jobbra|bélyegkép|250px|Isteni liturgia egy ortodox templomban, Düsseldorfban Istentiszteletnek nevezik a vallásos hódolat, imádás vagy tisztelet belső magatartását és annak érzékelhető, egyéni vagy közösségi kifejeződését. Szűkebb, elsősorban zsidó, keresztény és muszlim szóhasználatban az egyetlen Istennek bemutatott imát, dicsőítést, hálaadást, igehallgatást, áldozatot vagy más előírt vallási cselekményt jelenti. Tágabb vallástudományi értelemben az istentisztelethez sorolhatók azok a rituálék is, amelyekben valamely közösség istenekkel, szellemi lényekkel, ősökkel vagy a szentként felfogott valósággal lép kapcsolatba.
Az istentisztelet lehet személyes vagy közösségi, magánjellegű vagy nyilvános, alkalmi vagy meghatározott rend szerint ismétlődő. Színhelye lehet templom, zsinagóga, mecset, gurdvára, kolostor, házi szentély, szabadtéri kegyhely vagy bármely más, vallási célra kijelölt tér. Egyes vallások kötött szövegeket, naptári rendet, felszentelt szolgálattevőket és részletes szertartási előírásokat alkalmaznak; más közösségekben a csend, a rögtönzött ima, az ének, a tanúságtétel vagy a meditáció kap nagyobb szerepet.
A kereszténységben az istentisztelet legáltalánosabb formái az imádság, a Szentírás olvasása és magyarázata, az ének, a hitvallás, a könyörgés, az áldás és egyes egyházakban a szentségek ünneplése. A katolikus és ortodox hagyományban a közösségi istentisztelet középpontja az Eucharisztia, míg a protestáns hagyományokban az igehirdetés és az úrvacsora egymáshoz való viszonya felekezetenként eltér. Az istentiszteletet a keresztény teológia nem pusztán emberi vallási tevékenységnek tekinti: a történelmi egyházak tanítása szerint Krisztus és az Egyház cselekvése, amely egyszerre szolgálja Isten dicsőítését és az ember megszentelését.
Fogalma és terminológiája
A magyar istentisztelet összetett szó egyszerre utal Isten tiszteletére és az ember vallási szolgálatára. A kifejezés több, egymással összefüggő, de nem teljesen azonos fogalmat foglalhat magába:
a belső hódolatot, amelyben az ember elismeri függését a transzcendens valóságtól; a külső vallási cselekményt, például az imát, áldozatot, leborulást vagy körmenetet; a közösség meghatározott rend szerint végzett nyilvános szertartását; egyes keresztény szóhasználatokban magát a vasárnapi vagy ünnepi gyülekezeti alkalmat.
A latin cultus jelentése művelés, gondozás és tisztelet; vallási összefüggésben innen ered a kultusz szakkifejezés. A görög leiturgia (λειτουργία) eredetileg közérdekű szolgálatot jelentett, majd a zsidó és keresztény szóhasználatban az Istennek végzett nyilvános szolgálat megnevezésévé vált. A kereszténység keleti ágaiban a „liturgia” szó gyakran szűkebb értelemben az eucharisztikus szertartást jelenti; a nyugati egyházakban tágabban az Egyház hivatalos istentiszteletének összességét foglalja magába.
A héber avodá (עֲבוֹדָה) munkát, szolgálatot és kultikus szolgálatot egyaránt jelenthet. Az Ószövetség görög fordítása ezt gyakran a latreia és leiturgia szavakkal adja vissza. A Újszövetségben a latreia az Istennek járó szolgálatot, a proszkünészisz (προσκύνησις) pedig a meghajlással vagy leborulással kifejezett hódolatot is jelölheti; az adott hely szövegkörnyezete dönti el, hogy imádásról, tiszteletadásról vagy udvari hódolatról van-e szó.
A katolikus és ortodox teológiai nyelv megkülönbözteti az egyedül Istennek járó imádást a teremtményeknek adható vallási tisztelettől. Az Istennek járó imádás hagyományos neve latria, a szentek tiszteletéé dulia, Szűz Mária különleges tiszteletéé pedig hyperdulia. A szentek és képek tisztelete e felfogásban nem önálló istentisztelet, és nem tulajdonít isteni természetet a tisztelet tárgyának; a tisztelet az ábrázolt vagy megidézett személyre, végső soron pedig Isten kegyelmi művére vonatkozik.
