Az Indianapolis Colts egy amerikaifutball-csapat az Amerikai Egyesült Államok Indiana államában, Indianapolisban.
A kezdetek 1953-ban egy Carl Rosenbloom vezette baltimore-i érdekeltségű csoport jogot szerzett NFL-csapat alapítására. Rosenbloom a hányattatott sorsú Dallas Texans csapatának jogát vehette át, akik korábban számos néven és helyszínen próbáltak eredményesek lenni, minimális sikerrel. Az 1944-ben még Boston Yanks néven induló, majd később a Brooklyn Tigersszel (az 1910-es években Dayton Triangles volt) fuzionáltak, de ez sem volt hosszú egy helyen töltött idő, hiszen 1949-ben már Bulldogs néven játszottak New Yorkban. 1950-ben aztán létrejött a Yanks, amelynek tagjait javarészt az All-American konferenciából ismert New York Yankees adta. New Yorkban is mindössze két évet bírta a csapat, majd Dallasba került, ám hozzá kell tenni, hogy az 1952-es szezon utolsó két „hazai” meccsét Akronban, Ohióban játszotta a csapat. Az NFL tehát megengedte, hogy a Texans játékosanyagát átvéve a Colts beléphessen a ligába. Nem volt tehát igazán új franchise, és nem is vártak többet az új névtől a kívülállók, mint a korábbi csalódást keltő állomásokon. A vállalkozás azonban sikeresnek bizonyult, a Colts a mai napig létezik, és Baltimore-ban is szép időt, harminc esztendőt élt meg.
A sikeresség és a hosszú távú fennmaradás első lépése a jó marketing volt. A Colts volt az első csapat a ligában, amely cheerleadereket alkalmazott, ezt utána a legtöbb franchise is átvette, sőt az első csapathoz tartozó rezesbandát is a Colts állította fel, hogy élőben fújják a csapat indulóját a meccsek előtt.
Első nagy sikerüket az 1958-as csapat alkotta. A Weeb Ewbank edzette Colts 23–17-re múlta felül a New York Giantset a Yankee stadionban, az NFL döntő mérkőzésén, Johnny Unitas quarterback vezetésével. Ekkoriban Unitas volt a csapat legnagyobb sztárja, őt a mai napig az NFL történetének egyik legjobb QB-jának tartják. Mellette Hall of Fame-ig jutott ebből a csapatból a domináns defensive end, Gino Marchetti, a futó Lenny Moore, az elkapó Raymond Berry, a defensive tackle Art Donovan és a tackle-t és guardot is játszó Jim Parker. A Giants elleni mérkőzésen mutatkozott be a máig érvényes hosszabbítás szabályrendszere, és ma már a focitörténelem egyik klasszikusának tekintik az összecsapást. Egy év múlva megismétlődött a döntő párosítása, és a 31–17-es győzelemmel a Colts megvédte NFL-bajnoki címét. 1960-ban a triplázásra készült az immár elit franchise-ok közé emelkedő baltimore-i csapat, ám a Cleveland Browns 27–0-s kiütést mért rájuk. Négy év múlva már a legendás Don Shula, a Colts egykori DB-je volt a csapat vezetőedzője, miután Ewbanket 1963-ban elküldték a csapattól. A 13–1-es 1968-as szezon lezárásaként ismét a Browns került a Colts útjába az NFL-döntőn, ám ezúttal a kékek 34–0-s győzelmével ért véget a csata. A ’68-as szezon után a média máris a focitörténelem legerősebb csapatának kiáltotta ki az akkori Coltsot. A III. Super Bowlon (tehát az elsőn, amit valóban Super Bowlnak neveztek) a Colts ellenfele az AFL bajnoka, a New York Jets volt. A döntő azonban csak formalitásnak tűnt, hiszen Baltimore-ban ezekben az időkben rengeteg Pro Bowler szerepelt, név szerint Bobby Boyd (DB), Mike Curtis (LB), John Mackey (TE), Tom Matte (RB), Fred Miller (DL), Earl Morrall (QB), Willie Richardson (WR), vagy Bob Vogel (OL). Különösen érdekes történet Morrallé, aki csupán azért került a csapatba, mert Unitas súlyos vállsérülést szenvedett az idény elején. A meccsen hatalmasat borult a papírforma, mivel a Jets 16–7-es győzelmével elhódította a világbajnoki címet. A Joe Namath és Matt Snell vezette csapatnak ekkor az a Weeb Ewbank volt az edzője, akivel a Colts első két bajnoki címét szerezte. Don Shula az 1969-es idény után távozott a csapattól a Miamihoz.
