A vigasznők (angolul comfort women) olyan nők, akiket a japán birodalmi hadsereg kényszerített szexuális rabszolgaságba a birodalom által elfoglalt területeken a második világháború előtt és alatt. A kifejezés a japán ianfu (慰安婦) fordítása, mely eufemizmus a „prostituált” szóra. Olyan nőket jelöltek vele, akiknek a feladata a katonák „vigasztalása és szórakoztatása” volt.
A vigasznők számát többen is megbecsülték, Hata Ikuhiko japán történész -re becsüli, mások, például kínai források akár vagy közé teszik. A kutatások tovább folynak a témában. Sok vigasznő az elfoglalt területekről került ki, beleértve Koreát, Kína egy részét és a Fülöp-szigeteket, de ezen kívül más területekről származó nőket is elhurcoltak úgynevezett „vigaszállomásokra”, Burmából, Thaiföldről, Vietnámból, Malajziából, Tajvanról, Indonéziából, Kelet-Timorból. A „vigaszállomásokat” Japán, Kína, a Fülöp-szigetek, Indonézia, a Maláj-félsziget, Szingapúr, Thaiföld, Burma, Új-Guinea, Hongkong, Makaó és a mai Vietnám területén hozták létre. Az elhurcolt nők között kis számban volt holland, francia és ausztrál nemzetiségű is.
Beszámolók szerint a nők egy részét az otthonaikból hurcolták el, másokat gyári vagy éttermi munka lehetőségével csábították a táborokba, majd bezárták őket.
A vigasznő-rendszer története A japán birodalmi hadsereg levelezéseiből az derül ki, hogy a cél olyan állomások létrehozása volt, amelyek segítségével a nemi erőszakot, és így a helyiek ellenséges viselkedését kívánták megakadályozni. Japánban a prostitúció jól szervezett rendszerben működött, ezért logikusnak tűnt, hogy a katonák számára is szervezetten biztosítsák a lehetőséget. Maga a gyakorlat, hogy a katonaság számára prostituáltakat biztosítsanak szexuális kielégítésük végett nem volt ismeretlen más hadseregeknél sem. Sőt évszázadokkal korábban is működtek tábori bordélyok egy-egy haderőnél, ám rendszerük nem volt szisztematizált vagy a központi hadvezetés által irányított (más haderőknél a katonák maguk oldották ezt meg úgy, hogy a megszállt területeken tevékenykedő prostituáltakat illetőleg nyilvánosházakat keresték fel).Prostituáltak a fronton - tábori bordélyok az első világháborúban (origo.hu)Magyarország hadtörténete 1. Zrínyi Katonai Kiadó 1984. old. 242 A japán hadsereg céljai közé tartozott, hogy megakadályozza a szexuális betegségek terjesztését, kényelmesebbé tegye a katonák életét és elejét vegye a kémkedésnek. Josimi Josiaki történész szerint azonban ezek az állomások csak fokozták a problémákat. A hadsereg attól tartott, hogy a katonák elégedetlenkedése zendüléshez vezethet, ezért biztosítottak számukra nőket.
Az első vigaszállomást Sanghajban hozták létre 1932-ben. Az első vigasznők japán prostituáltak voltak, akik önként jelentkeztek a feladatra. Ahogy azonban a birodalom terjeszkedett, nem volt elég a jelentkezők száma a katonák ellátásához, így a hadsereg az időközben félig-meddig magánkézbe adott vigaszállomásokhoz az elfoglalt területekről csábított el nőket, vagy egyszerűen elrabolta őket. Sok nőt gyári munkásnak vagy ápolónőnek vettek fel, és nem tudták, hogy valójában szexrabszolgának viszik őket.
Az első időszakban a japánok hagyományos módszerekkel toboroztak prostituáltakat. A japán, valamint gyarmati városokban közvetítők újságokban adtak fel hirdetéseket, azonban ez a módszer kezdett kimerülni, különösen Japánban. A külügyminisztérium nem volt hajlandó több vízumot kiadni japán prostituáltaknak, attól tartottak, hogy ez hatással lenne a Japán Birodalomról kialakult képre. A hadsereg így legfőképpen Koreából és Kínából szerzett be vigasznőket, sokukat csellel vették rá a bordélyházakhoz való csatlakozásra. A kínai muszlim lányok számára „lányiskolát” hoztak létre, ahol az ígéret szerint gésáknak tanítanák őket, innen azonban szexrabszolgának vitték el a lányokat.
