Korea két hét híján 35 éven át volt a Japán Birodalom része, hivatalosan 1910-től 1945-ig. Ekkor még határok tekintetében az 1948-ig számított egységes Koreáról beszélünk. A japán gyarmati uralom Korea történelmének egyik legmeghatározóbb korszaka volt, és a múltból visszamaradt traumák a mai napig befolyásolják nem csak a koreai lakosság Japánról alkotott véleményét, de a politikai életet, gazdaságot, és ehhez mérten a médiát is.
A folyamat, amelynek következtében Japán protektorátussá tette Koreát 1876-ban kezdődött, és egyenlőtlen szerződések és egyezmények sorozata vezetett az 1910-es megszállásig.
Előzmények Korea és Japán megszállás előtti kapcsolata, a Japán-ellenesség fogalma Korea és Japán kapcsolata évszázadok óta konfliktusokkal terhelt, ugyanakkor Korea 1910-es annektálása szempontjából történelmi előzményként az Imdzsin-háború, aminek során Tojotomi Hidejosi japán sógun, Korea belpolitikai megosztottságát kihasználva 1592-ben lerohanta az országot. Bár az invázió eredeti célpontja nem a Koreai-félsziget, hanem a Ming-Birodalom volt, mégis ezen lépésének eredményeképpen alakult ki Koreában a Japán-ellenesség fogalma, amely a mai koreai gondolkodásra Észak-, és Dél-Koreában is hatással van. A háború egészen 1598-ig tartott, hatalmas károkat hagyva maga után a Csoszon Királyságban. Nem csak emberveszteségek és épületrongálódások sújtották az országot, de nagyon fontos ősi koreai dokumentumok is megsemmisültek. Ez azt jelentette, hogy ezzel együtt az ország régi emlékei örökre elvesztek. A Japán-ellenesség jelképévé vált továbbá I Szunsin, aki erőhátrányban semmisítette meg a japán hajókat a hanszan-szigeteki tengeri ütközetben.
Imo-incidens 1875-ben, hogy a Japán Birodalom kierőszakolta három koreai kikötő megnyitását, megtámadta a Csoszon Királyság Kanghvado szigeti erődítményeit. A japán császári haditengerészethez tartozó Unjo hadihajó figyelmeztető jellegű támadása után további két hadihajóból és három csapatszállító hajóból álló „követséget” küldött a koreai udvarhoz, hogy kierőszakolja Csemulpho, Puszan, és Vonszan kikötő megnyitását. Így 1876 holdnaptár szerinti második hónapban aláírták a koreai udvar képviselői aláírták azt a szerződést, amellyel megnyílt a három kikötő, és biztosítva lett a japán alattvalók területenkívülisége és áruik vámmentessége. A külföldi kereskedők beözönlésével növekedett a gazdasági válság. Az országos elégedetlenséget növelte, hogy a koreai kézművesség helyzete rosszabbodott, és a nagybirtokos réteg, – hogy növelje a mezőgazdasági termékek exportjának arányát – kizsákmányolta a parasztságot. A királyi hadsereg homokkal és agyaggal kevert rizsen élt, zsoldjukat egy egész éven át nem kapták meg. Ennek következtében 1882. július 23-án katonai felkelés tört ki (Imo-incidens).bélyegkép|balra|1882-es koreai felkelés — fametszet Csikanobu Tojoharától, 1882 Szon Szungil vezetésével a katonák és elégedetlen polgárok a japán képviselet épületéhez mentek, és felgyújtották azt. Ezután a királyi palotához mentek és távolítottak el számos minisztert. A japánbarát kormány helyett egy új kormány létrehozatalát kísérelték meg. Élére – önkényesen – Hungszon tevongunt helyezték. A Japán Császárság erre reagálva háborúval fenyegette meg az újonnan alakult kormányt, amit elkerülve 1882 augusztusában aláírták az incshoni szerződést, melynek V. pontja szerint Japán csapatokat küldhet Szöulba, akiknek ellátása a Csoszon Királyság feladata. A hétszáz fős japán katonai egység bevezénylésének hivatalos oka „megvédeni saját állampolgárait”. Az egyezmény továbbá kötelezte a koreai kormányt, hogy küldjön követeket Japánba bocsánatkérés céljából, nyissa meg a janghvadzsini kikötőt, és, hogy engedélyezze a japán hivatalnokok szabad működését az országon belül. A felkelés közben megölt japán állampolgárokat tiszteletadással eltemették, a felkelés vezetőit kivégezték. A tevongun kormánya megígérte, hogy saját költségén újjáépíti a japán képviselet leégett épületét és kárpótlásként fizet 500 ezer jen hadisarcot a Japán Birodalomnak.
