A spanyol irodalom őstermékei latin nyelven vannak írva. Már a Kr. u. 1. és 2. században számos híres pogány latin író élt Spanyolországban, és a 3. századtól a 7. századig is, amikor az ország kereszténnyé lett és a vizigótok hatalmába jutott: több latin nyelvű író, költő, krónikás és tudós nevével találkozhatni. Sem ez a latin nyelvű spanyol irodalom, sem a spanyol-arab munkák nem tartoznak ide; a katalán nyelvű spanyol írókra vonatkozólag pedig lásd: katalán irodalom. A spanyol irodalmat vagy helyesebben kasztíliai irodalmat öt korszakba osztva tárgyaljuk: az első korszak a spanyol irodalom kialakulásáról szól; a második korszak, amely V. Károly és II. Fülöp idejére esik: a nagy lírai és heroikus művek kora; a harmadik a drámai költészet virágzásának korszaka, mely a 17. század legnagyobb részén át tart; a negyedik és az ötödik korszak az idegen irodalmak hatásának korszaka, mely a 18. és a 19. század irodalmáról szól.
Első korszak (a 12. századtól a 15. század végéig)
A kasztíliai nyelvet, úgy látszik, már jó ideje beszélte a nép, amikor az irodalom nyelve még mindig a latin volt. Az első spanyol nyelvemléknek VII. Alfonz 1155-ről kelt okmányát tartják (Carta-puebla de Avila), melyben a király Ávila asturiai város jogait és kiváltságait megerősíti. Jelentékeny spanyol kritikusok mint Pidal márki és Aureliano Fernández-Guerra y Orbe azonban azt az okmányt apokrifnak és a 13. századból valónak mondják. Ez esetben a spanyol nyelv legrégibb emléke a Cid (Cid-ének) volna, melynek keletkezési ideje körülbelül 1140 és 1200 közé esik. A hősköltemény Spanyolország lovagkorát legélénkebben tükrözteti vissza, és a spanyol nemzeti szellem és hősiség szelleme lengi át. A románcokat nyilvános és családi ünnepek alkalmával énekelték; a zsonglőrök (juglares, jokulátorok) a vásárokon is el-elmondogatták; a műveltebb emberek azonban megvetették, úgy hogy írásba csak a 16. század közepe táján foglalták őket. Így keletkeztek a romancerók, amelyek bár a századok folyamán formájukban, nyelvükben egyaránt változtak, a 12., 13. és 14. századbeli kasztíliai irodalmat hűen visszatükröztetik. A románcok lovagerényeket zengő valóságos aranybányái a népköltésnek, amilyennel ebben a korban egyetlen nemzet sem dicsekedhetett. Voltak, bár kisebb számmal, pásztori és szerelmi románcok is, melyek némelyikén a francia és a provençal költészet hatása látszik. E románcokon kívül vannak nagyon régi vallásos költemények is, melyek legvalószínűbben a 13. század elejéről valók. Ilyen vallásos költemények: Apollonius könyve (2600 vers négy soros stanzákban; Egyiptomi Szent Mária Mi Asszonyunk élete (1400 nyolc szótagú vers) és A három szent királyok imádása (250 vers). III. Ferdinánd kasztíliai király uralkodása alatt (1217-1252) a nyelv mindinkább fejlődött és lassanként elfoglalta a latin helyét mint hivatalos nyelv. Spanyol nyelven készülnek a hivatalos okmányok, a törvények; X. Bölcs Alfonz és fia spanyol nyelven írnak vagy íratnak kódexeket és krónikákat. A vallásos költészet legkiválóbb képviselője Gonzalo de Berceo; említést érdemel Segura János Alfonz is, aki Nagy Sándorról irt költeményt. Azonkívül számos más névtelen munka is gazdagítja a 13. század spanyol irodalmát.
