Gioachino Antonio RossiniA zeneszerzőt Giovacchino Antonio Rossiniként keresztelték meg, ő azonban a Gioachino nevet használta gyakrabban. A magyar szakirodalomban a Gioacchino forma a gyakoribb. OH. 1245 oldal (Pesaro, 1792. február 29. – Párizs, 1868. november 13.) olasz zeneszerző. A bolognai zenei líceumban tanult gordonkázni, később zongorázni. Csupán tizennyolc éves volt, amikor Velencében bemutatták egyfelvonásos vígoperáját (A házassági kötelezvény). Hírnevet az 1813-ban komponált művével, a Tankréddal szerzett magának, ezek után sikeresen meghódította a milánói, a római és a nápolyi operaházakat is. Életének második felében Párizsban telepedett le, ahol a Théâtre-Italien igazgatójaként az olasz opera népszerűsítésével foglalkozott, valamint a fiatal zeneszerzők (mint Vincenzo Bellini) támogatásával.
A bécsi klasszicizmus nagy híve volt, Mozart és Haydn hatása erősen érződik operáin. Művészi pályafutását könnyed, nápolyi stílusú vígoperákkal kezdte, és fokozatosan jutott el a francia nagyoperáig. Ebben a műfajban munkássága a Tell Vilmosban teljesedik ki. Operái közül A sevillai borbély és a Hamupipőke a legismertebb. A mintegy negyven opera mellett számos egyházi és kamaraművet is írt. Korának legbefolyásosabb zeneszerzői közé tartozott, a bel canto úttörőjeként tartják számon. Szülővárosa után gyakran illetik a pesarói hattyú fantázianévvel.
Élete és pályafutása Gyermekévei Rossini 1792. február 29-én született egy kis adriai kikötővárosban, Pesaróban. Apja, Giuseppe Rossini Lugóból származott, és meglehetősen büszke volt származására, mivel egyik őse a ferrarai herceg udvarában nagykövetként tevékenykedett. A család címerének főalakja egy rózsán ülő csalogány volt. Giuseppe Rossini 31 évesen, 1790-ben költözött Pesaróba, ahol egyszerre volt városi trombitás és a helybéli színház kürtművésze. Megnyerő modora és jókedve miatt mindenki Vivazzának szólította. Pesaróban ismerkedett meg feleségével, Anna Guidarinivel, a helybéli pékmester lányával. Anna varrónőként kereste kenyerét, és sokan a város legcsinosabb és legvidámabb lányának tartották.
A Rossini-család évei nyugalomban teltek, amíg a francia forradalom eszméi és Napóleon katonai sikereinek hírei be nem szivárogtak az olasz köztudatba. Vivazza kiemelkedő szerepet vállalt a republikánus mozgalomban, titkos gyűléseken és összeesküvésekben vett részt, és 1797. február 5-én ő fogadta a várost megszálló francia csapatokat. Alig egy hónap múlva, a tolentinói béke megkötése után, Pesaro visszakerült a pápai államhoz, és Vivazzát elbocsátották állásából. Egy héttel később csatlakozott a pesarói hazafiakhoz, akikkel karöltve egyetlen éjszaka alatt sikerült megszerezniük a várost; új önkormányzatot alapítottak és kikiáltották a város csatlakozását a napóleoni Ciszalpin Köztársasághoz. Vivazza azonban korán rájött, hogy a politikai hangulat rendkívül változó, és kénytelen lesz családja számára biztos megélhetést biztosítani. Ezért kürtjátékára összpontosított, és elhatározta, hogy beszervezi maga mellé énekesnőnek feleségét, Annát. A házaspár elhagyta Pesarót, és vándorszínészként bejárták Itália nagyobb városait. 1799-ben, amikor a franciákat kiverték a pápai államból, a fő támogatójuknak tekintett Vivazzát börtönbe vetették, ahonnan csak 1800-ban szabadult. Városi trombitás hivatalát nem kapta vissza, így kénytelen volt vándorszínész és -zenész életét folytatni.
E viszontagságos évek alatt a fiatal Gioachinót Pesaróban nagynénje és nagyanyja nevelte. Próbálták tanítani, de az ifjú Gioachino gyermekéveinek nagy részét csínytevésekkel töltötte – a templomokban elkövetett rossz tréfái már-már a szentségtörés határát súrolták. A szülők büntetésül beadták inasnak egy kovácsmester mellé. Nevelését latin- és zongoraleckék egészítették ki, de igen csekély eredménnyel. Első zongoraleckéit egy bizonyos Prinettitől kapta, aki a szerző visszaemlékezései szerint a zongora mellett az italfogyasztás technikáival is megismertette őt. Rossini egyik hosszú éveken át fennmaradt szokása volt, hogy ritkán aludt ágyban. Ahol éppen ráesteledett, beburkolózott kabátjába, és ha kellett, akár a bolognai árkádok alatt is képes volt átaludni az éjszakát.
