A Qemali-kormány vagy Albánia ideiglenes nemzeti kormánya (albán qeveria kombëtare e përkohshme e Shqipërisë) az 1912. november 28-án függetlenné vált Albánia ideiglenes kormánya, végrehajtó hatalmi szerve volt, amely 1912. november 29. (de facto december 4.) és 1914. január 22. (de facto január 15.) között működött. A tíztagú kabinet vezetője a függetlenséget kikiáltó vlorai nemzetgyűlést is elnöklő Ismail Qemali, a kormány székhelye, egyúttal az ország ideiglenes fővárosa Vlora volt. Az Albánia autonómiáját 1912. december 20-án jóváhagyó nagyhatalmak csak a függetlenség kikiáltásának első évfordulóján, 1913. november 28-án ismerték el hivatalosan is az ideiglenes kormány joghatóságát.
A Qemali-kormány működésének tizennégy hónapja alatt gyakorlatilag a nagyhatalmak kezébe tette le Albánia jövőjének alakítását, s ez meghatározta politizálásának meglehetősen passzív jellegét. Távol tartotta magát minden olyan markáns vagy radikális politikai lépéstől és megnyilvánulástól, amellyel egyfelől a nemzetközi politikai közvéleményt, másfelől az ekkor még az első Balkán-háborúban részt vevő, területszerzéssel elfoglalt szomszédos nemzetállamokat felingerelte volna. A londoni nagyköveti konferencia keretében 1912. december 17-én megkezdődött nagyhatalmi tárgyalások során december 20-án előbb Albánia függetlenségéről határoztak, majd 1913 folyamán – a londoni, illetve a firenzei egyezmény keretében – döntöttek az albán államhatárokról is. A nagyhatalmak diplomáciai és katonai fenyegetőzések árán elérték, hogy a montenegrói és szerb, valamint részben a görög csapatokat kivonják az Albániának ítélt területekről. Albánia ugyanakkor e két egyezmény keretében veszítette el az albán többségű nyugat-koszovói, nyugat-macedóniai és dél-epiruszi területeket, ami az elkövetkező évszázad több politikai és katonai konfliktusának szolgált forrásául a térségben.
1913. július 29-én, ugyancsak a nagyhatalmak bábáskodása mellett megszületett Albánia statútuma (vázlatos alaptörvénye), amelynek rendelkezései értelmében az ország örökletes monarchia (Albán Fejedelemség), uralkodóját a nagyhatalmak közösen jelölik ki, és semlegességét szintén az európai nagyhatalmak garantálják. Az albán trón elfoglalásáig az állam közigazgatási és jogi intézményi kereteinek megszervezésével a vlorai székhelyű Nemzetközi Ellenőrző Bizottságot bízták meg, amely 1913. október 16-án kezdte meg a munkát. 1913. december 20-án ugyancsak megkezdte a rendvédelmi munkát a holland tisztikar által irányított albán csendőrség.
A kormány taktikus passzivitása belföldön is számos nehézséget szült, miután az albán lakosság és politikai vezetők, a bégek és történelmi nagycsaládok egy része nehezen tudott azonosulni a kormányzat módszereivel. Tény, hogy a Qemali-kormánynak lehetetlen körülmények között kellett megbirkóznia a közigazgatási feladatok ellátásával. A megszálló montenegrói, szerb és görög hadseregek az ország nagy részét ellenőrzésük alatt tartották. A kormány fennhatósága eleinte egy mindössze 4000 km²-es – Vlora, Berat, Lushnja és Fier vidékét magában foglaló – területre terjedt ki, s ott is a megmaradt oszmán csapattestek kialakította katonai igazgatással párhuzamosan működött. 1913 tavaszán ugyan a szerb hadsereg kivonult az ország északi területeiről, a montenegróiaknak ki kellett üríteniük a korábban hat hónapig ostromlott Shkodrát, és a török alakulatokat is visszahajóztatták Konstantinápolyba, ezt követően azonban Qemalinak a különböző törésvonalak mentén megosztott albánsággal kellett szembenéznie. Támogatottsága Vlorában sem volt egyértelmű, ahol Syrja Vlora és követői Qemalitól függetlenül munkálkodtak Albánia leendő államszervezeti kereteinek kidolgozásán. Az önigazgatásukat évszázadokon keresztül több-kevesebb sikerrel megőrző észak-albániai katolikus törzsek sem támogatták egyértelműen a kormányt, Dél-Albánia pedig – a görög csapatok kiürítéséről rendelkező firenzei egyezmény dacára – még 1914 januárjában is görög megszállás alatt állt. Qemali legfőbb ellenlábasa azonban az ország középső területeinek lakosságát maga mögött tudó Esat Toptani volt, aki bár 1913 nyarán rövid ideig tagja volt a Qemali-kormánynak, 1913. október 14-én kikiáltotta a Közép-albániai Köztársaságot. 1913–1914 fordulóján Elbasan térségében a polgárháború veszélyével is fenyegető fegyveres összecsapásokra is sor került a Qemali-kormányt támogató csendőrség és a Toptani-ellenkormány szabadcsapatai között, Vlorában pedig az oszmán fennhatóságot pártoló puccsisták lázadása miatt hirdettek ki ostromállapotot.