Általános formái és alkotóelemei
Az istentiszteleti formák a vallási tanítástól, a társadalmi berendezkedéstől, a történeti környezettől és a helyi kultúrától függően nagy változatosságot mutatnak. Ugyanaz a hagyomány ismerhet nyilvános és családi, ünnepi és hétköznapi, papi vezetésű és laikusok által végzett rítusokat. A rítusok állandósága a közösségi emlékezetet őrzi, míg a változó nyelv, zene és szimbolika lehetővé teszi az új kulturális környezethez való alkalmazkodást.
Belső és külső istentisztelet
A vallási hagyományok rendszerint különbséget tesznek a belső lelkület és annak külső kifejezése között, de a kettőt nem feltétlenül állítják szembe. A belső istentisztelethez tartozhat a hit, a bizalom, a hála, a bűnbánat, az önátadás és az Isten vagy a szent valóság iránti figyelem. Külső formái közé sorolható az ima, a testtartás, a böjt, az adomány, a zarándoklat, az áldozat és a szertartási részvétel.
A vallási formalizmus bírálata számos hagyományban megjelenik. A bibliai próféták elítélték azt az áldozatbemutatást, amelyet igazságtalanság és megtérés nélküli élet kísért (Iz 1,11–17; Ám 5,21–24), de nem tagadták az őszinte közösségi kultusz értékét. Jézus „lélekben és igazságban” való imádásról beszélt (Jn 4,23–24), ugyanakkor részt vett a zsinagógai és templomi istentiszteleten, megtartotta az ünnepeket, és tanítványaira közösségi rítusokat hagyott. A keresztény értelmezés ezért a belső őszinteséget és a külső liturgikus cselekményt egymást kiegészítő valóságnak tekinti.
Imádság, dicsőítés és csend
Az imádság az istentisztelet legáltalánosabb formája. Lehet dicsőítő, hálaadó, kérő, engesztelő vagy szemlélődő; megfogalmazható kötött szöveggel, szabadon, énekben, recitációban vagy csendben. A közösségi ima rendszerint hagyományozott formulákat, válaszokat és ismétlődő szerkezeteket alakít ki. A zsoltárok, himnuszok, mantrák, litániák és rövid fohászok a szóbeli hagyomány átadását és a közösségi részvételt is szolgálják.
A csend nem egyszerűen a szertartás hiánya. A keresztény szemlélődő hagyományban, a kvékerek összejövetelein, a buddhista meditációban és más vallási gyakorlatokban a csend önálló vallási cselekmény lehet: figyelem, várakozás, önfegyelem vagy a kimondhatatlannak tekintett szent valóság előtti hódolat.
Áldozat és felajánlás
Az áldozat az istentisztelet történetileg egyik legelterjedtebb formája. Lehet étel-, ital-, tömjén-, termény- vagy állatáldozat, fogadalmi ajándék, alamizsna, illetve jelképes önfelajánlás. Az áldozat értelme nem minden vallásban azonos: kifejezhet hálaadást, hódolatot, engesztelést, közösséget, vendégséget, szövetséget vagy az élet isteni eredetének elismerését.
A katolikus teológia az áldozat belső elemének az önátadó lelkületet, külső elemének pedig azt a kultikus jelet tekinti, amelyben ez az önátadás kifejeződik. Krisztus kereszthalálát egyszeri és tökéletes önáldozatként értelmezi; az Eucharisztia nem új kereszthalál, hanem ugyanazon áldozat szentségi jelenvalóvá tétele.
Szent szöveg és tanítás
A szent szövegek felolvasása, recitálása és magyarázata számos vallás istentiszteletének része. A zsidó istentiszteleten a Tóra és a prófétai könyvek olvasása, a kereszténységben az ó- és újszövetségi szakaszok, az iszlámban a Korán recitációja, a szikh vallásban a Guru Granth Száhib, a hinduizmusban pedig különféle védikus, puránikus és áhítati szövegek tölthetnek be központi szerepet. A felolvasást gyakran magyarázat, prédikáció vagy tanító beszéd követi.
Testtartás, gesztus és rituális tisztaság
Az istentiszteletben az emberi test is részt vesz. Az állás, ülés, térdelés, meghajlás, leborulás, keresztvetés, kézfölemelés, körüljárás vagy a föld megérintése a közösség vallási nyelvének része. Ugyanaz a gesztus különböző vallásokban eltérő jelentést hordozhat, ezért önmagában nem azonosít valamely teológiai tartalmat.
A rituális tisztaság előírásai közé tartozhat a kéz- és arcmosás, teljes fürdő, ruhaváltás, böjt, étkezési szabály vagy a szent térbe lépés előtti előkészület. A zsidó mikve, a muszlim vudu, a hindu fürdőzési és templomi tisztasági gyakorlatok, valamint a keresztény keresztelési és kézmosási szertartások eltérő teológiai rendszerekhez tartoznak; külső hasonlóságuk nem jelenti, hogy eredetük vagy jelentésük azonos.
