kutatásai után vizsgálat alá vette az alkoholizmus társadalmi meghatározottságát és következményeit, majd az 1960-as évek végétől tudományos érdeklődése egyre határozottabban a családkutatás felé fordult. Behatóan tanulmányozta a család működési zavarainak társadalmi hátterét, a házastársi–párkapcsolati konfliktusok, a válás, a család széthullásának szociológiai és szociálpszichológiai kontextusát, de kutatói figyelme kiterjedt a házasság megélésében és utólagos megítélésében kimutatható férfi és női narratívák közötti különbségekre, az elvált házastársak talpra állási folyamatainak (újraházasodás, egzisztenciális túlélés stb.), a csonka családban nevelkedő gyermek fejlődése és a gyermeknevelésben jelentkező válás utáni szülői munkamegosztás, az anya- és apaszerep vizsgálatára is. A Magyarországon meginduló családszociológiai kutatásokat később nemzetközi kontextusba is helyezte, amikor hét másik európai és észak-amerikai ország bevonásával nemzetközi összehasonlító család- és házasságszociológiai kutatási projektet szervezett és irányított (eredményeik 1985-ben jelentek meg The aftermath of divorce… címen). A Tudományos Minősítő Bizottság külön disszertáció nélkül, családszociológiai publikációi tézisszerű összefoglalása alapján fogadta be kandidatúráját és ítélte oda neki 1975 tavaszán a szociológiai tudományok kandidátusa címet. Családszociológiai nagymonográfiája képezte doktori disszertációjának alapját is (A házastársi konfliktusok szociológiája), amelynek megvédésével 1983 tavaszán elnyerte a szociológiai tudományok doktora címet.