bélyegkép|300px| Weszely Ödön portréja. Pesti Hírlap (1878-1944) 1936. Az év halottai.
bélyegkép|270px| Pécs. Vargha Damján u. 4. Itt laktak a Pécsi Tudományegyetem bölcsészprofesszorai. Weszely Ödön (Pest, 1867. augusztus 23. – Budapest, 1935. március 6.) pedagógus, egyetemi tanár, a magyarországi neveléstudomány jelentős elméleti és gyakorlati szakembere.
Élete Gyermek- és ifjúkora Édesapja Weszely György kocsigyártó, édesanyja Milics Ilona (szentendrei szerb családból) varrónő volt. Már polgári iskolába járt, amikor édesapja viszonylag fiatalon – 44 évesen – meghalt. Az anyagi támasz nélkül maradt édesanyának nehéz terhet jelentett négy gyermekének eltartása és taníttatása, különösen akkor, amikor Weszely Ödön egyik tanára ösztönzésére, különbözeti vizsgával, a belvárosi főreáliskolába (a mai Eötvös József Gimnázium) került. A család anyagi helyzetét kívánta javítani és saját tanulása költségeihez járult hozzá azzal, hogy tanulása mellett fiatalabb gyerekek tanítását végezte. Osztályában nem tartozott a legelismertebb és a legjobb tanulók közé, azonban az iskolai önképző körben többször díjazták verseit, elbeszéléseit, amelyek közül néhány meg is jelent. Fejlődésére leginkább irodalomtanára, Riedl Frigyes volt hatással, akivel az egyre mélyülő tanár-diák kapcsolata a későbbiekben barátsággá alakult. A reáliskolai érettségit 1886-ban tette le, majd megszerezte az egyetemi jelentkezéshez szükséges kiegészítő érettségit latin- és a görög nyelvből.1883. évi XXX. törvénycikk a középiskolákról és azok tanárainak képesitéséről – I/26. §. A budapesti Magyar Királyi Tudományegyetem Bölcsészeti Karára 1887-ben iratkozott be, ahol magyar és német filológiai tanulmányokat folytatott, de filozófiai és pedagógiai tárgyú előadásokat is hallgatott. Tanárai közül Gyulai Pál, Heinrich Gusztáv, Lubrich Ágost, Horváth Cirill és Kármán Mór voltak rá a legnagyobb hatással. Egyetemi évei alatt több cikke jelent meg az Egyetemes Philologiai Közlönyben,– Egyetemes Filológiai Közlöny – Tizenharmadik évfolyam, 1889 – 380–383. p. – Egyetemes Filológiai Közlöny – Tizennegyedik évfolyam, 1890 – 477–488. p. – Weszely Ödön: Kazinczy Gessner-fordítása – In: Egyetemes Filológiai Közlöny – Tizenötödik évfolyam, 1891 – 816–840. p. részt vett A Pallas nagy lexikona német irodalomtörténeti szócikkeinek összeállításában. Báró Eötvös Loránd ajánlatára még egyetemi hallgatóként Horváth Boldizsár politikus házához került mint magántitkár. Feladatának teljesítése a későbbiekben segítette tájékozódását a politikai életben, alakította hatékony és diplomatikus érintkezési képességét. Tanító és tanár Egyetemi tanulmányai befejezése után több éven át – különböző iskolatípusokban – gyakorló tanító/tanári munkát végzett. 1889-től elemi iskolában kezdett tanítani. Az 1890/1891-es tanévben a gyakorló főgimnázium rendkívüli tanára volt. Miután a nyelvi szakcsoportból letette a polgári iskolai tanítói vizsgát, polgári iskolai tanító/tanárként több iskolában tanított. Saját tantárgyai mellett 1895-től kezdődően tanított tanítóképzőben is, pedagógiát. A középiskolai tanári képesítést magyar és német nyelvből, illetve irodalomból viszonylag későn, csak 1899-ben szerezte meg.A 19. század második felében megszületett közoktatási alaptörvényeink (1868. XXXVIII. tc; 1883. XXX. tc.) és rendeleteink előírták, hogy az állam által elismert különböző iskolatípusok intézményeiben, pedagógusi munkakörben (népiskolai tanító; polgári iskolai tanító/tanár; középiskolai (gimnáziumi, reáliskolai) tanár) csak az adott iskolatípusnak megfelelő képesítéssel (eredményes képesítővizsgával) rendelkező személy alkalmazható. A népiskolai tanító-képesítővizsgára a középfokú tanítóképzők; a polgári iskolai tanítóképesítőre a népiskolai középfokú tanítóképzőre (tanítói képesítés), vagy tanárképes tudományegyetemi szakra (abszolutórium) épülő polgári iskolai tanítóképzők; a középiskolai tanári képesítőre a tudományegyetemek bölcsészeti karának tanárképesszakjai