bélyegkép|A Szputnyik–1 műhold. A Szputnyik-válság a hidegháború fordulópontját jelentető politikai jelenség volt, elsősorban az Egyesült Államokban, de a nyugati világ más országaiban is. Előzményei voltak, amelyek nagyban kiteljesítették a hatását, hogy a „szabad világnak” hívott nyugati országok lebecsülték a Szovjetuniót és nem tekintették technológiai hatalomnak, csak legfeljebb katonainak. Az Egyesült Államokban a közvélekedésbe – tévesen – beivódott, hogy élen járnak a rakéták fejlesztésében, az űrtechnológiában és a számítástechnikában, és figyelmen kívül hagyták, hogy az általuk 15-20 évre kalibrált atommonopóliumot néhány év alatt megtörték a szovjetek. Éppen ezért óriási meglepetést okozott, amikor 1957. október 4-én a Szovjetunió sikerrel bocsátotta fel a világ első műholdját, a Szputnyik–1-et, az első ember alkotta tárgyat, ami Föld körüli pályára állt.

A szovjet siker nyomán az amerikai sajtóban egy öngerjesztő tömeghisztéria indult útjára, amelyben az ország felett át- és áthaladó műholdat veszélyforrásnak, az atomfenyegetés eszközének tekintette a média és sulykolta bele ebbéli véleményét a közvéleménybe. Eisenhower elnök rövid ideig megpróbálta bagatellizálni az ügyet, ám hamarosan engedve a nyomásnak intézkedéseket foganatosított, egyben elismerve, hogy egyes területeken – pl. a világűr meghódításában – az USA lemaradt a Szovjetunió mögött és vissza kell állítani ezt a presztízsveszteséget. Ezzel elkezdődött az űrverseny, mely többek között az Apollo-programhoz és az 1969-es holdra szálláshoz is vezetett.

A kormányzat szorgalmazására előbb maga az USA is bemutatott egy sikeres űrstartot az Explorer–1-gyel – miután az erre a célra eredetileg szánt Vanguard-program kudarcot vallott – majd intézkedések sorozatát indították el. Szétválasztották a rakétatechnikát illető kutatási projekteket katonai és civil területekre, megalapítva a katonai kutatások koordinálására az ARPA ügynökséget, a civilekére pedig a NASA kormányhivatalt, utóbbiban koncentrálva minden űrrakéta fejlesztést. Emellett pedig, miután elemzések arra mutattak, hogy a szovjetek elsősorban képzési oldalon fejlődtek rendkívüli módon, felpörgették az amerikai közoktatást a tudományok, elsősorban a matematika területén a hátrány ellensúlyozására.

Előzmények

Az Egyesült Államokban a második világháborút követően széles körben – és főként éppen a politikai döntéshozók között – elterjedt az a nézet, hogy a korábbi szövetséges, de újdonsült ellenféllé előlépett Szovjetunió csak katonailag képvisel jelentős erőt, technológiailag és gazdaságilag lemaradásban van. Egyes elbizakodott becslések például azt mondták, hogy például az atombomba előállításához szükséges fejlett technikában az USA legalább 15-20 éves előnyt élvez. Ezeket a véleményeket hírszerzési értesülésekre, valamint arra alapozták, hogy például számítástechnikában, vagy más a kor legfejlettebb tudományágaiban milyen eredményekkel rendelkeztek az egyes országok. Arra csak sokkal később, az 1960-as évek elején derült fény, hogy például a Szovjetunióban háromszor annyi tudóst képeztek a közoktatásban, mint az USA-ban.

Aztán a történelmi események folyamatosan szállították a vélekedéssel ellentétes eredményeket. A tizenöt évesnek becsült előny dacára az első amerikai atomrobbantást, az 1945. július 16-i Trinity tesztet mindössze csak 4 évvel követte az Első Villám fedőnevű szovjet sikeres atomrobbantás 1949. augusztus 29-én. Még nagyobb döbbenetet okozott, amikor az első amerikai hidrogénbomba, az Ivy Mike 1952. november 1-jei felrobbantása után kilenc hónappal, 1953. augusztus 12-én a Szovjetunió is felrobbantotta a maga RDSZ–6Sz jelű hidrogénbombáját. A technológiai előny láthatóan elolvadt.

