A Demokrata Néppárt az 1947. augusztus 31-i országgyűlési választásokon a legnagyobb ellenzéki pártként jutott a Parlamentbe. A Magyar Kommunista Párt és az 1948-ban létrejövő Magyar Dolgozók Pártja – érthető módon – tartott a DNP-től. Ráadásul a Demokrata Néppárt múltja makulátlan, képviselőinek döntő többsége a Horthy-korszakkal szembeni ellenzéket képviselte. A párt abból a szempontból is riválisnak bizonyult, hogy egyes kérdésekben nyitott volt a szocializmus gazdaságpolitikája iránt a keresztényszocializmus eszmeiségéből fakadóan. Az állam (Rajk László belügyminiszter rendelete nyomán) 1946-ban számos nem kommunista, keresztény közösséget feloszlatott, amely után az ellenzéki pártok felszalámizása következett, a folyamat végül ezen szervezetek tagjai, így többek között a demokrata néppárti képviselők üldöztetésébe torkollott.
A demokrata néppárti képviselők sorsa 1948 után Akik emigrációba vonultak A Demokrata Néppárt képviselőinek száma a többes mandátumról való lemondások, az erőszakos lemondatások és pótképviselők behívása miatt 61-ről 71-re emelkedett a ciklus végére. A 71-ből tizenketten emigráltak (Babóthy Ferenc, Barankovics István, Belső Gyula, Eszterhás György, Kovács K. Zoltán, Mézes Miklós, Pete Ferenc, Pócza Lajos, Varga László, Villányi Miklós, Zoltán Pál. (Koczor János később, 1956-ban emigrált.) Babóthy Ferenc február 22-én több képviselőtársával együtt hagyta el az országot; 1949 és '51 között Svájcban élt, majd az Egyesült Államokba telepedett át, az amerikai állampolgárságot 1956-ban kapta meg. 1952-ben alapítója lett a Kelet-Európai Kereszténydemokrata Uniónak (CDUCE), illetve 1949-től egészen 1956-ig pedig tagja volt a Magyar Nemzeti Bizottmánynak. Az 1970-es évektől rendszeresen hazalátogatott. Barankovics István a Mindszenty-per előtti napon feleségével, Jánosi József jezsuitával és Blaskó Mária írónővel együtt, az USA budapesti nagykövetségének segítségével emigrált. Először Bécsben tartózkodott, majd a Salzburgban, 1951-ben utazott tovább az Amerikai Egyesült Államokba, ahol New Yorkban telepedett le. 1954-ig tagja volt a Magyar Keresztény Népmozgalomnak, aztán a Magyar Nemzeti Bizottmányhoz csatlakozott, valamint elnöke lett a Kelet-Európai Kereszténydemokrata Uniónak. 1960-tól visszavonult a közélettől. Belső Gyula 1949. március 15-én hagyta el az országot. Ausztria után Párizsba, majd Rómába ment. Három évig aztán Svájcban élt, végül, 1952-ben az Egyesült Államokban telepedett le. Aktívan bekapcsolódott az amerikai belpolitikába a Republikánus Párt színeiben. Tagja volt a Magyar Keresztény Népmozgalomnak valamint a Magyar Bizottmánynak is. Eszterhás György 1949. február 22-én hagyta el Magyarországot. Ausztriába, Olaszországba majd Svájcba ment, 1953-ban telepedett le az Egyesült Államokban. Családja csak 1956-ban követte. Közéleti tevékenységét az emigrációban is folytatta, 1949 novemberében tagja lett a Magyar Keresztény Népmozgalom Végrehajtó Bizottságának, 1950-ben pedig a Magyar Nemzeti Bizottmánynak. 1956 után azonban visszavonult az aktív politizálástól. Koczor János 1956. november 30-án emigrált. Ausztriából egy angliai menekülttáborba került. 1957-ben pedig bevándorlóként Kanadába települt át. Az emigráció tevékenységébe nem kapcsolódott be. Kovács K. Zoltán 1949. február 22-én lépte át az osztrák határt. Az emigrációban vált igazán aktív közéleti szereplővé. Kezdetben Ausztriában élt, ahol együtt dolgozott Barankovics Istvánnal Salzburgban, majd Németországba települt át, többek között azért, hogy felvegye a kapcsolatot Bajor Keresztényszociális Unióval, a CSU-val. 1951-től egészen 1986-ig a Szabad Európa Rádió szerkesztőjeként dolgozott Zoltán Károly néven. Belépett a Magyar Keresztény Népmozgalomba, alapító tagja lett a Magyar Nemzeti Bizottmánynak (1956-ban kilépett tiltakozásként). Szintén