I. Ignác vagy Szent Ignác (, ; eredeti nevén Nikétasz vagy Niketasz; 798 körül – 877. október 23.) konstantinápolyi pátriárka volt 847 és 858, majd 867 és 877 között. I. Mikhaél Rangabé bizánci császár és Prokopia fia volt; apja bukása után kolostorba kényszerítették, ahol szerzetesként az Ignác nevet vette fel. Patriarchátusa a képrombolás utáni konstantinápolyi egyházi rendezéshez, valamint a Phótiosz-féle egyházpolitikai válsághoz kapcsolódik.
Ignác neve elsősorban Phótiosszal való konfliktusa miatt ismert. A vita nem pusztán két egyházi személy személyes ellentéte volt, hanem a 9. századi bizánci udvari politika, a képrombolás utáni egyházi rendezés, a konstantinápolyi pátriárkai szék betöltésének kánonjogi kérdése, valamint Róma és Konstantinápoly joghatósági értelmezéseinek összefüggésében alakult ki. Ignácot az ortodox és a katolikus hagyomány egyaránt szentként tiszteli; ünnepnapja október 23.
Neve és származása
Ignác eredeti neve Nikétasz volt. Apja, I. Mikhaél Rangabé 811 és 813 között uralkodott bizánci császárként; anyja Prokopia volt, I. Niképhorosz bizánci császár leánya. Ignác tehát császári családból származott, és gyermekkorában elvileg a birodalmi politikai elit tagjának számított. Eredeti neve a görög forrásokban Nikétasz alakban szerepel, az Ignác nevet szerzetesként vette fel.
A pátriárkáról szóló fő források között kiemelkedik Nikétasz Dávid Paphlagón Ignác-életrajza, amely értékes, de erősen pártos hagiográfiai forrás. A mű Ignácot az egyházi rend védelmezőjeként, Phótioszt pedig ellenfélként ábrázolja, ezért a modern történetírás forráskritikával használja. Francis Dvornik 20. századi kutatásai különösen fontosak voltak abban, hogy a Phótiosz-vita régebbi, egyoldalúan anti-phótioszi értelmezését árnyaltabb történeti kép váltsa fel.
Korai élete és szerzetessége
I. Mikhaél Rangabé 813-ban elveszítette a trónt V. León javára. Az új császár a Rangabé-család férfitagjait eltávolította a trónutódlás lehetőségétől; Nikétaszt és testvéreit kolostorba kényszerítették. A források szerint Nikétaszt kasztrálták is, ami a bizánci politikai gyakorlatban azt a célt szolgálta, hogy kizárják a császári trónra való igény lehetőségét.
A kolostori életben Nikétasz az Ignác nevet vette fel. A későbbi hagiográfiai hagyomány szerint nem csupán kényszerből maradt szerzetes, hanem idővel saját hivatásaként fogadta el a szerzetesi életet. Később apátként is működött, és a Herceg-szigetek kolostori világához kötődött. Ez a szerzetesi háttér jelentős volt későbbi pátriárkai működésében is: Ignácot a források rendszerint szigorú fegyelmi és aszketikus felfogású egyházi vezetőként mutatják be.
A képrombolás korának lezárulta után a bizánci egyházban továbbra is fontos kérdés maradt, hogyan kell kezelni azokat a klerikusokat és püspököket, akik korábban együttműködtek az ikonoklaszta császári politikával. Ignác későbbi pátriárkai működését e háttér nélkül nem lehet megérteni: a képtisztelet helyreállítása után Konstantinápolyban tovább éltek a szerzetesi szigorúságot és a mérsékeltebb egyházkormányzati megoldásokat képviselő irányzatok közötti feszültségek.
Első patriarchátusa (847–858)
A képrombolás utáni egyházi helyzet
Ignác 847-ben, I. Metód pátriárka halála után került a konstantinápolyi pátriárkai székbe. Kinevezését Teodóra császárné támogatta, aki fia, III. Mikhaél kiskorúsága idején régensként meghatározó szerepet játszott a birodalom kormányzásában. Teodóra nevéhez kapcsolódott a képtisztelet 843-as helyreállítása is, amelyet az ortodox hagyomány az „ortodoxia diadalaként” ünnepel.
Ignác megválasztása a képrombolás utáni rendezés része volt. A konstantinápolyi egyházban még nem zárultak le azok a viták, amelyek az ikonoklaszta korszakban kompromittálódott klerikusok helyzetét, az egyházi fegyelmet és a szerzetesség szerepét érintették. Ignác inkább a szigorúbb, szerzetesi irányzathoz állt közel, és kevésbé volt hajlandó kompromisszumokra azokkal szemben, akiket a képromboló korszakban tanúsított magatartásuk miatt felelősnek tartottak.