Az 1950-es évtized közepén a technikai teljesítmények között látott új területet az Egyesült Államok, amelyben új frontvonalat tudott nyitni az ideológiai szembenállásban: az űrteljesítményekben. Dwight Eisenhower elnök nevében James C. Hagerty sajtófőnök 1955. július 19-én bejelentette, hogy az USA a Nemzetközi geofizikai év 1957. július 1. – 1958. december 31. közötti eseménysorába illeszkedően a felsőlégköri kutatások részeként egy Föld körül keringő kisebb műholdat fog pályára állítani (természetesen megelőzve mindenkit, a világon elsőként). Azonban a Szovjetunióban is folytak titkos rakétakutatások sőt, azok előrehaladottabbak voltak, mint az USA kísérletei. A világűr elérésének kulcsa pedig a hordozórakéta volt, amelyre természetesen mindkét fél fegyverként, az atom- és hidrogéntöltetek célba juttatójaként gondolt elsősorban. Az amerikaiak ezidőtájt megpróbálták a CIA U–2 kémrepülőgépeivel felmérni a szovjetek ilyen irányú potenciálját, de 1955-56-ban még úgy látták, hogy övék a vezető szerep ezen a területen. De ez a kiindulási alapjuk is hibás volt, amire a legjobb példa, hogy a CIA azt jelentette Eisenhowernek, hogy azért kell az U–2-eseket bevetni, mert azt (egy régi, valahonnan zsákmányolt szovjet radarberendezés elemzése alapján) a szovjet radartechnika képtelen lesz érzékelni. Ezzel szemben Szergej Koroljov tervező vezetésével a szovjetek a világháborút követően végigjártak egy utat a német háborús fegyver, a V–2 honosításától egészen a világ első interkontinentális rakétájának, a kb. 7000 km hatótávolságú R–7 Szemjorka sikeres indításaiig, amellyel a másik oldal késlekedéseit is kihasználva előnyre tettek szert.

Szputnyik–1

Koroljov első számú feladata az volt, hogy a Hadsereg kezébe adjon egy olyan eszközt, amellyel a Szovjetunió képes átlőni Amerikába, azaz képes egy tömegpusztító fegyvert célba juttatni az amerikai kontinensen. Az OKB–1 iroda főtervezője 1957 nyarára készült el az R–7 interkontinentális ballisztikus rakétával, amelynek 1957. augusztus 21-i startjával elérték a célt, hogy a rakéta 6500 km-re repüljön egy bombamakettel.

Szergej Koroljov azonban még az 1930-as évek amatőr rakétatársaságából, a GIRD-ből hozott magával egy álmot, hogy egy eszközzel elérik a világűrt. Annak tudatában, hogy az interkontinentális ballisztikus rakéta egyébként alkalmas arra is, hogy az atomtöltetnél kisebb tömeget ne minél nagyobb távolságra, hanem minél nagyobb sebességre – végső soron pedig első kozmikus sebességre, azaz a világűr, a Föld körüli pálya elérésére – gyorsítson, elkezdte ennek az álomnak a propagálását a jóváhagyó pártszervek felé. Tervével eljutott a legfelső pártvezetésig, egyenesen Georgij Malenkovig, akinek közreműködésével végül a szovjet kormány határozatot hozott egy műhold megépítésére 1956. január 30-án. Tette ezt azért, mert ezzel a Szovjetunió számára reális esély nyílt, hogy megelőzik az Egyesült Államokat az Esisenhower által bejelentett első műhold pályára állításával.

Az 1957. augusztusi ICBM indítás sikerét követően azonnal megindult a munka az űralkalmazás indítására is. Az OKB–1-ben több műholdterv is a megvalósulás útján volt és végül a sietség miatt egy egyszerűsített műholdtervet, választottak, amelyet Objekt–MPSz (MPSz = Malij Prosztyejsij Szputnyik, vagyis „legegyszerűbb kicsi műhold”) néven futtattak. A műhold felbocsátásának előfeltétele volt, hogy az R–7 ICBM még egy sikeres tesztet teljesítsen, ami 1957. szeptember 7-én végbe is ment, így jöhetett a világ első űrstartja. Ehhez kissé átalakították a Szemjorkát (kiszereltek belőle egy felesleges, de 300 kg-os rádióegységet, új orrkúpot kapott, stb.).

