Pál antiochiai pátriárka

Szamoszatai Pál vagy Pál antiochiai püspök (, ; Szamoszata, kb. 200 – kb. 275) 3. századi antiochiai püspök és teológus volt. Tanítása a dinamikus monarchianizmus vagy adopcianizmus körébe tartozik: Jézus Krisztust emberként értelmezte, akiben Isten Logosza, vagyis bölcsessége és ereje különleges módon lakozott, és aki erkölcsi tökéletessége révén egyesült Istennel. A 268/269 körüli antiochiai zsinat elítélte tanítását és letette püspöki tisztségéből; tényleges eltávolítása azonban csak Aurelianus római császár döntése után történt meg, amikor elveszítette az antiochiai egyházi épületek feletti ellenőrzést.

Pál ügye fontos előzménye volt a későbbi nikaiai vitáknak, különösen a (homoousios, „egylényegű”) kifejezés értelmezésében. A 3. századi antiochiai zsinat Pál sajátos értelmezésében utasította el a szót, míg az első nikaiai zsinat 325-ben ugyanezt a kifejezést használta a Fiú teljes istenségének megvallására.

Pál személye a 3. századi keleti kereszténység egyik legvitatottabb alakja. A róla szóló források döntő többsége ellenfeleitől származik, ezért a modern kutatás különösen óvatosan kezeli a vele szemben megfogalmazott erkölcsi, politikai és tanbeli vádakat. Művei nem maradtak fenn önálló formában; tanítását főként zsinati iratok, Euszebiosz egyháztörténeti beszámolója és későbbi dogmatörténeti utalások alapján lehet rekonstruálni.

Neve és címhasználata

A görög forrásokban neve Παῦλος ὁ Σαμοσατεύς, vagyis „Szamoszatai Pál”. A magyar szakirodalomban leggyakrabban Szamoszatai Pál alakban szerepel. A „Pál antiochiai pátriárka” megnevezés a későbbi egyházi címhasználat felől érthető, de történetileg pontosabb az „Antiochia püspöke” megjelölés, mivel a 3. században az antiochiai egyház vezetőjére még elsősorban püspökként hivatkoztak.

Nem tévesztendő össze Pál apostollal, Szamoszatai Lukianoszszal, illetve a középkori pauliciánusokkal. A pauliciánusok neve és Szamoszatai Pál neve között régebbi kutatók olykor kapcsolatot feltételeztek, de ez nem bizonyított.

Történeti háttér

A 3. századi Antiochia a keleti kereszténység egyik legfontosabb központja volt. A város a Római Birodalom keleti tartományainak egyik kulturális, közigazgatási és vallási központjaként görög, szír, római és keleti hagyományok találkozási pontja volt. A keresztény egyház Antiochiában már korán jelentős szerepet töltött be, ugyanakkor a 3. század közepén a térség politikai helyzete különösen bizonytalanná vált. A perzsák elleni háborúk, Valerianus császár fogságba esése, majd Palmüra és Zénobia felemelkedése közvetlenül érintették Szíria városait.

Pál pályája ebben a politikailag és kulturálisan összetett környezetben bontakozott ki. A régebbi történetírás gyakran úgy mutatta be őt, mint a „szír” vagy „helyi” kereszténység képviselőjét a görög műveltségű püspöki ellenzékkel szemben. Fergus Millar azonban rámutatott, hogy ez az értelmezés túl egyszerű: a rendelkezésre álló források nem bizonyítják egyértelműen, hogy Pál ügye mögött nemzeti vagy nyelvi konfliktus állt volna. Antiochia és Szíria társadalma többnyelvű és összetett volt, ezért Pál szerepét inkább helyi hatalmi, egyházi, teológiai és politikai tényezők együttesében kell értelmezni.

Élete

Származása és püspökké választása

Pál a Felső-Eufrátesz vidékén fekvő Szamoszata városából származott. A források szerint szerény családi háttérből emelkedett fel. Születési éve nem ismert, de a hagyomány általában 200 körülre teszi.

260 vagy 261 körül választották meg Antiochia püspökévé, Démétriánosz utódaként. Püspökségének kezdete egybeesett a Római Birodalom keleti válságával. Egyes források szerint Pál világi közigazgatási tisztséget is betöltött, amelyet a latin szakirodalom gyakran procurator ducenarius néven említ. A pontos cím és annak politikai jelentése vitatott. A régebbi irodalom Zénobia palmürai királynőhöz kötötte Pál felemelkedését, a modern kutatás azonban óvatosabb: Pál bizonyosan jelentős helyi tekintéllyel és politikai kapcsolatokkal rendelkezett, de a „palmürai miniszter” vagy „Zénobia püspöke” típusú megfogalmazások túlzóak lehetnek.