1802-ben a Rossini-család visszaköltözött Lugóba, és a fiatal Gioachinót ismét inasnak adták be a helyi kovácsmesterhez, de ezúttal már eredményesebben, ami elsősorban annak volt köszönhető, hogy anyja jóval többet foglalkozott vele. Élete végéig imádta anyját, akit a világ legszeretetreméltóbb jelenségének tartott. Apja megtanította kürtön játszani.
A fiatal Gioachino egy don Giuseppe Malerbi nevű paptól kapott hasznos, bár nem rendszeres zongoraleckéket. A pap, aki idejekorán felfedezte növendékének tehetségét, tekintélyes szerepet játszott Rossini zenei ízlésének alakulásában, hiszen nagy csodálója volt Haydn és Mozart művészetének.
Bolognai évek bélyegkép|balra|150px|A bolognai zeneakadémia bejárata
A Rossini család 1804-ben Bolognába költözött, ahol az ifjú Gioachinót beíratták a híres Accademia dei Concordiba, amely a klasszikus zene, elsősorban Haydn zenéjének művelését tekintette elsődleges feladatának. Mestere Angelo Tesei volt, aki hegedűre oktatta. Ezenkívül tanult énekelni és zongorázni is, és csakhamar elérte, hogy mindkét képességéből gyakorlati hasznot is húzzon. Tizennégy évesen már a környékbeli színházakban segédkezett karvezetőként és recitativók kísérőjeként. A fellépéseiből származó tiszteletdíjat mindig átadta anyjának, aki ekkorra visszavonult az énekléstől, mert hangja megromlott. Nagy sikereket ért el énekesként is: rendszeresen énekelt templomokban és a bolognai színházban is. Különleges tehetségének köszönhetően tizennégy éves és négy hónapos korában az Accademia dei Filarmonici tagja lett, sőt, a szokásos felvételi díjat sem kellett befizetnie. Rossini ekkorra belátta, hogy ha meg akarja alapozni jövőjét, tovább kell tanulnia.
1806-ban a bolognai Liceo Musicaléban gordonkázni tanult, majd az év vége felé elkezdett komponálni is. A következő évben felvette tanulmányai közé az ellenpontot is, ami minden operaszerző számára kötelező volt. Zeneszerzőként első próbálkozása a Se il vuol la Molinara című buffo-ária volt, valamint komponált néhány kürtduót, amiket apjával adott elő.
Fontos szerepet játszott életében a Mombelli család. Domenico Mombelli Európa-szerte híres tenorista, felesége, Vincenzina Vignano egy híres balettmester lánya volt. Két lányuk volt: Marianna és Ester. Mombelli egy kis vándortársulatot alapított feleségével, lányaival és egy basszistával. Repertoárjukat képességeikhez igazították: Marianna alakította a nadrágszerepeket, Ester volt a primadonna. Rossini későbbi éveiben is szívesen mesélt arról, miként ismerkedett meg a Mombelliekkel. Egy este Mombelliék a bolognai színházban játszottak. Egy dáma megkérte a fiatal Rossinit, hogy szerezze meg a darab egyik áriájának kottamásolatát. Mombelli elutasította a fiú kérését, mire ő mérgesen közölte vele, hogy csakazértis hozzájut a másolathoz. Még aznap este elment az előadásra, majd emlékezetből leírta a teljes zongorakivonatot, amit aztán megmutatott Mombellinek is. A tenorista nem akarta elhinni Rossini történetét, mondván, hogy bizonyosan elcsente tőle a kivonatot. „Rendben van – válaszolta a fiú – majd elmegyek még kétszer az előadásra és leírom az egész partitúrát!”. Mombellinek megtetszett a fiú szemtelensége, és nyomban barátjává fogadta. Nem sokkal később megkérte, hogy írjon csapata számára egy kis operát.
A Liceo Musicaléban ellenponttanára Padre Mattei volt, egy rendkívül introvertált személyiség, akinek sokszor nehezére esett, hogy elmagyarázza tanítványának a hibákat, inkább szótlanul kijavította őket. Mégis ő volt az, aki igazán megszerettette Rossinival Haydn zenéjét, és így a fiatal zeneszerzőt az iskolában mindenki „Il Tedeschinóként” (A kis német) emlegette.
