jobbra|260px|bélyegkép|A Krisztus születését meghirdető karácsonyi proklamáció a Martyrologium Romanum 1725-ös kiadásában A martirológium vagy martyrologium (latinul: martyrologium, a görög martür, „tanú, vértanú” szóból) a vértanúk és más szentek emléknapok szerint rendezett jegyzéke, rendszerint rövid életrajzi vagy kultusztörténeti ismertetésekkel. Eredetileg az egyes helyi egyházakban tisztelt vértanúk halálának, temetésének vagy liturgikus megemlékezésének napját rögzítette; a késő ókor és a középkor folyamán püspökök, hitvallók, szerzetesek, szüzek, misszionáriusok és más szentként tisztelt keresztények neveivel bővült.
A martirológium egyszerre liturgikus könyv, a szentek tiszteletének dokumentuma, valamint a hagiográfiai és egyháztörténeti kutatás forrása. Nem azonos a liturgikus naptárral: a naptár elsősorban azt határozza meg, hogy egy adott közösségben mely ünnepeket és milyen rangban tartanak meg, a martirológium viszont egy-egy naphoz sokkal több szentet és boldogot rendelhet. Egy név felvétele a martirológiumba ezért nem jelenti, hogy az illető emléknapját a római rítus minden közösségében külön liturgikus ünnepként kell megtartani.
A katolikus egyház hivatalos egyetemes jegyzéke a Martyrologium Romanum („Római martirológium”). Első, a teljes római rítus számára normatív kiadását XIII. Gergely pápa 1584-ben tette közzé. A második vatikáni zsinat utáni teljes átdolgozás első tipikus kiadása 2001-ben, javított második tipikus kiadása 2004-ben jelent meg. A 2004-es editio typica altera a római rítus jelenlegi latin alapszövege; országok, egyházmegyék és szerzetesi közösségek jóváhagyott saját kiegészítéseket készíthetnek hozzá.
A bizánci kereszténységben nincs a latin martirológiummal minden részletében azonos könyvtípus. Legközelebbi párhuzamai a szünaxárion, a menologion és a menaion: ezek eltérő terjedelemben és liturgikus funkcióval közlik az ünnepek, vértanúk és szentek emlékezetét.
Elnevezése és fogalmi határai
A latin martyrologium eredeti jelentése „a vértanúkról szóló jegyzék vagy könyv”. A magyar szakirodalomban a martirológium és a latin írásmódot közelebbről követő martyrologium alak egyaránt előfordul. A műfaj neve történeti eredetére utal, tartalma azonban már a késő ókorban túllépett a szoros értelemben vett vértanúk körén.
A legkorábbi jegyzékek gyakran kalendárium, feriale vagy depositio néven szerepeltek. A depositio az elhunyt temetésére, illetve nyugvóhelyére utaló kifejezés volt; a római jegyzékek például külön sorolták a püspökök és a vértanúk emléknapjait. A „kalendárium” és a „martirológium” közötti határ a korai forrásokban nem mindig éles. A rövid, helyi naptár egyetlen templom vagy város tényleges liturgikus gyakorlatát tükrözhette, míg az általános martirológium több egyház jegyzékeit és irodalmi forrásait egyesítő gyűjtemény volt.
A martirológiumot a következő, vele rokon műfajoktól szokás megkülönböztetni:
A vértanúakta vagy szenvedéstörténet egy vagy több vértanú perét, hitvallását és halálát elbeszélő, rendszerint összefüggő szöveg. A martirológium e forrásból többnyire csak tömör kivonatot közöl. A szentéletrajz (vita) egy szent teljesebb életét és erényeit mutatja be; a martirológiumi bejegyzés ennek néhány mondatos összegzése lehet. A liturgikus naptár az adott közösség tényleges ünneprendjét és az ünnepek rangját szabályozza. Az általános római naptár például csak az egyetemes jelentőségű szentek egy részét tartalmazza. A nekrológium egy káptalan, kolostor vagy más közösség elhunyt tagjainak és jótevőinek jegyzéke; célja nem feltétlenül a szentként való tisztelet, hanem az értük végzett imádság fenntartása. A legendárium és a hagiográfiai olvasmánygyűjtemény hosszabb, felolvasásra szánt történeteket tartalmaz, nem pusztán napi névsort.