Kínai befolyás és a kínai-japán ellentétek fokozódása Kodzsong király felesége (Min királyné) és családja a kínai udvartól kért segítséget a tevongunnal és a japánokkal szemben. A háromezer fős, Kínától kapott egységgel megbuktatták a tevongunt és kormányát, hogy visszaállítsák a kínai hatalmat (később a kínai egység Koreában maradt, hogy szemmel tartsa a Hanabusza Jositada kísérete miatt küldött kétszáz japán katonát és a japán befolyás alakulását). A tevongunt letartóztatták, és Paotingbe helyezték életfogytig tartó rabságba. Míg a koreai kormány az incshoni szerződés megkötésével volt elfoglalva, addig a főváros keleti részeiben kínai hatóságok törtek be váratlanul lakóházakba, 170 személyt letartóztatva. A független ország nevében 10 embert végeztek ki, a többit koreai hatóságoknak adták át további kihallgatások és nyomozások céljából. Japán részről nem történt az eseményre való reakció, ugyanakkor a koreai kormány két magas rangú hivatalnokot küldött Pekingbe, hogy "megköszönjék" a Mennyei Birodalomnak. 1882 szeptemberében létrejött a koreai-kínai megállapodás, melyben Kína megerősítette Korea hűbéri függését. A kínai függéssel szemben létrejött fiatal arisztokratákból álló (jangban családokból származó) liberális Reformpárt, ami Kim Okkjun vezetésével vissza akarta szorítani a kínai befolyást (úgy, hogy közben a jó kapcsolatokat Kínával fenntartja), és az elmaradott Koreát a japán modernizáció eszközével fellendíteni. Mire 1884. áprilisában Kim Okkjun visszatért Szöulba, a Kína-ellenes emberek száma megnőtt, és a feszültség egyre elviselhetetlenebb lett (az 1883 végi amerikai-koreai kapcsolatfelvétel és az amerikai és német tanácsadók látogatása a királyhoz csak olaj volt a tűzre). Takezoe Sinicsiró miniszter és Kim Okkjun októberi találkozásával úgy tűnt Japán hajlandó még jobban támogatni a pártot. Kim a Min család reakciójától félve jobbnak látta először lépni, ezért 1884. december 4-én a párttal palotaforradalmat indított, majd reformprogramját megfogalmazva kormányt alapított (érdekes módon a japán kormány csak december 11-én hallott először a puccsról). A kínai katonaság és a japánellenes szöuli lakosság december 6-ra feloszlatta a pártot, megmaradt tagjai és japán segítői pedig Japánba (Takezoe Incshonba) menekültek. Inoue Kaoru hozta ki Takezoét (kit később leváltottak) Koreából, miután felmérte a japán polgárokat ért károkat és szerződésben megkapta Koreától a kárpótlást (bocsánatkérés a királytól, 110 ezer jen az áldozatok családjainak, gyilkosok megbüntetése, stb.). A Japánban egyre fokozódó Kína-ellenesség és a Szöulban történtek miatt szükségessé vált egy új, Kína és Japán közti békés megállapodás megkötése.
Kínai-japán ellentétek kiteljesedése Az 1885 áprilisában aláírt tiencsini egyezmény értelmében Japán és Kína kivonta csapatait a Koreai-félszigetről (600 japán és 2000 kínai katonát), a szöuli eseményekért felelős kínai vezetőket kellően megbüntették, jóvátételt kaptak a károsult japán polgárok Koreában, és biztosíték született, hogy soha többé ne történjen hasonló. Ezt a szerződést az 1893-as Tonghak-lázadás törte meg, mikor a szöuli udvar – ismét – Kínától kért segítséget a lázadás leverésében. Ez persze megtörte a tiencsini szerződésben foglaltakat, ezért Japán négyezer fős katonai egységet menesztett Koreába. 1894 augusztusában kezdetét vette az első kínai-japán háború, mi Kína vereségével ért véget. A háborút lezáró simonoszeki békeszerződésben (1895. április) Kína lemondott Korea feletti befolyásáról. Az akkori japán miniszterelnök, Itó Hirobumi úgy vélekedett, hogy Korea nem tud saját maga reformokat végrehajtani (ezt az állítását a Tonghak-parasztlázadással lehetne indokolni), ezért azt a „legerősebb” országnak felügyelete alá kell vonnia, vagy be kell olvasztania. Immáron a mérleg a japán befolyás felé billent.
