A hardcore az 1990-es évek elején kialakult elektronikus zenei stílus, amelynek mindenkori jellemzője a kompromisszummentes, agresszív és nyers hangzás, a négyszögjelűre torzított lábdob, és a gyors tempó (ami szélsőséges esetekben akár több száz BPM (felütés per perc) is lehet). A „hardcore”, mint leíró kifejezés az elektronikus zenében ugyanazt jelenti, mint más irányzatokban – az adott forma kiélezését a végletekig.W. J. Bockie és D. J. Fever (1995): Technó – a jövő kultúrája. Brulion, 27: 99–127 Egyúttal gyűjtőfogalomként is szerepel a napjainkra megjelent nagyszámú, heterogén és változatos hangzású, egymással többszörösen fuzionált alstílusai számára.
A zene hangzása a felkészületlen hallgatóságnak gyakran sokkoló élményt nyújt. A folyamatos dinamikát a többnyire 4/4-es ütemben lüktető, durva dobok adják, amely dörgedelmes elegyet képez a szédítő sebességgel egymás után ismétlődő, tömény elektronikus és gyáripari hangmintákkal, és a szétszaggatott, csapkodó dobalátétekkel. Egyes alstílusokban gyakoriak a horror- és gengszterfilmekből, és más zenékből (rap, hiphop, ragga jungle) kölcsönzött vokális hangminták, míg más altípusok ettől jelentős eltéréseket mutatnak (lásd lejjebb). A hardcore-nak hasonló elnevezése ellenére eredetét tekintve semmi köze ahhoz a posztpunk zenei irányzathoz, amelyhez többek között a Minor Threat, D.O.A., vagy a Charged G.B.H. együttesek neveit kötik.
A hardcore techno története Az elektronikus zenei forradalom a nyolcvanas évek végére a hangszerek jelentős technikai fejlődését eredményezte, ami a kor zenészeit addig nem felfedezett lehetőségek tárházával ruházta fel. Az új és olcsó eszközök bárki számára elérhetővé váltak, így a zene készítése többé már nem kötődött a professzionális, drága stúdiókhoz. A számos újdonsült technozenész számára így lehetőség nyílt új hangzásbeli irányvonalakat keresni, minden addig ismert zenei konvención túllépni. A hardcore techno olyan kísérletezések révén született meg, amelyekben a fő hangsúlyt a minden addiginál keményebb hangzásvilág kialakítása kapta. Keletkezési helye és ideje nem pontosan definiált, mivel különböző korai stílusok elegyeként jött létre, főként a techno/New beat európai térhódításának köszönhetően. Sokan a németországi Mescalinum United 1990-ben megjelent lemezét[PCP 006] Mescalinum United - Reflections Of 2017 (Planet Core Productions, 1990) tulajdonítják az első hardcore lemeznek, mivel ez a zene már rendelkezett mindazon stílusjegyekkel, amelyek később a hollandiai hardcore-ra is jellemzőek voltak. Viszont az első komolyabb mozgalom már Hollandiából, az egymással folyamatosan versengő holland iparvárosokból (mindenekelőtt Rotterdamból és Amszterdamból) ered. Az első zenészek a futballszurkolók kemény magjának köréből kerültek ki. A huligáncsapatokba verődő fiatalok a stadionokon belül, s kívül egyaránt jobbak és keményebbek kívántak lenni az ellenfél táborának képviselőitől, így a szubkultúrájukban jelentős szerepet betöltő technozenében is. Az első holland hardcore lemez[ROT001] Euromasters - Amsterdam Waar Lech Dat Dan? (Rotterdam Records, 1992) 1992-ben jelent meg Rotterdamban, a stílus legelső pionírjai, DJ Paul Elstak és DJ Rob által alapított Rotterdam Records égisze alatt. A zenébe épített, ellenfelet becsmérlő, gúnyos káromkodás-hangminták a torz, nyers és „savas” hangzású, dinamikus technóval a hardcore alapmotívumát adta meg. Mintegy válaszul erre, 1993-ban az amszterdamiak megalapították a Mokum Records-ot, amely kezdetben olyan meghatározó előadók lemezeit jelentette meg, mint a DJ Dano, The Prophet, Chosen Few, Hooihouse, Haardcore és Tellurian. Az európai történésekkel egyidőben az USA-ban is kezdett kibontakozni az új stílus, a New York-i Industrial Strength Records vezérének, Lenny Dee-nek köszönhetően.