Zene, kép és szent tér
Az ének, hangszeres zene, tánc, költészet, építészet, fény, illat és képi ábrázolás az istentisztelet érzékelhető környezetét alakítja. A vallási művészet nem pusztán díszítő elem: irányíthatja a figyelmet, közösségi emlékezetet közvetíthet, és részt vehet a rítus szerkezetében. Más hagyományok tudatosan korlátozzák az ember- vagy istenábrázolást, és a kalligráfiát, geometrikus formákat, a szöveg hangzó szépségét vagy a dísztelen teret részesítik előnyben.
Kereszténység
Bibliai és zsidó gyökerei
A keresztény istentisztelet az ókori Izrael imádságos, ünnepi, áldozati és zsinagógai hagyományából nőtt ki. Az Ószövetség központi kultikus intézménye a jeruzsálemi templom volt, ahol papok és leviták mutatták be az előírt áldozatokat. A családi ünnepek, a zarándoklatok, a szombat megtartása, a zsoltárok, az áldások és a zsinagógai összejövetelek ugyancsak meghatározták a zsidó vallási életet.
Az evangéliumok Jézust zsinagógai istentiszteleten, a jeruzsálemi templomban és zarándokünnepeken mutatják be. Tanítványait a Miatyánkra tanította, az utolsó vacsora során pedig a kenyeret és a bort saját testéhez és véréhez kapcsolta, és megparancsolta: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre” (Lk 22,19; 1Kor 11,24–25). A keresztény istentisztelet ezért kezdettől fogva összekapcsolta az Írások olvasását, az imát, a közös étkezést és az eucharisztikus hálaadást.
Az Apostolok cselekedetei szerint a jeruzsálemi közösség kitartott „az apostolok tanításában, a közösségben, a kenyértörésben és az imádságban” (ApCsel 2,42). Pál levelei közösségi énekről, prófétálásról, nyelveken szólásról, tanításról, könyörgésről és az Úr vacsorájáról tanúskodnak. Pál egyszerre hangsúlyozza a lelki adományok szabadságát és a rendezett, a közösség épülését szolgáló formát (1Kor 11–14).
A Róm 12,1 az egész keresztény életet „értelmes istentiszteletnek” nevezi: a hívő önmagát ajánlja föl „élő, szent, Istennek tetsző áldozatul”. Ez nem a közösségi liturgia megszüntetését, hanem az istentisztelet és az erkölcsi élet összetartozását fejezi ki. A szeretet, az igazságosság és az irgalmasság az istentisztelet gyümölcse és hitelességének mércéje, de nem helyettesíti automatikusan a közös imát és a szentségi életet.
Őskeresztények
Az 1. században a Szent Lélek csodatevő ajándékának megnyilvánulásai feltűnő jellemzői voltak a keresztény összejöveteleknek. A mindennapi istentiszteleteken a korai keresztények imádkoztak, Istent dicsérő énekeket énekeltek és nagy hangsúlyt fektettek a prófétálásra, amely építő jellegűen hatott a hallgatókra. Erősítette az is őket, amit ki-ki elmondott a hitéről, tapasztalatairól és Isten iránti szeretetéről.
Gyakran tartották összejöveteleiket magánotthonokban, de némely helyen a zsidó zsinagógákban is beszélhettek. Efézusban Pál apostol két évig egy iskolai előadóteremben tartott Istent magasztaló előadásokat.Csel. 19, 8-10 ; 1. Kor 16, 19 ; Fil. 1,2
Az első keresztények kezdetben magánházakban, zsinagógákhoz kapcsolódó környezetben és más alkalmas helyeken gyűltek össze.
Az ókeresztény kor
A közösségek szerkezete területenként eltért, de már a 2. századi forrásokban felismerhető az igei és eucharisztikus rész, az elöljáró imája, a hívek válaszai, a békecsók, az adománygyűjtés és a betegekhez vitt Eucharisztia.
A Didakhé a keresztségről, böjtről, imáról és eucharisztikus hálaadásról közöl korai előírásokat. Jusztinosz vértanú 2. századi leírása szerint vasárnap a városi és vidéki keresztények egy helyen gyűltek össze; felolvasták az apostolok emlékiratait és a prófétákat, az elöljáró buzdítást mondott, majd közös imádság, kenyér- és borfelajánlás, hálaadó ima, ámen, áldozás és a rászorulók javára végzett gyűjtés következett.