A háború előrehaladtával a helyzet egyre rosszabb lett. A hadsereg képtelen volt teljesen ellátni az egységeit, így a katonák a helyiektől erőszakkal szerezték meg, ami kellett. A frontvonalon, különösen vidéken, ahol nem voltak közvetítők, a katonák a helyi vezetőktől követelték, hogy biztosítsanak számukra nőket. Ha a helyieket, különösképpen a kínaiakat ellenségesnek ítélték meg, a „a három mind” elvét alkalmazták (mind megölni, mind felégetni, mind kifosztani), és válogatás nélkül hurcolták el, erőszakolták meg a nőket.
1944-ben az Amerikai Egyesült Államok Háborús Információs Hivatala húsz koreai vigasznő vallomása alapján azt állapította meg, hogy a lányoknak sok pénzt ígértek, a lehetőséget, hogy könnyű munkával kifizethetik a családi adósságokat, és új életet kezdhetnek Szingapúrban. A hamis ígéreteknek köszönhetően a lányok külföldre mentek, pár száz jen előleget kaptak. Csak néhányuk térhetett vissza Koreába, miután kifizették az adósságot.
Egy 2015-ös tanulmány olyan archív adatokat vizsgált meg, amelyek korábban elérhetetlenek voltak, részben az 1972-es kínai–japán közös nyilatkozat miatt, melyben a kínai kormány beleegyezett, hogy nem kér kárpótlást a háborús bűnökért. Az újonnan felfedezett kínai dokumentumok bepillantást engednek a japán katonai területeken kialakított vigaszállomások működésébe, felszereltségébe és a koreai vigasznők életkörülményeibe.
A vigasznők thumb|250px|Jan Ruff O’Herne fényképe. A nő egyike volt azoknak a holland származású nőknek és gyereklányoknak, akiket Indonéziában fogott el a japán hadsereg. Az elkövetkező hónapokban több holland társával együtt újra és újra megerőszakolták. thumb|250px|Burmai kínai lánnyal beszélget egy brit katona, 1945. A lány az egyik japán vigaszállomáson dolgozott
Számuk Hivatalos dokumentumok hiányában a vigasznők számának meghatározása nehéz, különösen mivel a háborús bűnökhöz és a magas rangú vezetők felelősségéhez kapcsolódó dokumentumok jó részét a japán kormány parancsára a háború végén megsemmisítették. A történészek más-más becsléseket adnak, meglévő dokumentumok alapján, melyekben szerepel az adott területen a katonák és a nők számának aránya, valamint a nők pótlásának aránya. Josimi Josiaki, a téma kutatója a nők számát és közé teszi.
A becslések alapján a nemzetközi sajtó körülbelül fiatal vigasznő létezéséről számolt be. A BBC és közötti, az International Commission of Jurists és közötti számadatról ír.
Származásuk Nozaki Josiko professzorasszony és más források szerint a nők többsége koreai és kínai volt, nagy részük 18 éves vagy még fiatalabb. Josimi és mások szerint körülbelül 2000 állomáson mintegy japán, kínai, koreai, fülöp-szigeteki, tajvani, burmai, indonéz, holland és ausztrál nőt tartottak fogva. Hata Ikuhiko úgy véli, kevesebb mint nőről van szó, akiknek 40%-a japán, 20%-a koreai, 10%-a kínai volt, a maradék 30%-ot pedig más nemzetiségek tették ki. Hata szerint a kormány által felügyelt prostituáltak száma a második világháború alatt mintegy volt Japánban. Hatát más japán kutatók kritizálták, mert úgy vélik, lekicsinylően ír a vigasznők viszontagságairól.
Josimi ezen felül a birodalmi hadsereg orvosi feljegyzései alapján arra jutott, hogy ha a nemi betegséggel kezelt nők nemzetiségi aránya hasonló lehet a vigasznők egészére nézve is, akkor a koreai nők 51,8%-ot, a kínaiak 36%-ot, a japánok 12,2%-ot tettek ki. A holland kormány tanulmánya szerint számos holland nőt fogtak el a japánok Holland Kelet-Indiában. A japán bordélyházakban talált mintegy 200-300 európai nő közül körülbelül 65 olyan volt, akit csaknem bizonyosan kényszerítettek a prostitúcióra.
Bánásmód Jan Ruff O’Herne, az egyik holland nő, akit elrabolt a japán hadsereg, 1990-ben az Egyesült Államok Képviselőháza előtt a következőket nyilatkozta:
O’Herne nyilatkozata szerint a vigaszállomáson a nők fényképei ki voltak téve a verandán, ahonnan az érkező katonák kiválaszthatták a nőt. Verték és megerőszakolták őket, a teherbe esetteket abortuszra kényszerítették. A verések mellett a kínzás is mindennapos volt. Nem ritkán olyan lányokat is elhurcoltak vigasznőnek, akik még nem is menstruáltak.