Az ily módon négy részre szakadt országot vezető ideiglenes kormány gyakorlatilag csődöt mondott, nem volt képes működő közigazgatási rendszert kiépíteni, a rendet fenntartani és belpolitikai ellenfeleit megrendszabályozni. 1914. január 15-én Qemali bejelentette kormánya lemondását, s január 22-én hivatalosan is átadta a hatalmat a Nemzetközi Ellenőrző Bizottságnak, amely ekkor már az Albán Fejedelemség trónjának elfoglalására készülő Wilhelm zu Wied uralkodását készítette elő.
A kormány megalakulása és összetétele bélyeg|jobbra|300px|Az első nemzeti kormány székhelye Vlorában, ma a Nemzeti Függetlenségi Múzeum épülete Miután az Albánia függetlenségét kikiáltó vlorai nemzetgyűlésen Qemalit bízták meg a kormányalakítással, 1912. november 29-én kijelölt miniszterelnökként megtette az első javaslatot az ideiglenes nemzeti kormány miniszteri pozícióinak betöltésére. A jelenlévők nem fogadták el egy tisztán muzulmán összetételű kormányra vonatkozó javaslatát, így többnapos vita után csak 1912. december 4-én fogadták el és iktatták be a kormány tagjait. A kabinet összeállításakor az egyik legfontosabb szempont az volt, hogy valamennyi bevett albániai felekezet képviseltetve legyen. Ennek megfelelően a bektási kormányfő, Ismail Qemali egyben a külügyi tárca irányítója, a kabinet tárca nélküli alelnöke pedig Durrës római katolikus prelátusa, Nikollë Kaçorri lett. A kormány további tagjai Mehmet Dërralla (hadügy, muzulmán), Myfit Libohova (belügy, muzulmán), Pjetër Poga (igazságügy, görögkeleti), Luigj Gurakuqi (közoktatás, katolikus), Abdi Toptani (pénzügy, muzulmán), Midhat Frashëri (közmunkaügy, bektási), Pandeli Cale (mezőgazdaság és kereskedelem, görögkeleti) és Lef Nosi (postaügy, görögkeleti) voltak. Az ország fővárosául Vlorát jelölték ki, s a kormány székhelye a függetlenséget kikiáltó nemzetgyűlésnek is helyet adó kétemeletes Vlora-ház lett. Ezenkívül a postaügyi minisztérium rendelkezett saját épülettel, tudniillik a vlorai távíróhivatalban rendezkedett be. Ezzel egy időben Haxhi Vehbi Agolli elnökletével megalakult a vlorai kormány munkáját felügyelő, valójában meglehetősen jelképes szerepű, tizennyolc tagú Öregek Tanácsa (Pleqësia), illetve a koszovói Isa Boletini, Riza Gjakova és Zenel Begolli vezette nemzeti milícia.
A kormánynévsor összeállításakor figyelembe vett felekezeti elv nem egy esetben az alkalmasság rovására ment: voltak az ideiglenes kormánynak olyan tagjai, például Poga, akik a Vlorában megjelent „szűkös kínálat” révén pusztán felekezetük okán kerültek pozícióhoz. Ugyanakkor azt még Qemali ellenlábasa, Eqrem Vlora is elismerte, hogy az adott körülmények között nagy nehézségekbe ütközött volna egy alkalmasabb kormánynévsor összeállítása. Qemali diplomáciai csatornákon már 1912 decemberében is kerestette a koszovói albánok két meghatározó vezetőjét, Hasan Prishtinát és Nexhip Dragát, hogy kormányhivatalt ajánljon számukra, de őket a szerbek még Koszovó lerohanásakor letartóztatták, így végül mégsem kaptak szerepet az ideiglenes kormányban.