részt vett a Magyar Katolikus Diákszövetség (később Magyar Katolikus Értelmiségi Mozgalom, a KMÉM-Pax Romana) és az Európai Kereszténydemokrata Unió, az EUCD munkájában. Újságíróként rendszeresen publikált a Békés Gellért Rómában élő bencés szerzetes által vezetett Katolikus Szemlében valamint az emigráns katolikusok havilapjába, az Életünk-be. 1985-ben hozzáfogott egy gyűjtemény kötet szerkesztésébe, amely a Félbemaradt Reformkor címet kapta. A kötettel a nagy katolikus mozgalmak előtt megalakulásuk 50. évfordulója alkalmából akart tisztelegni. A könyv végül már az első szabad választás kampányában jelent meg 1990-ben. Nemzetközi kapcsolatai révén fontos szerepet játszott a KDNP újjáalakításában. A '90-es évek elején hazaköltözött. Mézes Miklós 1949. február 22-én emigrált több társával együtt. Ausztriában majd Svájcban élt, végül, 1951-ben Kanadában telepedett le. Családja 1953-ban követte. Aktív emigráns közösségi életet élt, 1949-ben tagja lett a Magyar Mezőgazdasági Érdekvédelmi Szövetség igazgatóságának, 1959-ben lépett be a Magyar Nemzeti Bizottmányba. 1960 óta a Kanadai Magyar Széchenyi Társaságának társelnöke valamint a Kanadai Magyarok Szövetségének igazgatóságában és a helyi Rákóczi Szövetségben is szerepet vállalt. 1984-ben pedig belépett Haladó Konzervatív Pártba. Pethe Ferenc 1949. február 22-én hagyta el az országot. Először Ausztriába ment, majd júliusban Svájcba költözött. Családja 1956-ban követte őt. 1956-ig tagja volt a Magyar Nemzeti Bizottmánynak, 1952-től a Közép-Európai Kereszténydemokrata Unió és az Európai Rab Nemzetek Közgyűlésének munkájában is részt vett. 1957-ben alapító tagja majd elnöke a Baseli Magyar Egyesületnek. Pócza Lajos 1949. január 13-án menekült Ausztriába, 1950-ben pedig Ausztráliában telepedett le Sydney mellett. A távolság miatt nem kapcsolódhatott be a demokrata néppártiak emigráns tevékenységébe. Nyugdíjasként kiadta visszaemlékezéseit a DNP-ről és szerepvállalásáról. Varga László 1948. november 3-án feleségével együtt lépte át az osztrák határt. 1949-ben Svájcba utaztak, majd '50 márciusában az Egyesült Államokban telepedett le. Az amerikai magyar emigráció életében aktív szerepet vállalt. Ő alapította meg a Magyar Keresztény Népmozgalom szervezetét, majd ezen egyesület révén kezdeményezte a Közép-Európai Kereszténydemokrata Unió életre hívását. 1956-ban létrehozta és 1990-ig vezette a Szabad Magyar Jogászok Világszövetségét. Tagja lett a Magyar Nemzeti Bizottmánynak, majd a Magyar Bizottságnak is. Az ENSZ kényszermunkát vizsgáló bizottságban bizonyította, hogy Rákosi Magyarországán összesen hetvennégy munkatábor működött. Az 1956-os forradalom az ő életében is váltást eredményezett, látva a Nyugat csöndjét, azt vonta le tanulságként, hogy valamilyen módon normalizálni kell a kapcsolatot a Szovjetunióval. A kevesek egyike volt, aki nem ellenezte a Szent Korona hazaszállítását. 1985-ben elnöke lett az Európai Rab Nemzetek Közgyűlésének. Több utazást tett a magyar emigráns kolóniákban, járt Dél-Amerikában, Ausztráliában, Japánban és természetesen Európában. A rendszerváltozás idején bekapcsolódott a KDNP újjáalakításába, amelynek hamarosan elnökhelyettese is lett. 1992-ben hazaköltözött. Villányi Miklós 1949. február 22-én hagyta el az országot. Először Svájcban élt, majd a kanadai Vancouverben telepedett le. Különösebben nem kapcsolódott bele az emigráció tevékenységébe, a vancouveri Magyar Ház énekkarának és ellenőrző bizottságának lett a tagja. Zoltán Pál 1949. február 22-én emigrált. Ausztriából később Hollandiába szökött. Ott megszervezte a nijmegeni Mindszenty Alapítványt az emigráns magyar fiatalok segítéséért. 1957-ben visszament Ausztriába. Szeretett volna hazájába is visszaköltözni, de a hatóságok nem engedték. A rendszer enyhülésével egyre gyakrabban járt Magyarországra.