Egy Pápua Új-Guineán raboskodó katona, Gordon Thomas naplója szerint a japán bordélyházakban dolgozó nők naponta 25-35 férfit is kiszolgáltak. Egy japán sebész naplója pedig arról emlékezik meg, hogy a nőknek akkor is dolgozniuk kellett, ha megfertőződtek vagy fájdalmaik voltak, és hogy sírtak és könyörögtek a segítségért.
A vigasznők mintegy háromnegyede meghalt, a túlélők nagy része terméketlen lett, vagy a trauma, vagy a nemi betegségek miatt.
Kutatás, publikációk 1944-ben a szövetséges erők Burmában elfogtak 20 koreai vigasznőt és két japán vigaszállomás-üzemeltetőt. A vallomások alapján készített 49. számú jelentés szerint 1942-ben mintegy 800 lányt csempésztek Koreából Burmába a japánok.
Az első, japán túlélő által írt könyv 1971-ben jelent meg, Szuzukuo Sirota álnéven, az első japán dokumentumfilmet pedig 1979-ben mutatták be. 1972-ben és 1975-ben Hirota Kazuko írt könyvet a japán vigasznőkről, és azt találta, hogy ezek a nők büszkék voltak a foglalkozásukra, a háború alatti „az ország jóléte érdekében” szlogennek megfelelően úgy érezték, a hazát szolgálják. Későbbi megkeseredésük és némelyikük öngyilkossága a háború utáni megbélyegzésnek tulajdonítható.
1973-ban Szenda Kakó újságíró írt könyvet a vigasznőkről. Szenda 1964-ben látott először képeket ilyen nőkről japán hadi fényképeken. A nők a fejükön hordták a csomagjaikat, ami koreai szokás volt, ez meglepte Szendát és kutatni kezdett a rendszerről, többek között Koreába is ellátogatott, egy koreai túlélővel is találkozott, az azonban nem akart neki részletekbe bocsátkozni. A könyvből 1974-ben filmet készítettek Japánban.
Az első könyvet, mely koreaiul jelent meg, 1981-ben adták ki. Ez tulajdonképpen 1976-ban kiadott japán nyelvű könyvének fordítása volt, a fordítás tényét azonban nem jelölték és a fordító neve mint szerző alatt jelent meg.
1989-ben Josida Szeidzsi emlékiratait lefordították koreaira, azonban 1996-ban Josida bevallotta, hogy az írás pusztán fikció.
2007-ben Josimi Josiaki és Hajasi Hirofumi bejelentették, hogy a tokiói per archívumaiban hét olyan hivatalos dokumentumot találtak, amelyek arra engednek következtetni, hogy a birodalmi hadsereg arra kényszerített nőket, hogy Kínában, Indokínában és Indonéziában bordélyházakban dolgozzanak. Az egyik idézett vallomás szerint a katonák nőket tartóztattak le az utcán és bordélyházba hurcolták őket. Ugyanebben az évben Kadzsimura Taicsiro 30 holland állami dokumentumot fedezett fel, amelyek egy 1944-es, Magelangban történt esetet világítanak meg, amikor is tömegesen kényszerítettek nőket prostitúcióra.
2014-ben Kínában 90 dokumentumot találtak a Kvantung-hadsereg archív dokumentumai között, amelyek bizonyítják, hogy ázsiai nőket kényszerítettek bordélyházakba a japánok. Ugyanebben az évben japán archívumokból is megvizsgáltak dokumentumokat, melyek azt bizonyítják, hogy a japánok francia nőket is elhurcoltak Indokínában.
2015-ben Kínában sanghaji, i és i archívumokból is kerültek elő további korabeli dokumentumok.
Bocsánatkérés és kompenzáció thumb|250px|Egykori vigasznők tüntetnek a szöuli japán nagykövetség előtt 2011-ben 1951-ben Dél-Korea 364 millió dollárt követelt Japántól a kényszermunkára vitt és katonának besorozott koreaiak után, túlélőnként 200 dollárt, halottanként 1650 dollárt és sérültenként 2000 dollárt. 1965-ben Japán végül 800 millió dollárt fizetett, valamint 10 éves, alacsony kamatozású kölcsönt biztosított az országnak. Ez azonban az államnak adott pénz volt, az egyének nem kaptak kompenzációt. 1994-ben a japán kormány létrehozta az Ázsiai Nők Alapítványát (Asian Women's Fund), dél-koreai, fülöp-szigeteki, tajvani, holland és indonéz áldozatok kompenzálására. 61 koreai, 13 tajvani, 211 fülöp-szigeteki és 79 holland vigasznő kapott ekkor hivatalosan aláírt bocsánatkérő levelet az akkori miniszterelnöktől, Murajama Tomiicsitől. Több koreai vigasznő azonban elutasította a kompenzációt, mert bár az alapítványt a japán kormány hozta létre, a pénzt adományokból kapta a szervezet, vagyis nem a japán állam kompenzálta őket.