Urartu (asszír: Uruatri, Urarṭu, Urdḫu, Urardḫu, urartui nyelven: Biai[-nili] vagy Nairi, babiloni Uraštu, örményül: Ուրարտու, Owɹaɹtou,keleti örmény Owɹaɹdou,nyugati örmény ejtsd Vourartu) ókori transzkaukázusi államalakulat az Örmény-felföldön, az i. e. 9–6. század között, amelynek megalakulását, virágzását és pusztulását az Újasszír Birodalom agresszív terjeszkedő politikájából adódó fenyegetettség idézte elő. A Kaukázus történetének rendkívül fontos periódusát képviseli, mivel ekkor alakult ki az örmény nép, amely Örményország közvetlen elődjének tekinti Urartut, valamint a kartvéliek megjelenése is e korra datálható.
Mintegy két évszázados léte alatt folytonosan az asszírokkal háborúzott délen, eközben királyai nagyszabású hódító hadjáratokat vezettek északon egészen a Kaukázusig, később keleten Irán felé és nyugaton Anatólia felé is. Az i. e. 8. század első felében egyenrangú ellenfele volt Asszíriának, majd egy gyengébb periódus következett, a kimmerek megjelenése gyengítette meg, és az asszír–szkíta szövetség pecsételte meg sorsát. A hanyatlás II. Rusza idején újabb, de rövid virágkorba fordult, végül a médek önállósodásával, megerősödésével, és a méd–babiloni szövetség létrejöttével Urartu a Méd Birodalom részévé vált.
Etimológia és nevek Urartu névetimológiája megegyezik a bibliai Araráttal (’arārāt).Encyclopædia Iranica: Ararat Az urartu megnevezés asszír eredetű, és az Örmény-felföldre vonatkozik a Van-tó és a Szeván-tó között, ezért feltehetőleg a hegy kapta a nevét Urarturól, és nem fordítva. Első említései az i. e. 13. század első felében az asszír évkönyvekben Uruatri formájúak. Az Urartu név tulajdonképpen asszír geográfiai terminológia, nem helyi és nem politikai. Az asszírok Urartu vagy Nairi földjének, illetve Urartu és Nairi királyságának nevezték a területet. A helyiek Biainili vagy Nairi királyságról beszéltek. Az Urartu név azért maradt meg a köztudatban és a tudományos megnevezésben is, mert eredetileg minden Urartura vonatkozó adatunk az asszír forrásokból származott.
A Biainili vagy Biaineli név már az i. e. 2. évezred végén létezett. A Nairi országnév első említései az i. e. 8. századból származnak, de a nairi vidék kifejezés egyidős az uruatrival. A „Nairi királyságok” közül első a felsorolásban Uruatri. A nairi nép a Van-tó környékén élő vaskori népesség. Urartu főistene – Khaldi – neve után Carl Friedrich Lehmann-Haupt a 20. század elején úgy vélte, hogy a nép ḫaldieinek nevezte magát.Lehmann-Haupt C. F: Armenien, Berlin, B. Behr, 1910–1931. Erre ugyan azóta sincs konkrét bizonyíték, de az istennév így is kapcsolatot teremt Khalitu (később Khaldia), a „hegyi kháldeusok” (ógörög khalüpsz) és az urartuiak között.