Ami ezután következett, az sokak számára egy szempillantás alatt zajlott le. A friss energiával teli, lázadó stílus egyre népszerűbb lett, így gyorsan kommercializálták, és a nagy tömegek számára elérhetővé tették. A hardcore tehát kitört a házibulik és a focimeccsek béklyóiból, elindult világhódító útjára, végigsöpört egész Európán, és rendezvénycsarnokokat, arénákat töltött meg rajongókkal. Ebből alakult ki a ma gabber kultúra néven ismert jelenség.
Ebben nagy szerepe volt az ID&T-nek, egy holland partiszervező és lemezkiadó cégnek, amit három fiatal, amszterdami férfi, Irfan van Ewijk, Duncan Stutterheim és Theo Lelie alapított 1992-ben. Az ID&T alapításakor már mindhárman tapasztalt house, New beat, trance és techno partiszervezőknek számítottak, és erejüket azzal céllal egyesítették, hogy létrehozzák Hollandia legnagyobb elektronikus zenei rendezvényeit. Az első Thunderdome partit (aminek nevét egy Mad Max filmből kölcsönözték) 1992. június 20-án rendezték Thunderdome: The Final Exam címmel. A rendezvény koncepciója már akkor az volt, hogy a lehető legszélesebb közönség előtt prezentálhassák a hardcore-t.
Egy év múlva, 1993-ban elindult a Thunderdome CD sorozat, ami hosszú évekig a hardcore legfontosabb CD-jének számított, és aminek révén a hardcore távoli országokba is eljutott. Így például 1998-ban már az USA-ban is jelent meg Thunderdome CD, és az ID&T residens lemezlovasai több ízben is felléptek Los Angelesben. Az amerikai népszerűsítő hadjáratoknak végül az vetett véget, hogy addigra Európában a hardcore techno népszerűsége jelentősen visszaesett.
A kommersz holland hardcore felemelkedésével párhuzamosan a világ más részein számos kezdeményezés indult, amely megpróbált ellenszegülni annak a tendenciának, amely a hardcore-t egyszerű szórakoztatóipari termékké kívánta konvertálni. Az eredeti agressziójában valamelyest lefinomított, jól bevált sémákra épülő tömeghardcore helyett sok előadó még durvább, még gyorsabb, „fogyaszthatatlan” hardcore mellett állt ki. Már ebben az időben (1994-95-től kezdve) számos olyan vadhajtás keletkezett, ami termékenyítőleg hatott a kor elektronikus irányzataira, és mind inkább összekuszálta az addig jól definiálható hardcore fogalmát. Franciaországban a Laurent Hô vezette Epitèth Records köré szerveződő előadók indusztriális hardcore-ja jelentős potenciált jelentett, míg Angliában a Deathchant Records képviselte azt az alternatívát, amely komplexitásával, elsöprő dinamikájával új irányvonalat mutatott. Németországban az extrém zajosság és a gyorsaság vált dominánssá, amely sebesség még az amerikai, ún. New York hardcorét is gyakran felülmúlta. Ausztráliában a holland gyökerektől jórészt függetlenül kialakult jellegzetes 8 bites Amiga-hangzást számos kisebb label mellett a Newcastle-i Bloody Fist Records, és a Sydney beli Rage Records képviselte. Japánra a holland hardcore nagy hatással volt, és főleg a happy hardcore irányvonal mozgatta meg a tömegeket. A felgyorsított, rajzfilmszerű vokális hangmintákkal szemben számos előadó a szélsőségesebb speedcore felé fordult, amely durva, sűrű ipari hangzásával, máskor mély, telt szintetizátoraival mással össze nem téveszthető.
1998-ban a holland hardcore egy komoly arculatváltáson esett át. A producerek szakítottak az addigi hangzással, és egy új, lassabb irányzaton kezdtek el munkálkodni. Ez lett a newstyle. Ez olyan mértékben megosztotta a közönséget, hogy sokan inkább elfordultak a hardcore-tól, mintsem newstyle-t hallgassanak. A következő évben, a hardcore mélypontján az ID&T, aminek addigra több futó projektje is volt (Mystery Land, Inner City, Sensation, stb.), végül felhagyott a Thunderdome bulik szervezésével, és CD-k kiadásával. Ettől kezdve a stafétát más szervezőcsapatok vették át, mint például a Masters of Hardcore, akik nagyon sokban hozzájárultak ahhoz, hogy a hardcore végül ne tűnjön el a süllyesztőben.