A püspöki működés körüli viták

Pál püspöksége hamar viták középpontjába került. Ellenfelei nemcsak tanítását, hanem életmódját és egyházkormányzati stílusát is bírálták. A róla szóló legfontosabb kortárs vagy közel kortárs forrás az antiochiai zsinat körlevele, amelyet Euszebiosz őrzött meg. A levél Pált nagy vagyon, világi pompa, önmagát dicsőíttető prédikációs stílus, látványos püspöki trónus, valamint fegyelmi visszaélések miatt is támadja.

Ezeket a vádakat forráskritikával kell kezelni. A zsinati levél Pál ellenfeleinek álláspontját közvetíti, és célja az volt, hogy a szélesebb egyházi közvélemény előtt igazolja a püspök letételét. A modern kutatás ezért nem tekinti minden részletét közvetlenül bizonyított ténynek. Ugyanakkor a levél azt valószínűvé teszi, hogy Pál antiochiai működése nemcsak dogmatikai, hanem egyházfegyelmi és tekintélyi konfliktusokat is kiváltott.

A források szerint Pál a templomi énekek és a Krisztust dicsőítő himnuszok kérdésében is vitába került ellenfeleivel. Egyes beszámolók úgy értelmezik, hogy azért utasított el bizonyos Krisztus-himnuszokat, mert azok szerinte túl erősen fejezték ki Krisztus örök istenségét. Ez a vád összefüggött krisztológiájával, amely Jézus isteni méltóságát inkább erkölcsi, üdvtörténeti és isteni erővel való betöltöttségként értelmezte, nem pedig az örök Fiú megtestesüléseként.

Az antiochiai zsinatok

Pál tanításával legalább két-három antiochiai zsinat foglalkozott. A pontos szám és kronológia vitatott, de a legtöbb rekonstrukció szerint 264 körül tartottak egy első jelentős zsinatot, amelyen több keleti püspök is részt vett vagy amelyre meghívást kapott. Az idős Alexandriai Dénes nem tudott személyesen megjelenni, de levelet küldött. Firmilianus kappadókiai püspök többször is részt vett a vitában, és eleinte valószínűleg remélte, hogy Pál hajlandó lesz visszavonni kifogásolt tételeit.

A végső zsinatot rendszerint 268 vagy 269 körülre teszik. Ezen Pált elítélték és letették püspöki tisztségéből, utódjául pedig Domnoszt választották. A zsinaton kiemelkedő szerepet játszott Malkhión, antiochiai presbiter és rétorikai tanító, akit Euszebiosz művelt, görög irodalomban jártas férfiként mutat be. A hagyomány szerint Malkhión vitában leplezte le Pál tanításának problémáit; a vitáról gyorsírók jegyzőkönyvet készítettek, de ebből csak töredékek maradtak fenn.

A zsinat körlevelet intézett Római Déneshez, Alexandriai Maximoszhoz és a többi egyházi vezetőhöz. A levél azt mutatja, hogy Pál ügye nem helyi jelentőségű fegyelmi ügynek számított, hanem a keleti egyház egyik fontos tanbeli vitájaként jelent meg.

Aurelianus döntése

Noha a zsinat letette Pált, ő továbbra sem hagyta el az antiochiai püspöki házat. Ebben valószínűleg szerepet játszott helyi politikai befolyása és a palmürai hatalmi helyzet is. A döntő fordulat akkor következett be, amikor Aurelianus római császár 272-ben legyőzte Zénobiát és visszaállította a római uralmat Antiochia felett.

A keresztény közösség ellenfelei ekkor a császárhoz fordultak a püspöki ház és az egyházi vagyon birtoklása ügyében. Aurelianus pogány császár volt, ezért nem teológiai kérdésben döntött. A források szerint úgy határozott, hogy az épületet azoknak kell átadni, akik közösségben állnak Itália püspökeivel és Róma püspökével. Ez a döntés különösen érdekes, mert a kereszténység állami elismerése előtt történt, mégis korai példája annak, hogy császári hatóság avatkozott be egy keresztény belső jogi és birtokügybe.

Aurelianus döntése után Pál ténylegesen elvesztette antiochiai pozícióját. Halálának pontos ideje és helye ismeretlen; a hagyomány általában 275 körülre teszi.