Földrajza Urartu egykori területén ma Törökország, Örményország, Irak és Irán osztozik, legnagyobb része Törökországban található, Irakban csak a déli perem.Encyclopædia Iranica: Urartu in Iran
Az urartui állam központja a hurrik által lakott területen, a sós vizű Van-tó, a Szeván-tó és az Urmia-tó által alkotott háromszögben, a ma Örmény-felföldnek nevezett térségben feküdt. Az állam kiterjedése gyakran és nagy mértékben változott, legmesszebb keleten az iráni Ardabil környékéig (körülbelül 850 km), nyugaton az Eufráteszig, északon a törökországi Çıldır-tóig, a mai Ardahan közelében (Ardahan tartományban, mintegy 500 km) terjedt. Anatóliától a Pontoszi-hegység és az Eufrátesz folyó völgye választja el, a természetes határt nagyjából az Eleşkirt (Alaškert, urartui Lusza, Altıntepe) térség déli hegylábai alkotják. Délen az Örmény Taurosz hegyvidéke, északon a nyugatra folyó Murat (urartui Arzašku, görög Arszaniasz, ma Aracani)Encyclopædia Iranica: Ayrarat – az Eufrátesz mellékfolyója – és a keleti irányban folyó Araksz – a Kuras mellékfolyója – völgye határolja. Időnként határfolyóvá vált a Kuras, az Eufrátesz alsóbb szakaszai, sőt a Halüsz és a Tigris is. Az Araksz legtöbbször Urartu belsejében folyt, és a túloldalán a Kis-Kaukázus alkotta a természetes határt. Időlegesen mezopotámiai területeket is elfoglalt, mint a Dijála völgye, a korábbi Mitanni központja. Az Örmény Taurosz hágói és az Eufrátesz völgyének felső szakasza Urartu számára biztosította az összeköttetést Mezopotámia államaival, így Babilonnal és Asszíriával is. E kereskedelmi útvonalak ellenőrzése létfontosságú volt mind Asszíria, mind Urartu szempontjából, ezért volt a legtöbb konfliktus.Rise of Urartu
A főváros, Tuspa a Van-tó keleti partján épült fel. A területre – felföld lévén – jellemző, hogy szinte minden oldalról hegyek határolják, így nehéz megközelíteni. Az Araksz völgye azonban egy termékeny síkságra, az Ajrarati-alföldre vezet, ahol az öntözéses földművelés korán megindulhatott. Déli szomszédjával, Asszíriával vívott háborúi során mindig vagy nyugatról – Szíria felől –, vagy keletről – az Alborz déli vidékéről – kerültek egymás oldalába a hadseregek. Bár Mezopotámiával közvetlen földrajzi összeköttetés is volt a Nagy-Záb és a Bohtan folyók délre nyitott völgyeiben, ezek az útvonalak könnyen védhetőek voltak. Hasonló hágók vezettek a Fekete-tenger felé is, így a pontoszvidék és Kulkha (Kolkhisz) is elérhető volt.
Társadalma Uralkodók, nemesek
Urartu uralkodóiról viszonylag kevés információval rendelkezünk. Ezek egyrészt az asszír krónikák, évkönyvek és egyéb epigráfiák, másrészt a saját felirataik, elsősorban sztéléken, emlékköveken. Mindkét elsődleges forrás elfogult, ezért óvatosan kezelendők mind az asszírok Urartu jelentőségét csökkentő fogalmazásai, mind „a világmindenség királya” címet viselő urartui királyok saját közlései. Emellett sokszor nehezen értelmezhetők, illetve hiányosak is, mivel nem az utókort érdeklő kérdésekről beszélnek, hanem a maguk által fontosnak ítélteket emelik ki. Az urartui királyok – bár az államot asszír mintára szervezték meg, majd az asszírok szervezték át a sajátjukat urartuira – nem vezettek évkönyveket és nem voltak limmujaik, így kronológiájuk is esetleges, teli hiányosságokkal és bizonytalanságokkal.
Az bizonyos, hogy központosított kormányzati rendszerük a maga nemében az első, olyan hatékony volt, hogy az asszírok is átvették. I. e. 714-ig a szakrális értelemben legfontosabb területük Muszaszir volt, az itt lévő város volt az urartui királyok koronázási városa, hasonlóan Asszíriához, ahol viszont Assur töltötte be ugyanezt a funkciót. I. e. 714-ben Sarrukín kifosztotta és lerombolta a várost, a területet annektálta, ettől kezdve az Urartu belsejében II. Rusza alatt felépített új kultuszközpontok vették át a helyét.
Ezek mellett a törzsi hagyományok is nagy szerepet játszottak az országban. A királyi hatalom alapja egyfajta szakralitás volt, amelyet a származás legitimált. A királyi nemesség valószínűleg a korábbi nemzetségi vezetők leszármazottainak köréből került ki (helyi előkelőségek, törzsfők, fejedelmek, fejedelmi kíséretek), amelyhez a katonai és hivatalnoki nemesség csatlakozott. A katonai nemesség jelentőségét az adta, hogy a gazdagok privilégiumaihoz tartozó harci szekeres és lovassági fegyvernemet kizárólag ők alkották. A kiváltságosok rétegének fontos eleme a papi csoport, a templomok és a papság birtokai a jelek szerint túlszárnyalták a legtöbb más előkelőség vagyonát.
Az állam szervezete és a diplomácia kezdetben nagyon archaikus volt, erősen Mitannira emlékeztet, éppúgy mint a közigazgatási adminisztráció és a szociális viszonyok. Mintegy másfél évszázaddal Mitanni bukása után a Van környékén már apró hurri fejedelemség alakult ki, amely azonban nem feltétlenül közvetlenül Mitanni utódja, hiszen Hajasa-Azzi és Isuva is hurri királyság volt a megelőző században. A törzsi-nemzetségi szervezet és Mitanni szerkezetének keveredése hozta létre az urartui államot.