Teológiai és liturgikus szerepe
A mennyei születésnap
Az ókeresztény vértanú-emlékezetben a halál évfordulóját gyakran dies natalisnak, „születésnapnak” nevezték. A kifejezés nem a földi születést, hanem a vértanú mennyei életre való megszületését jelölte. A közösség ezért lehetőleg a halál vagy a temetés napján tartotta liturgikus emlékezetét. Ha a pontos nap ismeretlen volt, ha ugyanazon a napon rangosabb ünnep állt, vagy ha az ereklyék átviteléhez és a templom felszenteléséhez kapcsolódó hagyomány erősebbé vált, más emléknap is kialakulhatott.
A napi felsorolás a szentek közösségét időbeli és földrajzi rendben jelenítette meg. A helynevek, püspöki székek és vértanúsági helyszínek felolvasása azt fejezte ki, hogy a helyi közösség az egész Egyház szentjeinek emlékezetében részesedik. A későbbi általános martirológiumokban egymás mellé kerülhettek a római, afrikai, kis-ázsiai, szír, galliai és más hagyományok szentjei.
A martirológium nem szentségtani vagy dogmatikai kézikönyv, de az egyházi önértelmezésben a szentség változatos formáit mutatja be. A vértanúk mellett püspökök, tanítók, misszionáriusok, remeték, szerzetesek, szüzek, házasok, özvegyek, uralkodók és gyermekek szerepelnek benne. II. János Pál pápa a 20. századi vértanúk emlékezetének megőrzését az egyes helyi egyházak feladatává tette, és ennek ökumenikus jelentőségét is hangsúlyozta.
Felolvasása a nyugati liturgiában
A martirológium középkori és kora újkori használata szorosan kapcsolódott a zsolozsmához és a szerzetesi káptalanhoz. A karoling kortól számos közösségben a napi jegyzéket a príma imaórához, illetve az azt követő káptalani összejövetelhez kapcsolva olvasták. A szentek névsora után felolvasták a közösség elhunyt tagjainak nekrológiumát, meghatározták a napi szolgálatokat, és szerzetesi szabályzatot vagy épületes szöveget olvastak. A martirológium rövid életrajzi bejegyzéseinek bővülését részben ez a rendszeres közösségi felolvasás magyarázza.
A római zsolozsmában a martirológium hagyományosan a prímához kapcsolódott. A második vatikáni zsinat utáni reform megszüntette a prímát, ezért a könyv felolvasása többé nem kötődik kötelezően egyetlen imaórához. A 2004-es kiadás saját felolvasási rendet (Ordo lectionis Martyrologii) tartalmaz. A következő naptári nap szentjeit rendszerint az előző napon olvassák fel; a szertartás végezhető kórusban, a Reggeli dicséret után vagy az imaórák liturgiáján kívül, például szerzetesi ebédlőben. A húsvéti szent háromnap alatt a napi martirológiumi felolvasás elmarad.Martyrologium Romanum (2004), Praenotanda 35–36; Ordo lectionis Martyrologii 1–16.
A felolvasás a dátum és választhatóan a holdnaptári adat meghirdetésével kezdődik, majd a következő nap bejegyzései következnek. A szertartás zsoltárverssel, rövid szentírási olvasmánnyal, könyörgéssel, áldással és elbocsátással egészülhet ki. A martirológiumi szöveg felolvasása nem helyettesíti a napi zsolozsma saját olvasmányait.
Különleges szöveg a december 25-ei bejegyzést megelőző karácsonyi proklamáció, amely üdvtörténeti és világtörténeti időrendbe helyezi Krisztus születését. A középkori és újkori változatok kronológiai részletei többször módosultak; a mai szöveg nem tudományos időszámítási táblázat, hanem liturgikus meghirdetés.
Történeti kialakulása
Helyi kalendáriumok
A szentek rendszeres emléknapjainak feljegyzése a helyi vértanúk kultuszából alakult ki. A 2–3. századi keresztény közösségek megőrizték kivégzett tagjaik halálának és temetésének napját, hogy évfordulójukon összegyűljenek. A korai listákból csak kevés maradt fenn, ezért a műfaj kialakulása nem rekonstruálható minden részletében.
A római hagyomány legfontosabb korai emléke a 354. évi kronográf részeként fennmaradt két jegyzék: a Depositio episcoporum a római püspökök, a Depositio martyrum pedig a Rómában tisztelt vértanúk évfordulóit és temetkezési helyeit sorolja. A jegyzék alaprétege 336 körül készülhetett, és Furius Dionysius Filocalus 354-ben összeállított, illusztrált almanachja őrizte meg. Nem kizárólag római szenteket tartalmazott: az afrikai Perpétua és Felicitász, valamint Karthágói Szent Ciprián emléke is bekerült a római naptárba.