Az első nagyobb kormányátalakításra 1913. március végén került sor, amikor Qemali elhagyta Albániát, hogy tárgyalásokat folytasson a nagyhatalmak képviselőivel és részt vegyen a londoni nagyköveti konferencián. Hogy távollétében belső ellenzéke ne lehetetlenítse el a helyzetét, a kormányból elmozdította Nikollë Kaçorrit és Midhat Frashërit, a kormány új alelnöke pedig Prenk Bibë Doda lett. Már hazatérése után, 1913. július 2-án újabb változás történt a kormány összetételében. Az addigi belügyminiszter, Myfit Libohova vette át a külügyminiszteri posztot Qemalitól, a belügyi tárca élére pedig Esat Toptanit nevezték ki. A politikailag rendkívül ambiciózus, intrikus, hatalmas közép-albániai birtokokkal rendelkező Toptani pasa Qemali legvérmesebb belső ellenzéke lett, és konfliktusaik miatt nem is maradt sokáig a kabinet tagja. Augusztus 1-jén kilépett a kormányból, és visszatért Közép-Albániába, Durrësbe, ahol ellenkormány-alakítási szándékkal maga köré gyűjtötte párthíveit, és 1913. október 14-én kikiáltotta a Közép-albániai Köztársaságot. Ugyancsak 1913 augusztusában – ahogy azt Qemali már 1912 decemberében is tervezte – Isa Boletini lett a Qemali-kormány hadügyminisztere.
Az ideiglenes kormány összetétele a későbbiekben is változott, miniszterei általában is elégedetlenek voltak Qemali politikai és diplomáciai eredményeivel. 1913 októberében, az Albán Nemzeti Bank megalakítása körüli visszásságok miatt a kormány pénzügyminisztere, Abdi Toptani is lemondott (bővebben: Gazdaságpolitikai törekvések), majd Qemali egyik legfőbb kormányon belüli támogatóját, Myfit Libohova külügyminisztert veszítette el, miután utóbbit a Nemzetközi Ellenőrző Bizottság albán tagjává választották.
Ismail Qemali személye és megítélése
210px|bélyeg|balra|Ismail Qemali Az ideiglenes kormány vezetője, Qemali tagadhatatlanul a korabeli albán politikai élet egyik legnagyobb tapasztalatú figurája volt. Nagy hatalmú, de a 19. századi oszmánellenes felkelésekben vállalt szerepe miatt meghurcolt albán család sarjaként lépett tisztviselői pályára az Oszmán Birodalomban. Karrierje során volt Várna mutesarifja, Dél-Dobrudzsa, Bolu és Gallipoli szandzsákbégje, Bejrút válija, majd a konstantinápolyi államtanács tagja, emellett kiterjedt üzleti tevékenységet is folytatott. A századforduló környékén kezdett szimpatizálni az ifjútörök mozgalommal, s az 1900-as években Európában utazgatva az ifjútörökök egyik legbefolyásosabb szóvivőjévé nőtte ki magát. Az 1908. júliusi ifjútörök forradalom után a konstantinápolyi alsóház képviselője, rövid ideig elnöke lett, de az ifjútörökök hatalmi módszereiben csalódva hamarosan ellenzéki politikussá lett, és az albán nemzeti ügy mellé állt.
Qemali korabeli megítélése ambivalens volt bel- és külföldön egyaránt. Párthívei a nemzeti hőst, az alapítóatyát, az albánok ügyéért kérlelhetetlenül harcoló államférfit látták benne, míg ellenlábasai azt rótták fel neki, hogy számító politikus, aki a saját érdekeiért és vagyona gyarapításáért bármire képes. Kevésbé szélsőséges értékelések szerint politikai és közigazgatási téren nagy tapasztalatokkal rendelkezett, munkáját energikusan végezte, beosztottaira és híveire gondolkodásával és retorikai képességeivel igyekezett hatni. Ugyanakkor nem állt tőle távol sem az intrika, sem az autoriter vezetési módszerek, elvárta és élvezte a tiszteletnyilvánítás jeleit, a jólétet. Qemali erős kézzel vezette az 1912. december 4-én megalakult ideiglenes nemzeti kormányt is, minisztereit közvetlenül ő irányította, s a minisztériumi hivatalnokoknak is személyesen ő adta ki az utasításokat.
Az ország helyzete és a kormány tevékenysége A Qemali-kormány megalakulásától kezdve a nagyhatalmaktól várta a megoldást Albánia függetlenségének elismerésére, államszervezeti kereteinek meghatározására, az államhatárok kijelölésére és az idegen hadseregek által elfoglalt albán területek kiürítésére. Bár igyekezett az általa ellenőrzött területek közigazgatását, rendvédelmét és az adószedés intézményi rendszerét megszervezni, a kivárás egyfajta belpolitikai passzivitásra kárhoztatta: sem belföldi ellenlábasaival, sem a megszálló hadseregekkel nem vette fel a politikai, illetve katonai harcot. Törekvései elsősorban diplomáciai téren nyilvánultak meg: az albán területi és autonómiaigényeket valamennyi lehetséges fórumon közvetítette a nagyhatalmak felé, ellenpontozva a balkáni nemzetállamok területi követeléseit.