Az ID&T végül 2001-ben újra beindította a Thunderdome projektjét, mely azonban addigra már elvesztette vezető szerepét. Bár a Thunderdome bulik máig Hollandia legnagyobb, legkedveltebb és legtöbb embert vonzó rendezvényei, a stílus alakulásába aligha tudnak beleszólni. Az évente egy alkalommal megjelenő válogatás CD-ik se sok vizet zavarnak.
Az 1999-es holland mélypont a világ minden tájára hatással volt. Olaszország kivétel, mert itt előtte is nagyon erős gabber bázis tevékenykedett (Hollandia után a második legnagyobb), amely képes volt alkalmazkodni a változásokhoz. Ezért aztán a hardcore központja időlegesen Olaszországba tevődött át, az olasz producerek lettek a newstyle éllovasai. Azok a holland DJ-k is, akik nem fordultak el a stílustól, elsősorban Olaszországban léptek fel. Végül 2002-re Olaszországban is hanyatlásnak indult a hardcore. Addigra azonban a holland szcéna kezdett felépülni a letargiából, és 2003-ra a hardcore újból hihetetlen virágzásnak indult. Ebben nagy szerepe volt zenekészítési technikák jelentős fejlődésének, és a newstyle-t egy jóval modernebb hangzású hardcore, a mainstyle váltotta le.
Alstílusok
Több, mint 30 éves történelme során a hardcore hatalmas utat járt be, és ezen út során egy egzakt, könnyen megfogható stílusból mára több tucat stílus gyűjtőfogalmává nőtte ki magát. A hardcore-ba tágabb értelemben minden beletartozik, amit szélsőséges elektronikus zenének tekintünk. Már rég nem egy adott társadalmi rétegből kikerülő emberek alkotta szubkultúraként működik, hanem különböző csoportjai különböző utakon járva egy közös célért küzdenek, a határokat feszegetik, a legkeményebb, a leggyorsabb, a legsötétebb, a legelborultabb végleteket keresik, ki-ki a maga módján, a maga módszereivel. Éppen ezen okból kifolyólag a teljes elektronikus zenei spektrumban jelen van (sőt bizonyos fokig már azon is túllóg), így bármerről is induljunk el, ha elég mélyre ásunk a zenei underground világában, végül elkerülhetetlen, hogy ne a hardcore-nál lyukadjunk ki.
Artcore (Gangsta style; 1993-2001): Az elsősorban DJ Ruffneck nevéhez köthető stílus a hardcore talán első olyan alstílusa volt, ami megpróbált elszakadni a tisztán tánczenei gyökerektől és művészi értékkel egészíteni ki azt. Az akkori hardcore-ral még csak össze sem mérhető komplexitású dallamok, Amen break-ben dúskáló jungle betétek és Roland Juno-val előállított fűrészjelek tették a stílust igazán egyedivé. A stílus 2001-ben, az utolsó artcore label, a Gangsta Audiovisuals leállításával szűnt meg létezni. Ezt a stílus egyik emblematikus alakja, Trypticon úgy kommentálta a honlapján, hogy kihoztak már a stílusból mindent, amit lehetett, megalkották már minden idők legjobb artcore számait, amiknél jobbat aligha lehetne csinálni, ezért inkább más stílusok felé fordulnak, melyek révén a hardcore tovább fejlődhet. Breakcore (1995-től napjainkig): A breakcore születése majdhogynem egybevág a Drill&bass, vagyis a későbbi IDM (Intelligent Dance Music) születésével, ami elsősorban Squarepusher és Aphex Twin nevéhez köthető. Ők voltak az elsők, akik a tört ütemek terén tovább merészkedtek a drum&bass világánál, és átlépték a kiszámíthatatlanság határmezsgyéjét, ahol az általában torzított, cafatokra szabdalt (choppolt) Amen-break az úr. Ebből kifolyólag ugyancsak angolszász területeken, elsősorban Angliában és Ausztráliában jöttek létre az első kiadók, amik ezt az IDM-es hangzást kezdték el vegyíteni a hardcore-ral, ebből született meg a breakcore. Igazán népszerű csak a XXI. századra lett, rengeteg speedcore producer folytatta pályafutását breakcore előadóként. Mára teljesen önálló, a Hardcore-tól független műfajjá nőtte ki magát.