A pátriárkai székbe emelkedése nem csupán egyházi, hanem udvari-politikai jelentőségű esemény is volt. Konstantinápoly pátriárkája a császárváros vallási életének központi alakja volt, és befolyása a birodalmi politikára is kiterjedt. Ignác császári származása, szerzetesi tekintélye és fegyelmi szigorúsága miatt különösen jelentős szereplővé vált.
Konfliktusa Bardasszal és III. Mikhaéllal
Ignác első patriarchátusának legfontosabb belpolitikai konfliktusa Bardaszhoz, III. Mikhaél császár nagybátyjához kapcsolódott. Bardasz a császári udvar egyik legfontosabb politikusa lett, különösen Teodóra háttérbe szorítása után. A források szerint Ignác bírálta Bardasz magánéletét, és egy alkalommal megtagadta tőle az eucharisztikus közösséget.
A régebbi elbeszélések Bardasz ügyét gyakran kizárólag erkölcsi botrányként mutatták be. Pontosabb azonban úgy fogalmazni, hogy a konfliktus egyszerre volt erkölcsi, udvari-politikai és egyházkormányzati jellegű. A pátriárka fellépése Bardasz ellen nem csupán személyes feddésként hatott, hanem a császári udvar egyik legerősebb politikusának nyilvános egyházi korlátozásaként is. Bardasz és köre ezt politikai kihívásként értelmezhette.
A konfliktus összefüggött Teodóra császárné háttérbe szorításával is. Ignác hagyományosan Teodóra egyházpolitikai köréhez állt közelebb, míg Bardasz III. Mikhaél tényleges hatalmi önállósodását és az új udvari politikai irányt képviselte. A pátriárka és Bardasz szembenállása ezért nem magyarázható pusztán magánéleti vagy erkölcsi kérdésekkel.
Leváltása és Phótiosz megválasztása
A lemondás vagy letétel vitája
858-ban Ignác elveszítette a konstantinápolyi pátriárkai széket. A lemondás vagy letétel körülményeit a források eltérően értelmezik. Ignác hívei jogtalan eltávolításról, Phótiosz támogatói és több későbbi rekonstrukció inkább politikai kényszerhelyzetről, kompromisszumról vagy vitatott lemondásról beszéltek. A kérdés azért lett különösen fontos, mert Phótiosz megválasztásának kánonjogi megítélése nagyban függött attól, hogy Ignác széke jogszerűen üresnek tekinthető volt-e.
Ignácot száműzték, majd helyére Phótioszt választották, aki addig világi tisztviselő, tudós és udvari ember volt. Phótiosz rendkívüli gyorsasággal haladt végig az egyházi rendfokozatokon, majd 858 végén konstantinápolyi pátriárka lett. Ez a gyors előléptetés ellenfelei szemében súlyos kánonjogi kifogásnak számított, támogatói viszont Phótiosz műveltségét, udvari tekintélyét és a helyi egyházi döntést hangsúlyozták.
A Phótiosz-vita kezdettől fogva összekapcsolódott azzal a kérdéssel, hogy milyen módon értelmezhető Róma fellebbezési és döntési szerepe a konstantinápolyi egyház belső ügyében. Ignác hívei Rómához fordultak, Phótiosz támogatói viszont a konstantinápolyi helyi zsinat és a császári udvar döntésének érvényét hangsúlyozták.
Róma beavatkozása és I. Miklós pápa álláspontja
Az ügy I. Miklós pápa idején Rómát is bevonta a konfliktusba. A pápa legátusokat küldött Konstantinápolyba Phótiosz megválasztásának vizsgálatára. A legátusok 861-ben elfogadták a helyi zsinat döntését, vagyis Phótiosz helyzetét és Ignác letételét. Miklós pápa azonban később elutasította legátusai álláspontját, részben Ignác híveinek római fellebbezése nyomán, és 863-ban római zsinaton kiközösítette Phótioszt.
Ez a kronológia fontos, mert a történet nem írható le úgy, mintha Róma kezdettől fogva egyszerű és azonnali döntést hozott volna Ignác javára. A pápai legátusok első konstantinápolyi döntése, majd I. Miklós későbbi római fordulata azt mutatja, hogy a helyzet kánonjogilag és diplomáciailag bonyolult volt.
A vita a római primátus keleti és nyugati értelmezését is érintette. Miklós pápa határozottan fellépett Róma döntési és fellebbezési tekintélye mellett, míg a bizánci udvar és Phótiosz köre a konstantinápolyi egyházi döntés érvényességét hangsúlyozta. A konfliktus későbbi történeti recepciójában ezért Ignác személyes ügye a római–konstantinápolyi egyházkormányzati viszony egyik fontos előzményévé vált.