Tanítása

Dinamikus monarchianizmus és adopcianizmus

Pál tanítását a szakirodalom általában a dinamikus monarchianizmus vagy adopcianizmus körébe sorolja. Ennek lényege, hogy Jézus Krisztus nem az Atyától öröktől fogva különböző isteni személy, hanem olyan ember, akiben Isten Logosza, bölcsessége vagy ereje különleges módon lakozott. Pál számára Isten egysége volt a kiindulópont. Úgy vélte, hogy az örök, személyesen létező isteni Logosz tanítása veszélyezteti az egyistenhitet, mert az Atya mellett mintegy második isteni személyt vezet be.

Pál krisztológiája nem egyszerűen „alacsony krisztológia” vagy klasszikus értelemben vett adopcianizmus volt. A modern kutatás inkább sajátos „Logosz-lakozás” modellként írja le: az isteni Logosz nem önálló isteni személyként testesül meg, hanem Isten erejeként és bölcsességeként lakozik az ember Jézusban. Jézus istenkapcsolata ezért dinamikus, erkölcsi és üdvtörténeti egyesülésként jelenik meg.

Ez a felfogás nem Jézus vallási jelentőségének egyszerű tagadása volt. Pál Krisztust kiemelkedő, bűntelen, Istenhez egyedülállóan kapcsolódó üdvözítő személynek tekintette. A későbbi ortodox tanítás szerint azonban tanítása nem tudta megfelelően kifejezni Krisztus örök istenségét és a Fiú Atyától való személyes különbségét.

A Logosz értelmezése

Pál krisztológiájának központi kérdése a Logosz értelmezése volt. Az alexandriai és más Logosz-teológiai hagyományok szerint a Logosz Isten örök Igéje, aki személyesen létezik, és aki a megtestesülésben emberré lett. Pál ezzel szemben a Logoszt inkább Istenben lévő erőnek, bölcsességnek vagy értelmi princípiumnak tekintette.

E felfogás szerint Mária nem az örök Logoszt szülte, hanem Jézust, az embert, akiben a Logosz különleges módon lakozott. Ebből következett, hogy Pál ellenfelei szerint tanítása két alanyt különböztetett meg túlságosan: egyrészt Istent és az ő Logoszát, másrészt Jézus emberi személyét. A zsinati bírálat szerint ez a modell nem tudta megőrizni azt a keresztény hitvallást, hogy maga az isteni Fiú lett emberré.

Krisztus erkölcsi tökéletessége

A fennmaradt töredékek alapján Pál nagy hangsúlyt helyezett Jézus erkölcsi fejlődésére, engedelmességére és bűntelenségére. Jézus szerinte nem természeténél fogva, hanem Isten iránti szeretete, akaratának állhatatossága és a benne lakó isteni erő révén vált az emberiség Megváltójává. Ez az értelmezés a megváltást nem elsősorban az örök Fiú megtestesüléséből, hanem Jézus prófétai, erkölcsi és üdvtörténeti küldetéséből magyarázta.

Robert Lynn Sample kutatása ezért Pál krisztológiáját „prófétai” jellegű messiástanként értelmezi: Jézus a legteljesebb értelemben Isten küldötte, akiben Isten ereje és bölcsessége egyedülálló módon működik.

A homoousios kérdése

Pál ügyének egyik legfontosabb dogmatörténeti következménye a , latinul homoousios, magyarul „egylényegű” kifejezés körüli vita volt. A hagyomány szerint az antiochiai zsinat elutasította ezt a szót Pál tanításának összefüggésében. Ez később azért vált jelentőssé, mert az első nikaiai zsinat 325-ben ugyanezt a kifejezést használta a Fiú és az Atya egylényegűségének megvallására.

A két használat jelentése nem azonos. A 3. századi antiochiai zsinat a szót Pál sajátos, nem ortodox értelmezésében utasította el, amelyben az Atya és a Logosz kapcsolatát nem a Fiú örök személyes istenségeként fogta fel. A nikaiai zsinat viszont a homoousios kifejezéssel éppen azt akarta kimondani, hogy a Fiú nem teremtmény, hanem az Atyával azonos isteni lényegű.

A 4. századi ariánus és ariánusbarát vitákban Pál elítélése és a szó korábbi antiochiai elutasítása gyakran érvként jelent meg a nikaiai kifejezéssel szemben. Ez mutatja, hogy Pál ügye a saját korán túl is jelentős dogmatörténeti következményekkel járt.

A Pállal szembeni vádak forráskritikája

A Pálról kialakult hagyományt erősen meghatározta az ellene írt zsinati körlevél. Ez a dokumentum részletesen támadja Pál tanítását, egyházi vezetési stílusát és személyes magatartását. A levél szerint Pál fényűzően viselkedett, világi bíróhoz hasonló trónust használt, híveitől tapsot és látványos elismerést várt, valamint pénzügyi és fegyelmi visszaélésekbe keveredett.