Jules Simon (születési neve: François-Jules Suisse) (Lorient, 1814. december 27. – Párizs, 1896. június 8.) francia politikus, egyetemi tanár, újságíró, akadémikus. A Harmadik Francia Köztársaság 6. miniszterelnöke.

Pályafutása Az École normale supérieure-ön szerzett diplomát filozófiából, majd ledoktorált. 1839-ben egykori tanára Victor Cousin Párizsba hívta, hogy vegye át helyét a Sorbonne-on. Cousin beszélte rá 1840-ben a névváltoztatásra. Simon Platónról és Arisztotelészről tartott előadásai rendkívül népszerűek voltak az egyetemen. 1845-ben a Becsületrenddel tüntették ki.

Az 1848-as februári forradalmat követően áprilistól Côtes-du-Nord köztársaságpárti képviselője az alkotmányozó nemzetgyűlésben, ahol a mérsékelt republikánusok között foglalt helyet. Elsősorban az oktatás és a munkaszervezés kérdéseivel foglalkozott. 1849-ben részt vett az alapfokú oktatásról szóló törvénytervezet megszövegezésében.

1851. december 7-én, III. Napóleon államcsínye után öt nappal nyilvánosan kijelentette a Sorbonne diákjai előtt, hogy nem fog felesküdni a bonapartista politikára. Rögtön felfüggesztették professzori állásából. Hat éven keresztül látszólag nem foglalkozott politikával, de könyveket írt, Belgiumban előadásokat tartott, így neve ismertté vált.

1863-ban Seine megye egyik küldötteként kezdett politizálni a törvényhozó testületben, és a Francia Akadémia is tagjává választotta. Hippolyte Taine és Ernest Renan mellett ő is ellenezte az ultramontanista mozgalmat, Charles-Augustin Sainte-Beuve mellé állt, amikor szembe került a klerikálisokkal a szenátusban.

1870. szeptember 4-én kikiáltotta a köztársaságot a Concorde téren. (Léon Gambetta a párizsi városházán (Hôtel de Ville de Paris) kiáltotta ki a köztársaságot). A nemzetvédelmi kormányban a vallás- és közoktatási miniszteri posztot töltötte be. 1871 februárjában küldöttség élén Bordeaux-ban rábeszélte Gambettát a lemondásra. Simon megtartotta az oktatási tárcát Adolphe Thiers elnöksége alatt is egészen 1873. április 17-ig. Thiers távozása után Patrice de Mac-Mahon elnöksége idején az ellenzékhez csatlakozott. Törvénytervezetet nyújtott be a kötelező elemi oktatás bevezetéséről, amit a klérus Félix Dupanloup-n keresztül ellenzett.

1876. december 12-én Mac-Mahon Jules Dufaure helyére Simont nevezte ki a kormány élére, és a belügyminiszteri tárcát is rábízta, hogy gyengítse Gambetta befolyását. Jules Simon beiktatási beszédében republikánusnak és konzervatívnak minősítette magát. December 16-án örökös szenátorrá és a Francia Akadémia tagjává választották, Victor Hugo is támogatta szavazatával. Kormányzása alatt igyekezett összebékíteni Gambetta antiklerikális híveit a konzervatív jobboldallal. De amikor elfogadta azt a napirendi pontot, amely arra szólította fel a kormányt, hogy tiltsa be az ultramontanista rendezvényeket, Mac-Mahon lemondatta, és helyére Albert de Broglie-t nevezte ki azzal a céllal, hogy a köztársaságpártiak kerüljenek hatalomra.

A mérsékelt republikánus Jules Simonból konzervatív republikánus lett élete utolsó éveiben, a szocializmus és a baloldali antiklerikalizmus ellensége. 1889-ben röpiratban támadta a boulangista mozgalmat, leleplezte Georges Boulanger-nak a szocialistákkal és a szélsőjobbal fenntartott kapcsolatát. 1890-ben részt vett Berlinben a nemzetközi munkavédelmi konferencián. Aktívan közreműködött hazájában a női és gyermekmunkát szabályozó törvénytervezet megvitatásában. Azt kérte, hogy a nők szülés után négy hétig ne dolgozzanak. Újra felhívta a figyelmet a nők jelentős szerepére a családban, a társadalom bázisában. Hugóval együtt harcolt a halálbüntetés eltörléséért.

Újságíróként rendszeresen publikált a Revue des Deux-Mondes-ban. 1847-ben két társával elindította a La Liberté de penser, revue philosophique et littéraire folyóiratot.

Élete folyamán sokat foglalkozott az oktatással és az iskolarendszerrel. Egyik könyvének bevezetőjében ezt írta:

„A népek között az a legnagyobb, amelynek legjobbak az iskolái”.

Írásai thumb|A Le Devoir könyvborítója (1863) Étude sur la théodicée de Platon et d'Aristote (1840) Histoire critique de l'école d'Alexandrie (1844–1845) La Mort de Socrate (1853) Le Devoir (1854) La Religion naturelle (1856) La Liberté de conscience (1857) La Liberté (1859) L’Ouvrière (1861) L’École (1864) Le Travail (1866) L’Ouvrier de huit ans (1867) La Politique radicale (1868) La Peine de mort (1869) V H-nak szóló ajánlással La Famille (Paris, 1869) Le Libre Échange (1870) La Liberté politique (1871) Le Gouvernement de Thiers (1871, 2 vol. in-8) La Réforme de l’enseignement secondaire (1874) Souvenirs du 4 Septembre (1874) Dieu, Patrie, Liberté (1883) Une Académie sous le Directoire (1884) Thiers, Guizot, Rémusat (1885) Nos Hommes d’État (1887) Victor Cousin (1887) Souviens-toi du 2 décembre (1889) La Femme au XXe siècle (1891) L’Affaire Nayl Premières années (1901) posztumusz

Jegyzetek

Források

Kapcsolódó szócikk Franciaország miniszterelnökeinek listája

Kategória:A francia parlament tagjai Kategória:Francia újságírók Kategória:Francia egyetemi, főiskolai oktatók Kategória:1814-ben született személyek Kategória:1896-ban elhunyt személyek Kategória:Francia filozófusok Kategória:A Francia Akadémia tagjai Kategória:Franciaország miniszterelnökei Kategória:Franciaország belügyminiszterei Kategória:A montmartre-i temetőben nyugvó személyek Kategória:A francia Becsületrend kitüntetettjei Kategória:A Becsületrend lovagjai