14. század A 14. század, noha a polgárháborúk és viszályok kora volt, számos jelentékeny költőnek és prózaírónak adott létet. Nevezetes író volt Juan Manuel, akinek mintegy tizennégy munkája van, melyek közt a legnevezetesebb: El conde Lucanor, másképpen Libro de Patronio v. Exemplos című tanító irányú, allegorikus alakban írt könyve. Olyanféle munka ez, mint Rozsnyai Dávid Horologium Turcicuma. Juan Ruiz, akit többnyire «Hita főpapja» néven neveztek, egy Libro de cantares című költői művet hagyott hátra, amelyben mesék, elbeszélések, szatirikus rajzok vegyest fordulnak elő, mindannyi tanító célzattal. A didaktikus költészet terén elsőrangú helyet foglalt el Sem Tob rabbi, másképp Santo de Carrión, sokáig neki tulajdonították a La Dança general de la Muerte ('haláltánc') című nevezetes erkölcs-bölcseleti költeményt. Érdemes alakja volt az e korszakbeli irodalomnak a költő és krónikás López de Ayala (1332-1407) is, aki történeti munkáiban Titus Liviust iparkodott utánozni. Feltűnő körülmény, hogy e korszakban számos herceg, főúr, főpap foglalkozik irodalommal.
15. század bélyegkép|175px|Jorge Manrique költő A nyelv, a forma is tökéletesedik a 15. században az olasz és provençal költészet utánzása révén. A lovagirodalom is lendületet vesz, mindenütt ébredés, mozgás észlelhető, amely a 16. század irodalmát, a spanyol irodalom aranykorát készíti elő. Ennek az újjáébredésnek egyik legkiválóbb alakja Enrique de Villena márki (1384-1434), aki polihisztorsága és asztrológiával való foglalkozása miatt ördöngös hírében állott, és akinek épp e miatt költői műveit, Vergilius-, Lucanus-, Dante-fordításait egy autodafén elégették. Tanítványa Íñigo López de Mendoza, akit leginkább Santillana márki (1398-1458) név alatt ismertek, főleg mint lírikus tűnt ki; didaktikai munkái közül legjobb a Proverbios (másképp Centiloquio) című közmondásgyűjtemény. Legnevezetesebb a drámához közel álló Comedieta de Ponza c. történelmi költeménye, melyen Dante hatása látszik. Ugyanebben a korban, II. János kasztíliai király uralma alatt és udvarában élt Juan de Mena, aki szintén Dantét utánozta. Sokkal kiválóbb költő volt nálánál Jorge Manrique, akinek verseiben természetes, igazi érzés nyilatkozik. Manrique legjelentékenyebb műve atyja halálára írt Coplas de Jorge Manrique című, körülbelül 500 sorból álló, igazi régi spanyol versmértékben irt megható költeménye. E kor költőihez számítandó még Juan Padilla, akit közönségesen „karthauzi”-nak (el Cartujano) neveztek. Nevezetesebb prózaírók: Pérez de Guzmán, aki Cronica de don Juan II. című nagybecsű krónikájában II. János korát írta meg; Hernando del Pulgar, aki nem annyira krónikájánál, mint inkább hazája nagyjairól írt leveleinél fogva (spanyol Plutarkhosznak nevezték) tűnt ki; Gomez de Ciudad Real (1388-1457), II. János orvosa, akinek Centon Epistolario c. levélgyűjteménye érdekes történelmi anyagot szolgáltat; Alfonso de la Torre, aki Visión deleytable c. didaktikai művében valamennyi tudományszak rövid kivonatát adja. A krónikások nagy seregéből megemlítjük még: Alvar Garciát, Gutierre Díez de Gamest, Diego de Valerat (Crónica abreviada de España), Diego Rodríguez Almelat (Valerio de las historias ó compilación de las batallas campales). Még e században találkozunk a franciából átvett lovagregényekkel és drámai kísérletekkel is. Az első párbeszédes drámai mű, melyben már némi cselekmény is van, egy Coplas de Mingo Revulgo (1472 tájáról) c. szatirikus költemény, mely IV. Henrik romlott udvarának szellemes és maró kritikája. E művet Rodrigo Cota költőnek tulajdonítják, az ő munkája a Dialogo entre el Amor y un viejo c. kis drámai munka is. A 15. század végén keletkezett a régi spanyol irodalom egyik legfontosabb alkotása, a Celestina, Fernando de Rojas tragikomédiája, mely később a drámairodalom fejlődésére jelentékeny hatást gyakorolt. Az előadásra alkalmasabbak voltak Juan del Encina eklogái és vallásos darabjai, melyek, noha nagyon kezdetlegesek, később mintául szolgáltak Gil Vicente portugál írónak.