1970-ben Rosenbloom megegyezett Art Rooney Steelers és Art Modell Browns tulajdonossal arról, hogy csatlakozik a másik tíz AFL-csapathoz, amelyek az AFC-t alkotják az AFL-NFL egyesülése miatt. A ’70-es Colts is kiváló erőkből állt. Az új edzővel, Don McCaffertyvel 11–3-as szezont zártak, és megnyerték az AFC Eastet. A playoff első körében nullázták a Bengalst (21–0), majd egy héttel később a Raiderst is kiütötték a rájátszásból (27–17). A Baltimore Colts bejutott az egyesülés utáni első nagydöntőbe (Super Bowl V), ahol a Dallas Cowboys sem tudta megállítani őket. Egy végletekig kiélezett csatában Jim O’Brien mezőnygóljával 16–13-ra győztek, amit 5 másodperccel a meccs vége előtt értékesített a kicker. A rájátszásba jutás egy év múlva sem okozott gondot, első körben a Brownst verték, ám az újabb Super Bowl nem jött össze, mivel 1972. január 2-án a Miami Dolphins 21–0-s győzelmével elbúcsúztatta a címvédőt.
1972. július 13-án Rosenbloom elcserélte a Colts franchise-jogát Robert Irsay-vel, aki a Los Angeles Rams tulajdonosa volt, így mindkét helyre új főnök került, ám a játékosok megmaradtak. A Colts sztárjai kiöregedtek, és Joe Thomas Gm-kedésével új irányvonal kezdődött. Szépen sorban megszabadult az inkább már múlt játékosainak tekinthető sztároktól, élükön Unitasszal, és tradek révén megfiatalította a csapatát. A Colts Thomas első évében több mint 20 draftpickje volt a franchise-nak. Az eredmény nem maradt el, 1973-ban a rájátszásig meneteltek, illetve 1975 és 1977 között zsinórban háromszor nyerték meg az AFC Eastet. Az 1976-os csapatból ráadásul egy szezon-MVP is kikerült: Bert Jones quarterback volt a sikerek fő kovácsa a „Sack Pack”-nek becézett félelmetes defense line-on túl. A ’70-es évek közepének sikeressége után azonban három egymást követő negatív szezon következett a csapat életében. 1981-ben a védelem volt katasztrofális, NFL-rekordnak számító 553 pontot engedélyezett. Szintén elsők voltak az örökranglistán minden idők legkevesebb sack-jével (13) és legkevesebb punt returnjével (12). A következő évben a támadók is szétestek. 1982. november 28-án a Colts nem tudta átlépni a félpályát egész meccsen a Bills ellen, ez a teljesítmény egészen 2000-ig egyedülálló volt. Végül 0–8–1-es nyeretlen szezont zártak a sztrájk miatt rövid 1982-es esztendőben. A szánalmas teljesítménynek köszönhetően a Colts kapta a jogot, hogy elsőként húzzon a drafton, és ki is szemelték megváltónak a Stanford sztárját, John Elwayt, aki azonban hallani sem akart róla, hogy a Colts játékosa legyen, sőt azzal zsarolta a csapatot, hogy inkább elmegy a New York Yankeesbe baseballozni, ha Baltimore-ban kellene játszania. A hiszti sikeres volt, Elwayt Denverbe cserélték, a védelmet rendbe rakták, és 1983-ban jóval biztatóbb, 7–9-es szezont zártak, mint kiderült, utolsó szezonjukban Baltimore-ban.
Költözés Indianapolisba 1984 elején, amikor a férőhelyes Memorial stadion már eléggé leromlott állapotba került, Irsay arra kérte Baltimore város képviselőit, hogy építsenek új arénát a Coltsnak. Ám mivel a csapat támogatottsága folyamatosan csökkent, a gárda pedig gyengén szerepelt, Irsay elutasító választ kapott. Egyik fél sem változtatott álláspontján, a hosszú vita végén Irsay kénytelen volt radikálisabb lépéseket tenni, és megkezdte tárgyalásait olyan városokkal, amik már régen szerettek volna egy NFL-csapatot. A két fő jelentkező Phoenix és Indianapolis volt. A Richard Lugar, majd William Hudnot polgármesterrel történő tárgyalások során egyértelművé vált, hogy Indianapolis alkalmas fogadó város lehet. Ráadásul a Hoosier Dome (később RCA Dome) révén egy tökéletes stadion is rendelkezésre állt az új csapat befogadására.
Eközben Baltimore-ban egyre rosszabban álltak a dolgok. A marylandi bíróság ugyanis olyan intézkedést akart hozni, ami szerint elvehették volna Irsay-től a kizárólagos tulajdonjogot, mivel addig csak bérelték a stadiont. Egyre sürgősebbé vált a költözés, Irsay akcióba lendült, még mielőtt a marylandi hatóság be nem nyújt egy számlát. Indianapolis városa több mint boldog volt, hogy csapathoz jutott, ennek örömére Hudnot polgármester dollárról szóló kölcsönt adott a tulajdonosnak, 4 millióért edzőkomplexumot hoztak létre, és rendelkezésre bocsátották a teljesen új, befogadására alkalmas Hoosier Dome-ot. Az egyezség aláírása után a Mayflower Transit cég március 29-én, hajnali két órakor megkezdte a csapat átköltöztetését Indianába, és a kamionok egy óra múlva érkeztek meg az új székhelyre.