Min királyné meggyilkolása és a koreai befolyásért való harc Az egyre nagyobb japán nyomás hatására Min királyné vezetésével a nacionalista koreai nemesség kibuktatta a kormányból a japánbarát minisztereket. Válaszul, 1895. október 8-án Miura Goró bérgyilkosokat fogadott föl, és megölette Min királynét, testét pedig elégettette. Miura bábkormányt alakított ki (Kodzsong királyt pedig őrizetbe helyezte). A nemzetközi elégedetlenség hatására a japán kormány bíróság elé helyezte Miurát, de bizonyíték híján felmentették. A japánellenesség fokozódott, és a koreai nemesség az oroszokhoz fordult támogatásért (a kínaiak helyett). A nemesek a királyt az orosz követség épületébe szöktették. Megtörtént az orosz kapcsolatfelvétel, amely során Oroszország 3 millió jen kölcsönt adott a japán adósságok visszafizetéséhez, tanácsadókat és kiképzőtiszteket helyezett Koreába (az oroszok csak egy háromezer fős koreai hadsereg felállítására adták az áldásukat). Kodzsong király önálló palotát építtetett és 1897-ben felvette a császári címet (így egy rangban állt a japán császárral). Ezzel Koreai Császárság lett az ország neve. Az orosz barátság akkor vett száznyolcvan fokos fordulatot, mikor a régi orosz követet lecserélték Alexis de Speyer követre, aki a cári csapatok általi megszállást szorgalmazta az ország északi részén. A koreai kormány nem kért többet Oroszország segítségéből, s a kiképzőtisztek, tanácsadók és Speyer követ elhagyta az országot (Oroszországnak nem érte volna meg megkockáztatni Korea birtoklását a lehetséges Japán konfliktus miatt). Többé Korea nem tudott megbízni az oroszokban, s lényegében magára maradt a térségben.
Korea északi részén a jelentős mértékű erőforrások kiaknázásának lehetőségére több ország is felfigyelt. Az amerikaiak, franciák, oroszok, angolok mind be akartak fektetni. Ezek közül az amerikaiak vasútvonal kiépítési szándéka emelhető ki, melynek jogát 1898-ban átadták a japánoknak. Ekkorra a japánok kezébe került a mai Dél-Korea területének távíró-hálózata, két vasútvonal, a bányaipar legnagyobb része, valamint a tengeri partszakasz halászati koncessziói is.
Az orosz-japán kapcsolatok kiélesedésével a Koreai-félszigetnek központi (pontosabban – később – stratégiai) szerepe lett a két ország kapcsolatát illetően. Az orosz cár azzal az ajánlattal lépett elő a japán kormánynak, hogy a Koreai-félszigeten a 39.szélességi foktól az északi határfolyókig alakítsanak ki egy semleges zónát, amivel el tudnák választani a két ország érdekszféráját. A Japán Birodalom nem engedélyezte, s ezzel 1904-ben kitört az orosz–japán háború. Japán aláíratta Koreával a szabad csapatmozgásokról szóló egyezményt a Koreai-félsziget területén, ezzel még közelebb húzva magát Koreához. Az 1905. májusi orosz vereséget követően a félsziget Japán befolyása alá került.
Protektorátusi szerződés aláírása Itó Hirobumi a japán kormány megbízásából a koreai állami hivatalokba japán tanácsadókat helyezett el, és a japán csendőrségnek teljhatalmat adott. 1905. november 17-én aláíratták azt a protektorátusi szerződést, mely szerint: „A japán kormány tokiói (külügy)minisztériumán keresztül a jövőben ellenőrizni fogja Korea külügyeinek irányítását. Ezentúl Japán diplomáciai és konzuli képviselőit fogják megbízni Korea külföldi államokban lévő alattvalóinak és érdekeinek védelmével. A japán kormány köteles figyelemmel kísérni a Korea és más hatalmak közt jelenleg fennálló szerződések teljesítését. A koreai kormány kötelezi magát, hogy mostantól fogva semmiféle nemzetközi jellegű egyezményt nem köt és semmi ilyen kötelezettséget nem vállal másképp, csakis a japán kormány közvetítésével. A japán kormányt őfelsége a koreai császár udvaránál főmegbízott fogja képviselni, aki Szöulban tartózkodik, s akinek főleg olyan ügyek irányítása a feladata, amelyek diplomáciai kérdésekkel kapcsolatosak. A Korea és Japán között mostanáig megkötött szerződések és egyezmények továbbra is érvényben maradnak, azok kivételével, amelyek ellentmondanak a jelen szerződésnek. A japán kormány kezeskedik a Koreai Császári Ház biztonságáról és nagyságának tiszteletben tartásáról.”