Kézművesek, parasztok Az Örmény-felföld gazdasági szerepének kezdete az i. e. 2. évezred végére tehető, amikor a vasolvasztás technológiájának meghonosodásával megkezdhették a környék gazdag vaslelőhelyeinek kiaknázását, az érc helyi feldolgozását, a szerszám és fegyvergyártást. Ebben a korban bomlott fel az ősközösségi és faluközösségi rendszer, a rendszeres távolsági kereskedelem révén megkezdődött a vagyon felhalmozása, ezzel párhuzamosan a helyi politikai hatalom kialakulása. A vas- és rézércek „nagyüzemi” bányászata szükségszerűvé tette nagyszabású hadjáratok indítását, amelyekben a törzsfők és fejedelmek hadifoglyokat, azaz rabszolgákat szerezhettek.
Az urartui élelemtermelés legkorábban alapvetően transzhumáló állattenyésztésből állt. A mezőgazdaság elterjedéséhez először vízvezetékhálózat építésére volt szükség, mert a terület nem gazdag vízben, sem talajvízben, sem esővízben, legfeljebb a hegyi patakok vizét hasznosíthatták. Menua idején nagyszabású csatornaépítés vette kezdetét, amelynek eredménye a ma is működő Szemiramisz-csatorna, amely Tuspát látta el ivó- és öntözővízzel. Ezek a vezetékek már a római csatornák közvetlen őseinek tekinthetők, hozzájuk hasonlóan falazatra emelt kővályú szállította a vizet, amely kisebb-nagyobb terepegyenetlenségeket is leküzdött. Két-három párhuzamos kőfalat emeltek, amelyet a ferde külső felén vízzáró habarccsal, általában agyaggal tömítettek. A technikát átvették az Akhaimenidák, később a rómaiak is. A töltések és víztározók egy része még látható.
A szabad parasztok, kézművesek és iparosok a hadseregben a gyalogságot alkották. Kezdetben túlnyomó részük pásztor volt, később szabad paraszt. A szabad parasztok egyéni földtulajdonnal is rendelkezhettek, de a földek egy részét és az új hódítmányok földjeit a király birtokolta. Az elfoglalt területeken általában gyorsan megindult a népesítés, mivel a mezőgazdasági terményekből szinte mindig hiány volt, szükség volt az új területek minél gyorsabb művelés alá vételére. Ennek ellenére nem alakult ki a korábban nagyon jellegzetes palotagazdasági rendszer, az uralkodók annyi terményadót szedtek be, amennyi az udvartartás ellátására kellett, redisztribúciónak csak halvány nyoma van a helyőrségek lakosságánál, ahol a lakóházak környékén nem tartottak állatokat és nem volt kertművelés sem. Ezek a városlakók minden bizonnyal közvetlenül a királyi raktárakból kapták az ellátmányukat. A rabszolgák általában a faluközösség tulajdonában voltak. A kézművesek egy része közvetlenül a helytartósági, helyőrségi csapatok részére dolgozott, és raktárra termeltek, hogy szükség esetén felhasználható legyen.
Az alsóbb rétegek házaiban bútorok alig voltak, használati eszközeik fából és csontból faragott háziipari termékek. Két malomköves kézi gabonaőrlőjük és mozsaraik, valamint vasélű sarlóik általában voltak. A paraszti lakások egy része egyszerű földbe ásott verem volt, amelynek kéménye se volt, a füst a bejáraton távozott.
Hadsereg és fegyverzet bélyegkép|jobbra|260px|Urartui csúcsos sisak részlete (Teisebaini, II. Szarduri sisakja) bélyegkép|jobbra|260px|Urartui bronzpajzs bélyegkép|jobbra|260px|Urartui pajzs díszítése Az urartui hadsereg fegyverzetére nézve időben az első információ III. Sulmánu-asarídu Imgur-Ellilben épített templomkapuján található, ahol domborműveken ábrázolták őket. Tarajos sisakokat, övvel leszorított hosszú inget viseltek, egyenes rövidkardot és kis méretű, kerek pajzsot használtak. Ez a fegyverzet a hettitákhoz hasonló, leszámítva a rövidkardot, ami inkább a tengeri népek jellemzője volt. Íjászaik is voltak, de nem túl nagy számban, és főleg védelemben alkalmazták ezt a fegyvernemet a sáncok, várfalak védelmére. Ez a fegyverzet és taktika a pregörög, illetve korai görög államokra is jellemző, amilyent a trójai háborúból ismerünk. Az íjászok náluk is alárendelt szerepet játszottak, sőt a későbbi görög harcászatból teljesen ki is veszett.