A költözés heves reakciókat váltott ki. 1986 márciusában addig fajultak a dolgok, hogy Baltimore képviselői és a Colts szervezetében lévők kiadtak egy nyilatkozatot, ami szerint nem ismerik el a relokációt, az Indianapolis Coltsot teljesen új franchise-nak tekintik, és így az a világon semmilyen múlttal sem rendelkezik, a korábbi Colts-diadalok maradnak Baltimore város büszkeségei. Az egyik fő felszólaló maga Johnny Unitas volt, aki haláláig állította, hogy ő nem Colts-, hanem Baltimore Colts-játékos, és szóba se hozzák az indianapolisi csapat kapcsán. Voltak azonban, akik kötődést éreztek az új csapat iránt a régi Colts játékosai közül. Ilyen volt például John Ehrmann defensive tackle, aki 1973 és 1980 között volt a Baltimore Colts játékosa, és játékos pályafutását követően az indianapolisi szakmai stáb része lett, és a 2007-es bajnoki címnek is aktív részese volt.
Baltimore-nak ezután évekig nem volt csapata, egészen addig, amíg Art Modell, a Cleveland Browns tulajdonosa 1995. november 6-án nem költöztette csapatát a városba. Modell szerette volna megtartani a Browns nevet Marylandben is, ám az NFL 1996. február 9-ei határozata szerint a Cleveland Browns addigi címei Cleveland városát illetik, és akárhová is költözik a franchise, a nulláról kell indulnia. A baltimore-i csapat neve végül egy szurkolói szavazás révén Ravens lett.
A Colts utolsó baltimore-i hazai meccsét a Houston Oilers ellen játszotta 1983. december 18-án, és 1998-ig nem is tért vissza előző állomáshelyére. A sors iróniája, hogy az Indianapolis eddigi egyetlen Super Bowl-menetelése során a Ravensnek esélye volt, hogy megverje a Coltsot, azonban a csikók Adam Vinatieri öt mezőnygóljával 15–6-ra győzni tudtak Baltimore-ban.
A kezdetek Indianapolisban A város változott, a csapat formája nem. Az első három szezon kiábrándító játékot és 4–12-es, 5–11-es és 3–13-as mérleget hozott. 1986-ban még az is fenyegetett, hogy a csapat egyáltalán nem nyer meccset: az első 13 mérkőzés elvesztése után kirúgták Jim Dowhower főedzőt, és a korábban a Patriotsnál eredményes Ron Meyer keze alatt megnyerték utolsó három meccsüket. 1987-ben úgy tűnt, meglesz a költözés utáni első playoff-szereplés is. Meyer első fontos lépése az volt, hogy megszerezte a Rams remek futójátékosát, Eric Dickersont (Dickersonnak az egyetemen Meyer volt a koordinátora). A Colts rendkívül komoly árat fizetett a játékosért draftpickek formájában. Dickerson tartja a mai napig az NFL két fontos rekordját: a rookie yardrekorot 1808 yarddal és az abszolút rekordot 2105 yarddal egy szezonban. Ő volt a Colts első sztárja a csapat költözését követően, vele került fel igazán az Indianapolis a térképre, és miatta kezdtek el egyre többen kijárni a Colts meccseire. A Dickerson vezette csapat 9–7-es mérleggel megnyerte az AFC Eastet. Ez azonban csak pillanatnyi fellángolás volt, a következő szezonok már nem sikerültek, pedig Dickerson egészen 1989-ig hozta a szokott jó teljesítményét. 1991-ben 1–15-ös mérleg volt a mélypont, amikor mindössze 143 pontot szerzett a Colts, a legkevesebbet az 1978-as 16 meccses alapszakasz bevezetése óta.
1995-ig nem is jutott a playoffba a csapat. Akkor azonban Jim Harbaugh quarterback és Marshall Faulk running back 9–7-es mérleget hozott össze a csapatnak, ami wild card-helyet ért. Az AFC-döntőben azonban kikaptak Pittsburgh-ben. Egy évre rá, szintén összejött a kilenc győzelem, ami újabb WC-helyet ért. Az 1997-es év megint sikertelen volt: a 3–13-as szezon a leggyengébb volt a ligában. Ezzel azonban az 1. számú draftjog is a Colts tulajdonába került, ami a franchise történetének legnagyobb változását hozta.
A Peyton Manning-éra bélyegkép|Peyton Manning