right|250px|thumb|Szkíta ifjú szobra (i. e. 2. század) bélyegkép|jobbra|250px|Táncoló szkíták (Pesavar, Buner-domborművek), i. e. kb. 1. század A szkíták szokásait elsősorban régészeti hagyatékuk, másodsorban egykorú vagy közel egykorú források tanúságtétele nyomán ismerjük. A szkíták régészeti öröksége bőséges, azonban éppen a köznép szokásait ismerjük legkevésbé.
A szkíták használati tárgyaikat – ruháikat, ékszereiket stb. – maguk, illetve mesterembereik készítették, az alapanyagok egy részét, olykor még készárut is azonban nem ritkán kereskedőktől szerezték be. Az ókori görög gyarmatvárosok, Szogdia stb. kézművesei is dolgoztak szkíta megrendelőknek, természetesen a vagyonosabbaknak.
Ruházat right|250px|thumb|Szaka harcosok ábrázolása
Előkelő szkíta férfiak és nők elöl összefogott köntöst (kandüsz: κανδυς) viseltek, nadrágot, illetve oldalt hosszan behasított (lovagláshoz is alkalmas) hosszú inget, pontosabban ingruhát. Utóbbi legalább a térdeket eltakarta. Finom hölgyek körében a hosszú, elöl összefogott szoknya is divatban volt. Az alán asszonyok az i. sz. 2. század végén leginkább az ujjatlan, mindkét vállon kapoccsal rögzített ruhát kedvelték. A szkíta ünnepi viseletet finomabb anyagok és gazdagabb díszítés jellemezte. A tehetősebbek vállukra esetenként köpenyt is kanyarítottak.
A szkíta köntöst, bő ujjú felöltőt – ha nem számítjuk az ujjakat – két részből, a vállaknál és az oldalakon összevarrt és beszegett szövetdarabból állították össze. Az ujjas szárnyait általában nem rögzítették, hanem elöl egymásra hajtották, s derékban övvel összefogták. A köntöst gyapjúszövetből, kendervászonból, szarvasbőrből vagy vastagabb nemezből szabták. Az i. sz. 1. században a selyem jött divatba, a 4. században pedig a lenvászon. A köntös szegélyét gyakran rojtok, aranylemezek vagy gyöngyök sora, a selyemköntöst pedig aranyozott szálakkal átszőtt selyem szalagok ékesítették. Olykor a köntöst, valamint a nadrágot is, keskeny szövetszalagokból tűzték össze. A nadrág alighanem a szkíták találmánya. Eme ruhadarab szkíta neve iráni közvetítéssel jutott a görögökhöz, s ők anaxüridész (αναχυριδης) alakban rögzítették.
Nadrágban járt minden szkíta, nem különben atyafisága (pl. dák, géta, hun és török), valamint hűbérese (pl. az iráni szauromaták és harcias hölgyeik, az amazonok). A nadrág viseletét eltanulták keleten a médek, a perzsák, továbbá a kínaiak, nyugaton a germánok, a kelták és a többi. Vagyis utóbb a fél világ szkíta nadrágot viselt. Mi több, a görögök még hőskölteményeik, hitregéik szereplőinek egyikét-másikát (pl. amazonok, trójaiak, Orpheusz) is olykor nadrágba bújtatták, s így ábrázolták.
A szkíták téli köntöse juh vagy mormota bőréből készült, és hód, vidra, róka prémjével díszítették. Az i. e. 2–1. századi divat szerint a vállnál kapoccsal fogták össze.
A köznép képviselői hasonló szabású ruhadarabokat viseltek, ám mind az alsó-, mind pedig a felsőruha egyszerűbb vagy durvább anyagokból készült. A szűrruha, avagy gúnya (kaunakész: καυνακης) például gyapjúból, nemezből, és legfeljebb hímzéssel, rojtokkal, rátétekkel ékesítették. Hétköznapi bőrruhákat a pásztorok nyilván maguk készítettek. A kevésbé tehetősek, illetve a harcosok általában jellegzetes szkíta föveget hordtak (lásd a szkíta ifjú szobrát), mely viselőjének nyakát és füleit is védte az időjárás viszontagságaitól.
A szűr – Hérodotosz, Alexandriai Hészükhiosz, illetve Xenophón munkájában görögösen zeira (ζειρα), zirai (ζιραι) – a leírás szerint a trák–szkíták bő felsőruhája volt, a lovas harcos lábait is védő hosszú köpönyeg.
A ruházaton nem voltak zsebek. Szkítáink nélkülözhetetlen tárgyaikat – asszonyok például nyeles tükröt, varróeszközöket, férfiak fegyvereiket, késüket, borotvájukat, fenőkövüket, tűzszerszámukat – övükre függesztették, tarsolyukban hordozták. A szkíta eskü kelléke, az áldozati csésze – a szabad ember egyik jelvénye – szintén az övről függött alá.