A 6. századi karthágói naptár már más helyi egyházak szentjeit és nem vértanú hitvallókat is tartalmazott. Hasonló naptárak ismertek Tours, Carmona és Oxürhünkhosz keresztény közösségeiből. A névátvételek a helyi egyházak közötti kapcsolatokra, ereklyék átvitelére, zarándoklatokra és liturgikus könyvek cseréjére utalnak.
A szír breviárium
A legrégebbi fennmaradt általános martirológiumi hagyomány egyik tanúja a Breviarium Syriacum. Fennmaradt szír változatát 411-ben készítették Edesszában, egy elveszett görög előzmény kivonataként. A görög összeállítás valószínűleg 362 és 381 között keletkezett, és nagy részben a keleti mediterráneum, Örményország és Mezopotámia vértanúit sorolta fel.
A szír breviárium jelentőségét a 19. században William Wright kiadása és Victor De Buck vizsgálatai tették világossá. A szöveg rokonsága segített felismerni, hogy a későbbi Jeromos-féle martirológium egyik fő forrása egy Nikomédiához kapcsolható görög keleti jegyzék volt.
A Jeromos-féle martirológium
Az Martyrologium Hieronymianum vagy Jeromos-féle martirológium a legrégebbi fennmaradt nyugati általános martirológium. Nevét annak köszönheti, hogy a középkori kéziratok Szent Jeromosnak tulajdonították, és előszavában egy Jeromos, Aquileiai Chromatius és Altinói Heliodorus között állítólag folytatott levélváltás szerepelt. A mű azonban nem Jeromos alkotása; az ajánlóleveleket a modern forráskritika álnéven írt szövegeknek tekinti.
Az összeállítás alaprétege az 5. század közepén, valószínűleg Észak-Itáliában jött létre. Fő forrásai a keleti általános martirológium, a római Depositio martyrum, egy itáliai és egy afrikai jegyzék, továbbá Kaiszareiai Euszebiosz és más irodalmi források voltak. A ma ismert kéziratok nem közvetlenül ebből az itáliai szerkesztésből, hanem egy 6. század végi vagy 7. század eleji galliai átdolgozásból származnak.
A bejegyzések többnyire rendkívül rövidek: helynevet, személynevet, egyházi rangot, vértanúságot, temetést, ereklyeátvitelt vagy templomszentelést rögzítenek. E tömör topográfiai adatok a korai szentkultusz kutatásának fontos forrásai lehetnek. A kézirati hagyomány ugyanakkor sok másolási hibát, névismétlést, helynévtorzulást és téves dátumot őrzött meg. Egyazon szent néha több különböző személyként jelenik meg, míg egymástól független nevek a másolás során egyetlen vértanúcsoporttá olvadhattak össze.
A mű eredeti alakja teljes bizonyossággal nem állítható helyre. Az egyes bejegyzések történeti értékét eredetük, kézirati változataik, topográfiai adataik és más forrásokkal való összevetésük alapján külön kell megítélni. A 19–20. századi kritikai kiadások ezért nem egyszerűen „kijavított névsort”, hanem szövegváltozatokat és forrásmagyarázatokat közölnek.
A történeti martirológiumok
A 8–9. században alakultak ki az úgynevezett történeti martirológiumok. Ezek a nevek és helyek mellé rövid elbeszélést, erkölcsi jellemzést vagy a vértanúság körülményeinek összefoglalását illesztették. Forrásaik között szerepelt a Jeromos-féle martirológium, a Biblia, Euszebiosz Egyháztörténete, a vértanúakták, egyházatyák művei, helyi legendák és liturgikus könyvek.
Az első nagy történeti martirológiumot Beda Venerabilis állította össze a 8. század elején. Béda nem minden naphoz adott bejegyzést, és ahol megbízható adatot talált, rövid történeti ismertetést írt. Munkáját a 9. század elején egy névtelen lyoni szerkesztő bővítette, majd Florus lyoni diakónus újabb forrásokkal egészítette ki. Hrabanus Maurus önálló összeállítást készített, Prümi Wandalbert pedig 848 körül verses martirológiumot írt.
Vienne-i Ado 9. századi martirológiuma hosszabb és retorikusabb elbeszéléseket közölt. Ado forrásként hivatkozott egy állítólagos régi római martirológiumra, az úgynevezett Parvum Romanumra; a modern szövegkritika ezt nem önálló ókori tanúnak, hanem a szerkesztés során kialakított kompilációnak tekinti. Ado munkája számos értékes hagyományt őrzött meg, ugyanakkor dátummódosításai és forráskezelése több tartós tévedést is bevitt a későbbi jegyzékekbe.