II. Doszitheosz (, latinul Dositheus; Arahova, 1641. május 31. – Konstantinápoly, 1707. február 8.) görög ortodox teológus, történetíró, egyházi szervező és jeruzsálemi görög pátriárka volt 1669-től haláláig. A 17. századi ortodox világ egyik legfontosabb egyházi vezetője, aki a reformáció és az ellenreformáció korában a keleti ortodox tanítás önálló megfogalmazására törekedett.

Legismertebb szerepe az 1672-es jeruzsálemi, más néven betlehemi zsinat összehívása és vezetése volt. A zsinat elutasította a Kürillosz Lukarisz konstantinápolyi pátriárka neve alatt megjelent, kálvinista jellegű hitvallást, és elfogadta a később Doszitheosz hitvallása vagy Jeruzsálemi hitvallás néven ismert ortodox hitvallási iratot.

Doszitheosz nem pusztán vitairatok szerzője volt. Pátriárkaként a Szentföld ortodox intézményeinek védelmével, a Jeruzsálemi Patriarchátus pénzügyi és jogi helyzetének megerősítésével, könyvek és kéziratok gyűjtésével, valamint teológiai és történeti művek kiadásával is foglalkozott. Fő történeti műve, a jeruzsálemi pátriárkákról szóló Historia, halála után, 1715-ben jelent meg.

Neve és származása

Doszitheosz világi családnevét a források nem teljesen egységesen adják meg. A régebbi és egyházi hagyományban gyakran a Notarasz névvel szerepel, de több modern görög összefoglaló szerint családja eredeti neve Szkharpetisz volt, és a Notarasz név későbbi vagy tudatosan használt családi-dinasztikus megjelölésként kapcsolódott hozzá.

Születési helye a peloponnészoszi Arahova volt, a mai Ahaia területén. A görög források születési dátumát 1641. május 31-re teszik. A régebbi magyar lexikoni hagyományban 1642 is előfordul, de a modern görög és nemzetközi szakirodalomban az 1641-es dátum az általánosabb.

Apja, Nikolaosz kereskedő volt, anyját Annának hívták. Doszitheosz már gyermekkorában árvaságra jutott. Nevelésében fontos szerepet játszott nagyapja, valamint a korinthoszi egyházi környezet. Korai életéről kevés biztos adat maradt fenn, de a források egyetértenek abban, hogy fiatalon került egyházi pályára.

Korai egyházi pályája

Doszitheosz gyermekkorában a korinthoszi Szent Apostolok monostorához kapcsolódott. A görög életrajzi hagyomány szerint már igen fiatalon, a szokásos kánoni életkori előírásokhoz képest rendkívül korán diakónussá szentelték. Ez a körülmény a korszak ortodox egyházi gyakorlatában sem volt teljesen szabályos, de nem volt példa nélküli, különösen akkor, ha egy tehetséges és pártfogolt fiatal egyházi pályára készült.

Tanulmányai és korai szolgálata során kapcsolatba került a Jeruzsálemi Patriarchátus körével. 1666-ban Kaiszareia metropolitájává szentelték. A jeruzsálemi egyházi gyakorlatban ez a tisztség gyakran a pátriárkai utódlás szempontjából is jelentős volt, mivel a kaiszareiai metropolita a pátriárka egyik legfontosabb munkatársának számított.

1669-ben, mindössze huszonnyolc évesen Jeruzsálem pátriárkájává választották. Elődje Nektáriosz volt, aki maga is fontos szerepet játszott a 17. századi ortodox hitvédelmi irodalomban. Doszitheosz hosszú, közel négy évtizedes pátriárkasága 1707-ig tartott.

Jeruzsálemi pátriárkaként

Doszitheosz pátriárkasága idején a Jeruzsálemi Patriarchátus sajátos helyzetben volt. A Szentföld az Oszmán Birodalom fennhatósága alatt állt, a keresztény szent helyek felügyeletéért pedig a görög ortodox, örmény és latin katolikus közösségek között állandó jogi, diplomáciai és anyagi versengés folyt. A pátriárka feladata ezért nemcsak lelkipásztori és liturgikus, hanem politikai, diplomáciai és pénzügyi jellegű is volt.

A betlehemi Születés-templom helyreállítása és felszentelése különösen fontos esemény volt. A templom a keresztény világ egyik legfontosabb szentélye, de az oszmán korszakban birtoklása és használata a különböző keresztény közösségek közötti viták tárgya volt. Az 1672-es zsinatot e helyreállítás alkalmával tartották; ezért nevezik a zsinatot sok forrásban betlehemi zsinatnak is.