A hosszabb vagy rövidebb szárú bőr- vagy nemezcsizmát a bokánál, illetve a térdnél szíjjal, zsinórral tekerték körbe. A cipőt egy vagy két darabból varrták, és fűzővel kötötték meg. A lábbeli puha talpú volt. Szegényebbek bizonyára egyszerűbb alkalmatosságot, pl. bocskort viseltek. Szkítáink ismerték a harisnyát is: bőrből vagy gyapjúból készítették.
A puszta lakói által viselt alsóruha anyaga elsősorban vászon, legfontosabb darabja pedig az ing volt. A rövidebb fajta csak annyival ért derékon alul, hogy a nadrág stb. kötésével rögzíthessék. A hosszú ing általában féllábszárig fedte a testet. Az ing egyben felsőruhaként is szolgált. A szkíta ingnek nem volt gallérja, ellenben létezett hosszú és rövid ujjú válfaja is.
A hosszú szárú és testhezálló alsónadrágot derékban szíjjal, zsinórral kötötték meg. Lovas népről lévén szó, egyaránt felölthette nő és férfi. Az ingruhát vagy szoknyát viselő nők alsóruhaként ingaljat aggattak magukra: vászonleplet, melyet oldalt összevarrtak s derékban megkötöttek.
Hajviselet, testfestés A királyi szkíták előkelői nem ritkán kontyba fogták hajukat, s arcukat két oldalt egy-egy hajfürt keretezte. Az alán főemberek hajukat általában két fonatban viselték. A felnőtt férfiak többsége hosszú hajat és dús arcszőrzetet növesztett.
Az avar harcosok a 6. században – Theophanész feljegyzése szerint – „összefont és szalagokkal hátrakötött igen hosszú üstököket viseltek”.
Valamennyi szkíta nép gyakorolta a bőr- és hajfestés szokását. A bőrre festett minták bősége viselőjének rangját is jelezte. Az agathürszök népének fiai hajukat Plinius stb. szerint kékre színezték.
Hatalmi jelvények, ékszerek right|250px|thumb|Szaka úr ünnepi öltözete A főembereket elsősorban fejdíszeik, valamint ékszereik – nevezetesen nyakpereceik, karkötőik, aranyveretes öveik – alapján lehet azonosítani. A királyi hatalom jelképe volt még a vörös szín. Fejedelmek és hadurak ruházatát minden elemében e szín uralta.
A királyi szkíták uralkodójának fejdísze, ha úgy tetszik koronája, nagyjából félgömb alakú volt, és aranyból öntötték. A leginkább jellemző női fejdísz kosárszerű, merev vázból állott, melyet állatalakokkal díszített arany lemezek borítottak. Előkelő szkíta hölgyek magas, kúpos fejfedőt is viseltek, s ehhez lengő szalag, valamint arany függők is tartoztak.
A közép-ázsiai szakáknál a királyi hatalom jelképe volt a magas, csúcsos föveg. Ilyenek ábrázolása látható például a perzsa királyi sziklafeliratokon, domborműveken, s ilyen a szaka „aranyember” fejdísze is.
A ruházat, ékszerek stb. díszítése a szkíták hiedelemvilágát tükrözi. Szkítáink természethívők voltak. Istenségeiket jelenítették meg, mesebeli külsővel felruházott állatokat, valamint indáival a világot behálózó Életfát. Az Életfa, vagy másképpen Égig érő fa gyümölcse és nedve táplál minden állatot s embert.
Szkítáink testükre, ruházatukra stb. bajt, szerencsétlenséget elhárító, varázserejűnek vélt tárgyakat, bálványokat is aggattak. Alighanem ilyen szerepet töltöttek be a szkíta aranyszarvasok is.
Fegyverek right|250px|thumb|Szkíta harcosok rajza a Kul Oba halomsírban talált edény alakjai nyomán right|250px|thumb|Dákos az arzsáni szkíta királyi sírból (Tuva, i. e. 8–7. század) A szkíta harcos felszereléséhez tartozott – ókori források szerint is – a kard és a rövid tőr, azaz a dákos. Az i. e. 8. században ezen fegyverek már rendesen vasból készültek. Markolatukat némelykor bronzból öntötték vagy agancsból faragták. A markolat végét nem ritkán ragadozó madár fejéhez hasonlatosra formálták. A fokos, a szigony és a pányva is a szkíták fegyvertárához tartozott, és használták a buzogányt is. Mindezek – kivéve a hajítófegyverként is bevethető szigonyt – a közelharc eszközei. A szkíta fokos vagy szekerce (szagarisz: σαγαρις) és a szigony nevét (szigünész: σιγυνης, szigünon: σιγυνον) ókori görög forrásokból ismerjük. (Lásd még: A szigünnák neve.)