Az itthon maradottak névsora Abay Nemes Oszkárt 1958-ban eltiltották az ügyvédi hivatás gyakorlásától, utána csak nehéz fizikai munkákra alkalmazták. Balogh András családját 1951-ben internálták a Hajdúnánás melletti Tedejpusztára, ahová követte őket, birtokát kisajátították. Tedejpusztáról 1953-ban (a tábor feloszlatásakor) szabadult. Az 1956-os forradalom leverése után hosszú ideig rendőri őrizet alatt állt. Barkóczy Józsefet 1949-ben, mandátumának lejárta után rendőri őrizet alá helyezték. 1952-ben pedig letartóztatták és hat év börtönbüntetésre ítélték. 1956-ban feltételesen szabadlábra helyezték, de a forradalom leverése után 1957 májusában újra elfogták, brutálisan megverték, internálták, ahonnan 1958-ban szabadult. Bartha Bélától sorozatos zaklatások után 1955-ben a Fáj nevű kisközségbe helyezték, hamarosan pedig megvonták kongruáját. Csak 1962-ben került át egy nagyobb plébánia élére, Legyesbényére. Bátor Imrét 1955 márciusában tanács elleni izgatás vádjával 8 hónapi börtönre ítélték, végül 4 hónapot raboskodott. Berkes János azok közé tartozott, akit már 1948 nyarán megfosztottak mandátumától Horthy-korszakbeli pozíciója miatt (szervezője volt a Magyar Élet Pártjának). Bocskay Istvánt annak ellenére hurcolták meg az 1956-os forradalom leverése után, hogy semmilyen politikai tevékenységet nem végzett. Megverték és rendőri felügyelet alá helyezték. Bodor György már 1947-ben vizsgálati fogságba került koholt vádak alapján, azonban a bíróság felmentette. Az 1956-os forradalom leverése után december elején letartóztatták. Az év utolsó napján hazaengedték, pár nap múlva azonban újra el akarták fogni, családja bújtatta egészen az 1963-as amnesztia rendeletig. Bodnár János Antalt mandátumának lejárta után koholt vádak alapján elküldték tanári állásából. (1957-ben rehabilitálták.) Bús Imrét 1949-ben rendőri felügyelet alá helyezték. A szövetkezesítés ellenzője címén még az 1960-as években is zaklatták. Csépe Jenőt mandátumának lejárta után felfüggesztették tanári állásából, nem nyugdíjazták, fizetést sem kapott. (1956-ban rehabilitálták.) Csontos Tamás az 1950-es évek elején kulákká nyilvánították, majd kártalanítás nélkül elvették földjét. Farkas Dénest 1949-ben Söjtörre telepítették ki családjával, és minden vagyonától megfosztották. Az 1956-os forradalom leverése után 1957-ben internálták, és három hónapra börtönbe zárták. Farkas György jogászt mandátumának lejárta után 1962-ig nem juthatott képzettségéhez megfelelő munkához, 1954-ig tanárnő feleségét sem alkalmazták. Ferenc Ferencet 1954 márciusában szervezkedés és fegyverrejtegetés koholt vádja alapján 6 év börtönre ítélték, vagyonát elkobozták. 1960 áprilisában szabadult, további másfél évig rendőri őrizet alatt állt. Gábriel Jánosnak 1949-ben felajánlották, hogy lépjen be az MDP-be, mivel azonban az ajánlatot elutasította, lakásától megfosztották, felesége varrodáját bezárták, kisiparának gyakorlását ellehetetlenítették. 1956. november 4-én a szovjet csapatok letartóztatták és Ungvárra vitték. Egy hét múlva visszahozták Budapestre, és a Belügyminisztérium őrizetébe került. 1957 januárjában szabadon engedték, de márciusban ismét elfogták, internálták. 1957 őszén „bűnszövetkezetben elkövetett lopással” vádolták meg, 1958 januárjában szervezkedés bűntettében ítélték vétkesnek. Végül márciusban két évre mérsékelték a büntetését, és beszámítva korábbi raboskodását júniusban feltételes szabadlábra helyezték, még további fél évig rendőri felügyelet alatt állt. Gáspár Mihályt 1950-ben családjával együtt kulákká nyilvánították és 18 kat. holdas birtokát táblásították. Hajdú Kálmánt 1949 után egy időre internálták. Az '56-os forradalom leverése után ismét elfogták, bántalmazták, és ismét internálták. Kiszabadulása után egy évig rendőri felügyelet alatt állt. Harnóczy Kálmán házát 1950-ben lefoglalták, földjét betagosították, alkalmi munkákból tudta eltartani családját. A rendőrség élete végéig megfigyelés alatt tartotta. Horváth Ferencet 1951-ben koholt vádak alapján letartóztatták, majd 1952-ben ötéves börtönbüntetésre ítélték, 1954-ben szabadult. Az 1956-os forradalom után 12 év fegyházbüntetésre ítélték, ahonnan 1963-ban egyéni kegyelemmel szabadult. Iszak Kálmánt 1949-ben letartóztatták, 10 napig őrizetben tartották, majd Vásárosmiskén kényszerlakhelyre toloncolták, rendőri felügyelet alatt is állt.