készítettek fel. A pedagógusi képesítést adó képesítővizsgákra jelentkezés feltétele a felkészítést biztosító képző intézménytípus követelményeinek (elméleti képzés) teljesítésén túl a pedagógusi képzettségnek megfelelően előírt (szervezett) iskolai-gyakorlat teljesítését is megkívánta. A tudományegyetemeken az elméleti képzéstől időben elválhatott az egyetem melletti Középiskolai Tanárképző Intézet által szervezett iskolai gyakorlati képzés. Lehetőség adódott arra, hogy a középiskolai tanári képesítővizsgára jelentkezés feltételét biztosító elméleti illetve gyakorlati képzés teljesítése között nagyobb időszakasz legyen. Az is előfordult a tudományegyetemen, hogy az elméleti képzés lezárását (abszolutórium) követően, az egyetemi doktori fokozat megszerzése után tették le a középiskolai tanári-képesítővizsgát. – Weszely Ödön: tudományegyetemi tanárképes szakokon egyetemi abszolutóriumot szerzett, ehhez kapcsolt polgári iskolai tanítói képesítést, majd az egyetemi doktorátus megszerzését követően tette le a középiskolai tanári képesítővizsgáját, s lett középiskolai tanár. Széles tapasztalattal rendelkező pedagógus, amikor 1895-ben magyar–német szakos tanárként visszakerült abba a nyolcosztályos reáliskolába, amelyben különbözeti vizsga után diákként is tanult. Hét évvel később már az iskola igazgatója lett (1906–1910). „Az 1906 és 1909 közötti nagyon rövid és viszontagságos időszak alatt, melyet az emlékkönyvek sokszor csak ’átmeneti szakaszként’ emlegetnek az iskola történetében, komoly újítások indultak meg az oktatás-nevelés terén. Mindez természetesen Weszely Ödönnek volt köszönhető, aki elméleti felkészültségét igyekezett átültetni az iskola gyakorlati életébe. ’Lehetetlen észre nem venni azt a lendületet, amellyel az intézet folytatta nemes törekvéseit a pedagógiai tökéletesedés irányában. Az új tanári generáció hatása alatt a nevelés és a tanítás új utakat tört magának, főképpen a reáliskolák ideálja, a praktikus módszerek tekintetében. Azt lehet mondani, hogy a tanítás modern iránya ezekben az években kezdődött. Mindent felkarolt az iskola, ami a tanulók praktikus ismereteit gyarapíthatja, vagy ami elméleti tudásukat kézzelfoghatóbbá teszi.’ (75 éves emlékkönyv) Az 1908-as értesítő mindezt nagyon tömören így fogalmazta meg: ’Igyekeztünk – s ez iskolánknak régtől fogva állandó jellemvonása –, hogy az ifjúságot munkára szoktassuk. Munkára akarjuk őket bírni, ha lehet, a munka megkedveltetésével, s ha kell kényszerítő eszközökkel.’ „A Weszely Ödön igazgatósága idején bevezetett hosszabb iskolai kirándulásokat intézményesítették. Ezek ekkor már az iskolai oktatás és nevelés fontos formáit jelentették, hiszen a megismert anyag segítette az iskolai tananyag feldolgozását, ráadásul az iskola falai közül kilépve. Másik fontos szempont volt, hogy a kirándulásokon a diákok és a tanárok közötti ’érintkezések szabadabb levegőjében való állandó együttléttel megközelíti minden iskola álmodott végcélját, a közvetlen, az egyéni, a pedagógus egyéniségével való erkölcsi nevelést.’ Az igazán hatékony kirándulás azonban csak akkor valósulhat meg, ha alaposan előkészítik. ’Általában mindent igyekezettel azon voltunk, hogy ifjúságunk ne tekintse a kirándulást egy hétig tartó majálisnak, hanem olyan munkának, amelyben ismereteit a legkellemesebb módon, tudatosan, s általa is előre megismert tervszerűséggel gyarapítja. Azt akartuk, hogy tanulóink egész évben készüljenek a tanulmányi kirándulásra, hogy az jutalmuk, munkájuk ünnepi betetőzése legyen. Ezt a célt szolgáltuk mindazon intézkedésekkel, amelyeket a társas szellem ébresztésére tettünk. Krausz Vilmos kollégánk a kirándulás tagjaiból külön énekkart állított össze, mely az utazás folyamán nekünk is, és mindazokkal, akikkel a társaság összehozott, felejthetetlen kedves órákat szerzett.’ (1910 értesítő)”Eötvös József Gimnázium – Iskolatörténet – A nyolcosztályos-reáliskola Tanári tevékenységéhez szorosan kapcsolódott tankönyvírói munkássága. Nyelvtankönyveiben a hazai klasszikus irodalom szemelvényeivel helyettesítette az unalmas és erőltetett példamondatokat. Saját tapasztalataira támaszkodott, de felhasználta a legjobb hazai és külföldi példákat is. Több módszertani megoldása a mindennapi gyakorlat részévé vált. A neveléstudomány felé Az 1890-es évek közepétől érdeklődése egyre inkább a pedagógia elméleti kérdései felé fordult. Ennek előzményeihez tartoztak tanulmányai az egyetemen és a rendkívüli tanári munkájához megkívánt teoretikus ismeretetek elsajátítása a gyakorló főgimnáziumban. Az egyetemi pedagógiai előadásokon, később a Középiskolai Tanárképző Intézetben találkozott Kármán Mórral, akivel tartós kapcsolatba került. Tanácsára és segítségével 1895 augusztusában – a nyári kurzus hallgatójaként – részt vett Wilhelm Rein pedagógiai szemináriumán Jénában.Kármán Mór Lipcsében, Ziller szemináriumában ismerte meg a Herbart-elméletére épülő poroszok középiskolai tanárképzés elméletét és gyakorlatát. Együtt tanult, dolgozott és barátságot kötött Reinnel, akinek a jénai egyetemi (tanárképző) munkásságát is ismerte. 1885-ben, a jénai gyakorlóiskola mellett szerveződött és szeminárium jellegű, európai ismertségű tanfolyamok irányítását 1895-től egy nemzetközi bizottság vette át, amelynek Kármán is tagja volt. A neveléstudomány nemzetközi hírű nyári pedagógiai tanfolyamán részleteiben megismerte a Herbart–Ziller-elmélet alapján szerveződött tanárképzést és gyakorlóiskolai munkát. Hazatérése után egyre inkább bekapcsolódott a hazai pedagógiai közéletbe. 1896-ban jénai tapasztalatairól írt, és 1897-ben pedig már az első önálló pedagógiai tanulmánya is megjelent. Ettől kezdődően folyamatosan jelen volt a pedagógiai közéletben, felolvasó üléseken szerepelt, és szakmai folyóiratokban publikált. A Magyar Paedagogiai Társaság külső tagja 1894-ben lett, 1902-ben pedig a társaság rendes tagjává választották. Egyéni és társadalmi pedagógia címmel 1904 áprilisában tartotta székfoglaló előadását. 1907 és 1912 között Fináczy Ernővel a Társaság főtitkárával együtt szerkesztette a Társaság lapját a Magyar Paedagogiát.
A budapesti Királyi Magyar Tudományegyetem Bölcsészeti Karára 1910 februárjában nyújtotta be magántanári habilitációs kérelmét A modern pedagógia útjain című tanulmánykötetével. „Aki tudja, hogy Magyarországon mi mindent árulnak a pedagógia cégére alatt, és hogy mily fecsegéssé fajult ez a tudománykór azoknál, akik filozófiai alap, históriai ismeret és szaktudományi felkészültség nélkül pedagógusnak vallják magukat, az ebben a könyvben – jelzett hiányainak dacára is – fel fogja találni azokat a kvalitásokat, melyek Weszely tudományos törekvéseinek komolyságára vallanak, és a jövőre vonatkozó alapos reményekre jogosítanak. Mindezek alapján melegen ajánlom, hogy dr. Weszely Ödön a magántanári képesítés további cselekményeire, azaz: szabályszerű kollokviumra és próbaelőadásra bocsáttassák.”Fináczy Ernő véleménye a habilitációs kérelem bírálatából – idézi: Németh András (1990, 5. p.). 1910 decemberében megkapta meg magántanári kinevezését, és 1911-ben hirdette meg az első egyetemi előadásait A tanítás módszere és technikája címmel. A főváros közoktatási reformere 1906-ban Bárczy Istvánt Budapest polgármesterévé választották. Weszelyt várospolitikai programja köznevelési részének vezetésével bízta meg.Bárczyval és Weszely rég – polgári iskolai tanárként – ismerték egymást. A főváros közoktatási reformmunkálataiban alapvető feladatai: – a jelentős iskolaépítési terv megvalósulásának segítése; – az iskolák szakfelügyeleti rendszerének új, korszerű, példaértékű kialakítása; – az iskolai tantervi munkálatok megszervezése és vezetése úgy, hogy a főváros magasabb igényeinek megfelelő városi-iskolák jöjjenek lére; – a reformmunkálatokat ismertető és támogató publikáció megszervezése, biztosítása. Feladatait teljesítette: – a kultúrpolitikai reform fő teoretikusaként, elméletileg is megalapozta a reformmunkálatokat;