Második patriarchátusa (867–877)
I. Baszileiosz és Ignác visszahelyezése
867-ben I. Baszileiosz hatalomra került, miután III. Mikhaélt meggyilkolták. Az új uralkodó politikai és egyházi legitimációt keresett, ezért eltávolította Phótioszt, és 867. november 23-án visszahelyezte Ignácot a konstantinápolyi pátriárkai székbe.
Ignác visszahelyezése Róma számára kedvező fejleménynek tűnt, mert a pápaság korábban Ignác jogait védte Phótiosszal szemben. A helyzet azonban nem rendeződött egyszerűen. A konstantinápolyi klérus jelentős része Phótioszhoz kötődött, és a császári politika is saját legitimációs érdekei szerint kezelte a pátriárkai kérdést. Ignác második patriarchátusa ezért nem a régi rend zavartalan helyreállítása volt, hanem egy továbbra is feszült egyházi-politikai helyzet része.
A 869–870-es konstantinápolyi zsinat
869 és 870 között Konstantinápolyban zsinatot tartottak, amelyet a katolikus hagyomány a nyolcadik egyetemes zsinatként tart számon. A zsinat megerősítette Phótiosz elítélését és Ignác visszahelyezését. Római legátusok is részt vettek rajta, és a zsinat a pápai álláspontot kedvezően érvényesítette.
A zsinat recepciója azonban később eltérően alakult. A katolikus hagyomány ezt a 869–870-es zsinatot egyetemes zsinatként tartja számon, míg az ortodox hagyomány nem fogadja el egyetemes zsinatként, és a későbbi, 879–880-as konstantinápolyi zsinatot tekinti a Phótiosz-ügy rendezése szempontjából döntőnek. Ez a különbség jól mutatja, hogy Ignác és Phótiosz vitája később a zsinati recepció és az egyházi tekintély értelmezésének kérdésévé is vált.
A 869–870-es zsinat után sem szűnt meg teljesen a konstantinápolyi egyházon belüli feszültség. Phótiosz hívei továbbra is jelentős befolyással rendelkeztek, és a császári udvar későbbi politikája ismét teret adott Phótiosz visszatérésének.
Bulgária joghatóságának kérdése
Ignác második patriarchátusa idején a bolgár egyház joghatóságának kérdése is fontossá vált. Bulgária keresztény térítése és egyházi szervezetének kialakítása Róma és Konstantinápoly számára egyaránt stratégiai jelentőségű volt. Bár Ignác visszahelyezését Róma támogatta, a bolgár ügyben ő is Konstantinápoly egyházi érdekeit képviselte.
A bolgár hierarchia megszervezése miatt Ignác konfliktusba került VIII. János pápával, aki Róma jogait kívánta érvényesíteni Bulgáriában. A pápa még kiközösítéssel is fenyegette a konstantinápolyi oldalt. Ez a fejlemény különösen fontos, mert megakadályozza az Ignác–Phótiosz-vita leegyszerűsítő értelmezését: Ignác nem egyszerűen „Róma embere” volt Phótiosszal szemben, hanem a bolgár joghatósági ügyben Konstantinápoly érdekeit képviselte.
A bolgár kérdés tehát rámutat arra, hogy a 9. századi kelet–nyugati egyházpolitika nem írható le pusztán személyes vagy erkölcsi ellentétekkel. A missziós területek, a joghatósági határok és a helyi egyházszervezet kérdései ugyanúgy részei voltak a konfliktusnak, mint Phótiosz megválasztásának vagy Ignác letételének kánonjogi vitái.
Kapcsolata Phótiosszal élete végén
Ignác és Phótiosz viszonya élete végén enyhülhetett. Phótioszt később visszahívták Konstantinápolyba, és Baszileiosz császár gyermekeinek nevelésében is szerepet kapott. Ignác halála után ismét Phótiosz lett Konstantinápoly pátriárkája.
A későbbi hagyomány szerint Phótiosz szerepet játszott Ignác szentként való tiszteletének előmozdításában is. Ez különösen fontos a történeti megítélés szempontjából, mert árnyalja azt a régi képet, amely Ignácot és Phótioszt egyszerűen kibékíthetetlen, örök ellenfelekként ábrázolta.
Ignác 877. október 23-án halt meg Konstantinápolyban. Halálával második patriarchátusa lezárult, utódja ismét Phótiosz lett.
Tisztelete
Ignácot az ortodox és a katolikus hagyomány egyaránt szentként tiszteli. Ünnepnapja október 23., amely halálának napja is. A hagiográfiai források Ignácot hitvallóként, szerzetesi fegyelemben élő egyházi vezetőként és az egyházi rend védelmezőjeként mutatják be.