1957. október 4-én startasztalon állt a rakéta, csúcsán a világ első műholdjával. Helyi idő szerint 1957. október 5-én 00:28:44-kor (október 4. 19:28:44 UTC) pedig felbocsátották a rakétát. Csak egy kisebb rendellenesség lépett fel a telemetria szerint. A hajtómű végül kicsit tovább működött a tervezettnél, de a PSz–1 műhold Föld körüli pályára állt. Ezt akkor erősítették meg, amikor egy keringést megtéve a műhold ismét átrepült a Szovjetunió felett és venni lehetett a műhold rádiójeleit. Kimérték a pályaadatait, ami a startnál tapasztalt kisebb hiba miatt eltért a tervezettől, de stabil ellipszispályát rajzolt. Még egy titkos telefonon jelentették Nyikita Hruscsovnak a sikert, majd a TASZSZ is világgá kürtölte a hírt, amellyel végleg hivatalossá vált: a szovjet rakétaépítő csapat Föld körüli pályára állította a világ első műholdját.

A műholdindítás nyugati visszhangja

Sajtóvisszhang

A Szputnyik–1 sajtóvisszhangja a nyugati – elsősorban az amerikai – médiában elsöprő volt. A lapok már másnap kommentálni kezdték az eseményt, a The New York Times például azonnal úgy kommentálta a történteket, hogy „a Szputnyik–1 egy nagyon fontos propaganda és presztízsgyőzelem volt az oroszoknak”. De más lapok még tovább mentek. Néhány napon belül Egyesült Államok-szerte a lapok már arról tudósítottak, hogy a „nemzetet sokként érte” a szovjet műhold felbocsátása. Természetesen az újságírók, csak hogy saját népszerűségüket növeljék a rémhírekkel, készségesen elmagyarázták a közvéleménynek a műhold másodlagos, katonai jellegű értelmezését is: azzal a hordozórakétával, amellyel Föld körüli pályára lehet állítani egy űreszközt, nyilvánvalóan el lehet érni a Föld bármely pontját is és a műhold helyett (atom)robbanófejet hordozva (atom)bombázni lehet a világon bárhol. A média egyfajta öngerjesztő spirálba jutott, nemcsakhogy tudósított a közvélemény aggodalmáról, hanem egyenesen maga kezdte kelteni a hisztériát. Az újságírók egymásra kezdtek licitálni a szovjet műhold okozta veszélyről.

Híres közéleti személyiségek is megszólaltak az ügyben, úgyszintén nem segítve azon, hogy a közhangulat javuljon. Arthur C. Clarke sci-fi író például azt mondta, hogy azon a napon, amikor a Szputnyik elkezdett a Föld körül keringeni, az USA másodrendű hatalommá lépett vissza. Teller Ede, a hidrogénbomba atyja pedig azt mondta az eseményről: „a Szputnyik-1 felbocsátása a Pearl Harbor-i japán támadással egyenértékű hatással bír az Egyesült Államokra”.

Öt napig a szovjetek nem tettek közzé fényképet és adatokat a műholdról, csak annak rádióadását foghatták a földfelszínen, ahogy az űreszköz elhaladt egyik, vagy másik terület fölött. Azonban amikor a sajtó a fotókkal újabb hírforráshoz jutott, még mélyült a probléma. A Szputnyik tömege 83 kg volt, szemben a tervezett amerikai Vanguard 9,8 kg-jával, azaz ebben is lemaradás mutatkozott. A műhold méretéből a hordozórakéta teljesítményére is születtek becslések, amelyek újfent vészjóslóak voltak. Az amerikai rakétahajtóművek azidőtájt 670 kN tolóerőre voltak képesek, de az USA hivatalos szervei a Szputnyik rakétájára vonatkozóan 890 kN tolóerőt becsültek (ráadásul a valóság még ennél is elképesztőbb, 4400 kN volt). Ezzel csak tovább mélyült a lemaradás érzése.

Ugyanakkor ettől józanabb hangok is hallatszottak. Samuell Lubell politikai elemző egy mélyebb kutatást végzett és arra jutott a közvélemény vélekedésével kapcsolatban, hogy „nincs semmilyen pánikra, vagy hisztériára utaló bizonyíték a közvélekedésre tekintettel”, inkább a politikai elit pánikol, mintsem az egyszerű emberek.