Doszitheosz a Szent Sír és a szentföldi ortodox intézmények védelmét a Jeruzsálemi Patriarchátus egyik fő feladatának tekintette. Ennek érdekében kapcsolatot tartott fenn az oszmán udvarral, görög, arab, orosz, moldvai és havasalföldi ortodox körökkel, valamint nyugati diplomatákkal is. Tevékenysége ezért egyszerre volt helyi szentföldi kormányzás és egész ortodoxiát érintő egyházpolitikai munka.

A reformáció utáni ortodox hitvédelem

Doszitheosz korában a keleti ortodox egyház a nyugati kereszténység nagy vitái közé került. A reformáció után a protestáns és római katolikus teológusok egyaránt igyekeztek a keleti egyházat saját álláspontjuk igazolására felhasználni. A protestánsok különösen az Eucharisztia, a Szentírás tekintélye és az egyházi hagyomány kérdésében kerestek keleti párhuzamokat; a római katolikus teológusok pedig azt hangsúlyozták, hogy az ortodoxia több ponton közelebb áll hozzájuk, mint a reformátori irányzatokhoz.

A viták középpontjában állt a Kürillosz Lukarisz konstantinápolyi pátriárka neve alatt 1629-ben Genfben megjelent kálvinista jellegű hitvallás. A szöveg több pontban református tanokat képviselt: a predestinációt, a „pusztán hit általi” megigazulást, a Szentírás egyházi hagyománytól elszakított értelmezését és a szentségek számának protestáns korlátozását. Az ortodox hagyományban a hitvallás szerzőségét vitatták; a modern kutatás árnyaltabban fogalmaz, és általában elfogadja, hogy Lukarisz valóban erős református hatás alatt állt, de azt is, hogy a szöveg nem tekinthető az ortodox egyház hivatalos hitvallásának.

A Lukarisz-hitvallás elleni ortodox válasz nem Doszitheosszal kezdődött. Már az 1638-as és 1642-es konstantinápolyi zsinatok, valamint az 1642-es jászvásári zsinat is foglalkozott a kérdéssel. A jászvásári zsinat Petro Mohila kijevi metropolita ortodox hitvallását vizsgálta és javította, majd ez a dokumentum az egész ortodox világban jelentős tekintélyre tett szert.

Az 1672-es jeruzsálemi zsinat

Doszitheosz legismertebb egyházpolitikai és teológiai tette az 1672-es jeruzsálemi, más néven betlehemi zsinat összehívása volt. A zsinat 1672 márciusában ült össze, a betlehemi Születés-templom helyreállításához kapcsolódó ünnepi alkalommal. A hitvallási szöveg március 16-i, a zsinati akták több kiadásban március 20-i dátumot viselnek.

A zsinat célja az volt, hogy az ortodox egyház nevében elutasítsa a Lukarisz neve alatt megjelent kálvinista hitvallást, és pozitív formában is megfogalmazza az ortodox tanítást. A zsinati akták hat fejezetből álltak, amelyek előbb a Lukarisz-hitvallás szerzőségének és egyházi tekintélyének kérdését tárgyalták, majd a keleti egyház saját hitvallását közölték.

A zsinat által elfogadott hitvallás tizennyolc dekrétumból és négy kérdés-feleletből állt. E szöveg a Doszitheosz-hitvallás néven vált ismertté. A dokumentum elutasította a kálvinista predestinációt, a pusztán hit általi megigazulás radikális értelmezését, a szentségek pusztán jelképes felfogását és az ikonok elvetését. Ugyanakkor nem a római katolicizmus átvétele volt: fenntartotta a Filioque elutasítását, a keleti egyház zsinati-patrisztikus önértelmezését és a pápai joghatósági primátus mellőzését.

A zsinat egyik legfontosabb témája az Eucharisztia volt. A hitvallás a görög metousziószisz szót használta, amelyet gyakran „átlényegülésnek” vagy „átváltozásnak” fordítanak. A kifejezés célja nem az volt, hogy az ortodox teológia minden részletében átvegye a nyugati skolasztikus magyarázatokat, hanem hogy egyértelműen kizárja azt a református értelmezést, amely az Eucharisztiát pusztán jelnek vagy emlékezeti cselekménynek tekintette.