Időközben több kisebb megbízást is kapott, de akadémikus képzettségét csak 1808 augusztusában ismerték el, amikor felkérték egy kantáta megírására, és azzal megpályázhatta a Liceo nagydíját. Az Il pianto d'Armonia sulla morte d'Orfeo (A Harmónia panasza Orpheusz halálakor) című mű el is nyerte a fődíjat, csak Rossini nem volt vele elégedett, ezért később egyetlen más művében sem használta fel ennek zenéjét.
Rossini 1810-ben kénytelen volt abbahagyni tanulmányait, mert családja elszegényedett és nyomorúságos helyzetbe jutott. Az anekdoták szerint megkérdezte tanárát, az öreg Matteit, hogy ellenponttudása elegendő-e egy opera megírására, és amikor igenlő választ kapott, egyszerűen kisétált az intézet kapuján. Valójában azért távozott, hogy segítsen családján.
Az első opera
bélyegkép|jobbra|250px|A fiatal Rossini
A Rossini család jó barátságban volt a Morandi házaspárral, akik kisebb operaházakban énekeltek. Anna Rossini gyakran mesélt fia tehetségéről Morandinak. Amikor a házaspár 1810-ben a velencei San Mosè-színházhoz került, alkalmuk nyílt, hogy segítsenek barátaikon, és beajánlották a fiatal zeneszerzőt Cavalli márkinak, a színház impresszáriójának. Cavalli már ismerte Rossinit, hiszen feleségével, a primadonna Adelaide Carpanóval dolgozott egy ideig a sinigagliai színháznál is, ahol Rossini besegített zongorázni. Az impresszárió levélben felkérte Rossinit, hogy utazzon Velencébe.
Velencében Rossini kézhez kapta a librettót, és azt néhány nap alatt meg is zenésítette. A címe A házassági kötelezvény (La cambiale di matrimonio) volt. A darab megírásához felhasználta egy, a Liceóban komponált nyitányát is. Rossininak nem is az opera megírásával voltak komolyabb gondjai, hanem a rendezéssel, hiszen az énekesek különféle feltételekhez kötötték fellépésüket, és ezek miatt szinte a teljes művet át kellett írnia. Morandi tanította meg Rossinit arra, hogyan csillapítsa az előadókat, hogyan találja meg az arany középutat művészi koncepciója és az énekesek érdekei között. A darabot 1810. november 3-án mutatták be – határozott sikerrel. Bár librettóját ötlettelennek tartották, zenéjéből pedig hiányolták az eredetiséget – azt a klasszikus stílusjegyek ötvözeteként írták le – legjellemzőbb vonásainak, a vidámságnak és jókedvnek köszönhetően mégis elindította Rossinit az operaszerző pályán.
Kezdeti sikerek Rossini az 1811-es évet Bolognában töltötte, ahol La morte di Didone (Dido halála) címmel kantátát írt az egyik Mombelli lánynak, majd megírta második operáját, a Különös félreértést (L'equivoco stravagante). A darab, elsősorban a gyenge szövegkönyv miatt megbukott, Rossini pedig még a bolognai rendőrséggel is összetűzésbe került, mert az egyik próbán annyira felbőszítették a kórus hibái, hogy tettlegességre ragadtatta magát.
Következő felkérése ismét Velencéből érkezett, ahol 1812. január 8-án a San Mosè-színházban mutatták be harmadik operáját, a Szerencsés tévedést (L’inganno felice). Ez az egyfelvonásos volt Rossini első vitathatatlan sikere, amit jól bizonyít az is, hogy az 1812-es szezon után is műsoron maradt.
Rossini még Velencében volt, amikor kézhez kapta a Kürosz Babilóniában (Ciro in Babilonia) librettóját. Ezt a félig opera, félig oratórium művet nagyböjtre kellett elkészítenie a ferrarai herceg színháza számára. A március 14-én bemutatott darab néhány áriától eltekintve bukás volt, de érezhető volt benne Rossini technikájának fejlődése: ebben tűnt föl először a viharzene, amit a zeneszerző későbbi operáiban is előszeretettel alkalmazott.
Rossini visszatért Velencébe, ahol május 9-én mutatták be újabb vígoperáját, A selyemlétrát (La scala di seta). Az operát a közönség kedvezőtlenül fogadta, mivel zenéjét és librettóját Cimarosa Titkos házassága másolatának tekintették. Az opera ennek ellenére két hónapig repertoáron maradt és kétszer fel is újították, tehát mégsem volt igazi bukás. A selyemlétra nyitányát önálló zenekari műként napjainkban is gyakran játsszák.