Második korszak (16. század)
A 16. században Spanyolország egységes és hatalmas állammá lett, mely V. Károllyal az európai politikában döntő szerepet vitt. Ebbe a korba esnek a nagy amerikai gyarmatok alapításai is, melyek szintén növelték a nemzeti öntudatot. A politikai nagyság kora egyúttal az irodalom fénykora is: ez a korszak adott létet a két legnagyobb spanyol írónak, Calderónnak és Lope de Vegának.
A költészet A költői ízlés e korban teljesen átalakul. Ez az átalakulás a spanyol irodalomban is az olasz költészet hatása alatt indult meg. Már az előző században is számos spanyol író követte Dantét vagy Petrarcát, de aki a spanyol költészetet teljesen az olasz hatása alá terelte és ezáltal a spanyol poézisban valóságos forradalmat idézett elő, az Juan Boscán volt (1500-1544), aki az úgynevezett olasz iskolát alapította meg. Boscan barátja és tanítványa Garcilaso de la Vega (1503-1536) folytatta a mestere által megkezdett új irányt és harmonikus, könnyed nyelvű elégiákat, eklogákat, szonetteket, canzonékat stb. írt. Boscan és Garcilaso de la Vega nyomdokain számos költő haladt, így Hernando de Acuña és Gutierre de Cetina. Számosan azonban hűek maradtak a régi spanyol formákhoz és tiltakoztak a «petrarkisták» újításai ellen. Legismertebbek az hagyományosok közül Cristóbal de Castillejo és Antonio de Villegas. A régi, népies irány hívei voltak azonkívül: Luis Barahona de Soto, Juan Rufo, Damián de Vegas, Pedro de Padilla, Lopez Maldonado. Discurso sobre la poesía castellana-jában (1575) Gonzalo Argote de Molina, El pastor de Filida-jában (1582) Luis Gálvez de Montalvo és Isidro-jának (1599) prológusában Lope de Vega is a régi spanyol formák mellett tört lándzsát. Mégis az újítók csapata győzött: Diego Hurtado de Mendoza (1503-75), Francisco de Figueroa (1541-1620), Francisco de la Torre (1534), Vicente Espinel (a 16. század végén), mindannyian olasz hatás alatt írt költeményekkel tűntek ki. A legtúlzóbb volt köztük Lomas Cantoral, aki 1578. megjelent verskötetében Spanyolország első igaz költőjének Garcilaso de la Vegát mondta. Ami azonban valóban győzelemre segítette az olaszosító iskolát, annak oka abban rejlett, hogy Spanyolország két legnagyobb lírikusa került ki belőle: Luis de León (1527-1591) és Fernando de Herrera (1534-1597), mindketten szerzetesek. A kor lírája vázlatos képének kiegészítésére meg kell még említenünk Juan de la Cruzt (1542-1591) és Ávilai Szent Terézt (Teresa de Jesús). A többi irodalmi műfaj, noha nem volt oly virágzó mint a líra, szintén jelentékeny munkákat termelt.
Az eposz Különösen az eposzban tettek sokan kísérletet, amihez az akkori események bő anyagot szolgáltattak. A legtöbb eposz azonban nem aratott sikert és ma már csak irodalomtörténeti szempontból érdemelnek említést. Legjobbak az epikus költemények közt Jerónimo Sempere Carolea-ja (1560), Luis Zapata de Chaves El Carlo famoso-ja (1565), Diego Jiménez de Ayllón Maltea-ja (1582), Juan Rufo Austríada-ja (1582). Híresebb és költőibb Alonso de Ercilla (1533-1594) La Araucana-ja és Bernardo de Balbuena El Bernardo c. költeménye. A didaktikai költészet nevezetesebb termékei közül megemlítjük Luis de Escobar Laas quatrocientas Respuestas (1545) és Corela Alfonz Lopez Trescientas Questiones naturales, con sus respuestas (1546) c. művét. Számos vallási költemény meríti tárgyát a legendákból, nagyban készülnek a fordítások (így Juan de Jáuregui Lucanus-fordítása), Juan de la Cueva El Ejemplar Poético c. alatt poétikát ad ki, Pablo de Céspedes a festésről ír, stb.
A dráma bélyegkép|jobbra|190px|Miguel de Cervantes író