A zsinat elutasította azt a nézetet is, amelyet ellenfelei „impanációnak” neveztek. Ez nem a lutheránus teológia pontos önjellemzése volt, hanem polemikus kifejezés: ellenfelek használták arra a feltételezett tanra, hogy az Ige hiposztatikusan egyesülne az eucharisztikus kenyérrel. A lutheránus teológia saját szóhasználata inkább a „szakramentális unió” és Krisztus valóságos jelenléte volt. Doszitheosz és a zsinat mindenesetre azt akarta rögzíteni, hogy a kenyér és a bor a konszekráció után Krisztus valóságos testévé és vérévé változik.

Teológiai álláspontja

Doszitheosz teológiájának középpontjában az ortodox hagyomány védelme állt. Nem új dogmákat akart alkotni, hanem azt kívánta megmutatni, hogy a keleti egyház tanítása nem azonos sem a kálvinizmussal, sem a római katolikus rendszerrel. Módszere azonban a 17. századi konfesszionális korban alakult ki: nyugati fogalmakat is használt, hogy a nyugati vitákban érthetően tudja kifejteni az ortodox álláspontot.

A predestináció kérdésében Doszitheosz elutasította azt a kálvinista felfogást, amely szerint Isten egyeseket tekintet nélkül hitükre és életükre eleve üdvösségre, másokat pedig kárhozatra rendelt volna. Az ortodox álláspont szerint Isten kegyelme megelőzi és lehetővé teszi az ember üdvösségét, de az emberi szabadság és válasz valóságos. Ezt a keleti teológia gyakran szünergiának nevezi: Isten kegyelme és az ember szabad együttműködése együtt jelenik meg az üdvösség útján. Ez nem azt jelenti, hogy az ember saját erejéből üdvözül, hanem azt, hogy a kegyelem nem semmisíti meg az ember személyes válaszát.

A megigazulás kérdésében Doszitheosz és a zsinat nem fogadta el a „pusztán hit által” való megigazulás protestáns tanát. A hitet szeretetben tevékeny, az ember egész életét átformáló valóságnak tekintette. A nyugati olvasó számára fontos különbség, hogy az ortodox teológiában az üdvösség nem pusztán jogi felmentésként jelenik meg, hanem gyógyulásként, Krisztussal való egyesülésként és a theószisz, vagyis a megistenülés útjaként is értelmeződik.

A Szentírás és hagyomány viszonyában Doszitheosz a Szentírás isteni ihletettségét vallotta, de elutasította azt a felfogást, hogy a Bibliát az egyház élő hagyományától elszakítva kellene értelmezni. A hitvallásban szereplő „katolikus egyház” kifejezés nem a római katolikus felekezetet jelenti, hanem az egyház egyetemességére utal, a görög katholiké értelmében.

A szentségtanban Doszitheosz a hét egyházi misztériumot vallotta: a keresztséget, a krizmálást vagy bérmálást, az Eucharisztiát, a bűnbánatot, a papságot, a házasságot és a betegek kenetét. A keleti ortodox szóhasználatban a „misztérium” nem pusztán jogi vagy intézményi kategória, hanem Isten kegyelmének liturgikus és egyházi közlése.

Kapcsolata a római katolicizmussal és a protestantizmussal

A régebbi magyar lexikoni megfogalmazás Doszitheoszt „kérlelhetetlennek” nevezte a katolikusokkal és protestánsokkal szemben. Ez a szóhasználat azonban leegyszerűsítő. Doszitheosz valóban határozottan vitázott mind a latin katolikus, mind a protestáns irányzatokkal, de egyházpolitikája nem puszta felekezeti ellenségességből állt. A Szentföldön és az Oszmán Birodalomban élő ortodox közösségek védelmét, a szent helyek jogi helyzetét és az ortodox tanítás nyilvános tisztázását tekintette fő feladatának.

A protestantizmussal szemben főként a kálvinista tanok ellen lépett fel. Különösen a predestináció, a szentségek értelmezése, az ikonok tisztelete és az Eucharisztia valóságos jelenléte körüli vitákban tartotta szükségesnek az ortodox tanítás pontos megfogalmazását.

A római katolicizmussal szemben Doszitheosz elsősorban a pápai primátus, a Filioque és a latin missziós befolyás kérdésében volt kritikus. Ugyanakkor bizonyos teológiai kifejezései, különösen az Eucharisztiáról és a hét szentségről szóló részek, a nyugati katolikus terminológiához közel álltak. Ezt a modern kutatás nem egyszerű latinizálásként, hanem a kor felekezeti vitáinak nyelvén megfogalmazott ortodox önvédelmi stratégiaként értelmezi.