A harcosok tegzei bőrből, vékonyra gyalult fából, fakéregből készültek, bronz csatjaikat többnyire állatalakokkal díszítették. Az íjak alapanyaga rugalmas fa volt. A fára rostos állati inakat sajtoltak, az íj szárnyaira halenyvvel szarulemezeket ragasztottak, a középrészt, valamint a szárnyak végét csontlemezekkel erősítették meg, s az egészet kötésekkel is rögzítették. A kovácsok által készített tompa, háromélű nyílhegyeket alighanem a harcosok fenték élesre.
A könnyű fegyverzetű szkíta harcos pajzs gyanánt jobbára fakeretre feszített bőrt használt. A nehéz fegyverzetű lovas bronz- vagy vassisakot és szaru- vagy fémlemezekből összeállított vértet viselt.
A szkíták (és a rokon népek, pl. a dákok) hadi jelvénye, zászlaja nyitott szájú sárkánykígyó volt. Feje jobbára ezüstből vagy bronzból készült, s egy rúd végére erősítették. Teste részint bőrből, részint színes szövetből állott. Használata Traianus idején a rómaiaknál is szokásba jött. Kezdetben a (helytelenül) szarmatának címzett szkíta alánok lovascsapatai különböztették meg magukat ilyen jelvénnyel.
A szkíta sárkánykígyó megjelenését Arrianus – Tekhné taktiké, 35. – így írja le: „A scytha hadjelek (zászlók) sárkányok, melyek arányos hosszuságú póznákon függnek. Készülnek pedig összevart szines ruhadarabokból, fejeik és egész testök egész a farkig kigyókat ábrázolnak.” – Télfy János fordítása.
Gazdaság right|250px|thumb|I. Arsak, parthus király pénzérméje<p>A parthusok első nagyurai még a jellegzetes szkíta föveget viselték right|250px|thumb|Orikos (Arikh) nagyúr delfint formázó pénzérméje: Arikh O[lbia] Régi közhely, miszerint a szkíták örökösen változtatták lakóhelyüket. Eme kijelentés még a fátlan pusztán tanyázó szkíta pásztorokra sem alkalmazható megkötés nélkül. Tavasztól őszig vándoroltak állataikkal, egyik legelőről a másikra. Fedett kocsikon utaztak, és magukkal vitték háztartásukat, családjukat is. A telet szállásaikon töltötték.
Az erdős pusztákon, termékeny löszös hátakon, folyók mentén letelepedett szkíta népesség kertjeit, szántóföldjeit művelte. A királyi szkíták szántóvetői látták el például a görög városokat gabonával. Búzát, árpát, kölest, rozsot vetettek-arattak; borsót, lencsét, babot, kendert stb. termesztettek. Hérodotosz szerint a szkíták „gabonát vetnek, s vörös- és fokhagymával, lencsével és kölessel táplálkoznak.” Megemlékezik a kenderhez fűződő kapcsolatukról is. E növény és neve tudniillik a szkíták révén került Európába. A kenderből készült nyers vászon, kanavász görögösített szkíta neve kannabisz (κάνναβις).
Bakay Kornél, illetve forrásai szerint „Szkítiában nemcsak hatalmas tömegben főzték nagy üstökben a pompás húsos ételeket, hanem búzát, rozsot, kölest, árpát termesztettek, hüvelyeseket ültettek, szőlőt műveltek, gyümölcsöskertjeik (dió, körte) voltak!”
Szőlőművelőként nem vetették meg a bort sem, s ez okból bizonyos hírnévre tettek szert. Kleomenész, spártai királyról Hérodotosz feljegyezte, miszerint szkíta módon, azaz tisztán, nem vízzel elegyítve fogyasztotta a bort. Platón úgyszintén – Törvények (Nomoi: Νομοι) című munkájának első könyvében (637: D–E) – a szkítáknak és a trákoknak tulajdonítja a hígítatlan bor élvezetének szokását: „… de a scythák és thrákok tiszta borral élvén s az asszonyok épen ugy mint a férfiak, és leöntvén vele a ruhákat, azt hiszik, hogy szép és boldogitó szokást gyakorolnak” (Télfy János fordítása).
A szkíták híresek voltak lovaikról, lótenyésztésükről. Többek között II. Philipposz is pályázott tenyészállataikra. A makedónok királya az i. e. 339. évben összetűzött a királyi szkíták hadaival, és a szerencse neki kedvezett. Béke fejében egyebek között húszezer kancát követelt.
A Ferganai-medence szkíta királysága (Tajüan: 大宛) és Han Vuti császár között lovak miatt támadt ellentét. Előbbi nem mondott le jó lovairól Kína javára, s emiatt háborúság tört ki a két birodalom között.