A Frank Williams Racing Cars brit Formula–1-es csapat és konstruktőr volt 1969 és 1976 között. A csapatot Frank Williams alapította 1969-ben, aki 1977-ben lemondott a tulajdonjogáról, és inkább egy fiatal mérnökkel, Patrick Head-del állt össze. A Williams-Head szövetség pedig a Formula–1 egyik legsikeresebb csapatát hozta létre, a Williams Grand Prix Engineering-et.

Története A kezdetek A húszas évei közepén járó Formula–3-as versenyző, felismerte, hogy pilótaként nem viheti sokra, ezért úgy döntött, hogy inkább csapatvezetőként próbál sikereket elérni az autósportban. 1966-ban megalapította a Frank Williams Racing Cars céget, majd Piers Courage mellett Tony Trimmerrel a volánnál el is indultak az autói a Formula–3-as és Formula–2-es versenyeken, míg végül 1969-ben egy Brabhammal, ami ugyancsak Courage vezetett, a Williams istálló megérkezett a Formula–1 világába is. Frank tehát 1969-ben-ben próbálkozott először a csapatalapítással, de még öt évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy egy versenyautó a nevét viselhesse a Formula–1-ben.

1969-ben már a Formula–2-es Európa-bajnokságban szerepelt a Williams-Courage páros, ahol az akkor 26 esztendős Courage futamot is tudott nyerni. A csapatvezető ezt követően vásárolt egy Formula–1-es autót Jack Brabhamtől, állítása szerint azért, hogy F5000-es géppé alakítva a Tasman Seriesben versenyeztesse azt. A BT26-os azonban, Brabham legnagyobb meglepetésére a következő év elején a riválisok közt tűnt fel, Williams ugyanis a Formula–1-be nevezte be az autót, természetesen Courage-t ültetve a volán mögé.

A Formula–1-ben 1969-1972 250px|jobbra|bélyegkép|Courage a Brabham BT26 volánja mögött Az első versenyt Spanyolországban Piers Courage motorhiba miatt nem tudta befejezni. Az ezt követő monte-carlói futamon már a dobogón ünnepelhetett a brit versenyző, miután Graham Hill mögött a második helyet szerezte meg. A következő két futamon kiesett, majd a Brit Nagydíjon az 5. helyen végzett. Ezt az Olasz Nagydíjon megismételte. Watkins Glenben is sikerült megismételnie a monte-carlói bravúrt. Ami az egyéni bajnokság hetedik helyét jelentette Courage számára úgy is, hogy futamai felén nem tudott célba érni. A két második hely ráadásul a Brabham konstruktőri ezüstérméhez is kellett.

A következő évben a Frank Williams Racing Cars már az olasz De Tomaso cég által épített, Gian Paolo Dallara-tervezte autóval állt rajthoz. A szezon azonban katasztrofálisan alakult, az első négy futam számos nehézségét követően az ötödiken bekövetkezett a tragédia. Piers Courage Miles megelőzése után a 23. körben balesetet szenvedett, miután műszaki hiba miatt nagy sebességnél felborult, a versenyzőt fejen találta egy kerék, a De Tomaso pedig porrá égett. Courage nem tudott kiszabadulni a kigyulladt autóból, 19 napon belül ő volt a második Formula–1-es versenyző, aki meghalt.

bélyegkép|250px|balra|A De Tomaso Tipo 505-ös versenyautó Williamst lesújtotta a tragédia, hiszen nemcsak versenyzőjét, hanem egyúttal egyik legközelebbi barátját vesztette el azon a délutánon. Ahogy az Colin Chapmannel is történt Jim Clark halálát követően, Courage balesete után Frank Williams sem akart egyetlen versenyzőjéhez sem igazán közel kerülni. A csapat viszont folytatta, a Francia Nagydíj kihagyása után két hétvégén Brian Redman, ezt követően pedig az ausztrál Tim Schenken vezette a De Tomasót, de értékelhető célba érést nem tudott felmutatni az istálló.

1971-ben a March 701-es és 711-es autókat használt a csapat, amiket Henri Pescarolo vezetett a szezonban és egy alkalommal Max Jean is beülhetett az egyik versenyautóba. A szezont jelentős sikerek nélkül teljesítették, de Silverstone-ban Pescarolo a 4 helyen ért célba. Ausztriában pedig a 6. pozícióban ért célba. A következő szezonban is a March, valamint egy rövid ideig az olasz játékgyártó, a Politoys nevét viselő saját karosszériát használta a csapat. Henri Pescarolo mellé érkezett Carlos Pace a szezonra. A francia pilóta nem szerzett a szezonban pontot. Csapattársa azonban a spanyol versenyen a 6. helyen intették le, amivel karrierje első szezonjában megszerezte első pontjait. Két futammal később Belgiumban ismét pontot szerzett, az 5. helyen ért célba.

Konstruktőrként bélyegkép|250px|jobbra|Van Lennep az 1974-es Holland nagydíjon 1973-ban aztán az olasz Iso sportautógyár és a Marlboro támogatásával immár konstruktőrként neveztek be a bajnokságba az előző évi saját fejlesztésű FX3 javított változatával. Az egyik autót egész évben az új-zélandi Howden Ganley vezette, míg a másikban összesen nyolc versenyző fordult meg, de közülük pontot csak a holland Gijs van Lennep szerzett. A Holland nagydíjon Lennep a 6. lett, ezzel karrierje első pontját szerezte meg. Kanadában a Formula–1 első olyan versenye volt, melyen pályára küldték a biztonsági autót, Howden Ganley-t az eredmények összekavarodása miatt győztesnek tartották egy rövid ideig, de végül helyreállt a rend, s a hatodik helyen rangsorolták. A konstruktőri bajnokságban a 10. helyen végeztek a 12-ből a megszerzett két világbajnoki pontjukkal. 1974-ben Arturo Merzario volt az egyetlen olyan pilóta aki a szezon összes versenyén indult, kivéve Monacóban egészségi problémák miatt volt kihagyni a futamot. Továbbá az olasz pilótán kívül még öt versenyzőtársa indult futamokon, közülük a francia Jacques Laffite indult a legtöbbször. Dél-Afrikában Merzario a 3. helyről rajtolhatott, majd hamar hátrébb esett, de végül a 6. pontszerző helyen fejezte be a futamot a korábbi Ferrari pilóta. Hazai versenyén a 15. helyről a 4. helyen fejezte be a futamot.

Az 1975-ös szezon előtt az Iso és a Marlboro támogatása nélkül kezdhették meg a szezont, amelyben a csapat összesen tíz pilótát indított a futamok valamelyikén. A legnagyobb sikert a francia Jacques Laffite váratlan németországi második helye jelentette, ami egyúttal az anyagi nehézségekre is megoldást jelentett, átmenetileg. Az állandó pénzzavarral küzdő Williamsnek az elkövetkező években számtalan üzleti partnere volt, és bizony nem mindegyik társulás bizonyult sikeresnek. 1976-ban aztán új partner bukkant fel a kanadai olajmilliárdos, Walter Wolf személyében, aki többségi tulajdonos lett a csapatban, és bár Williamst meghagyta vezető pozíciójában, a saját építésű autó mellé szerzett egy előző évi Hesketh 308C-t, melyet FW05 néven versenyeztettek. Az eredmények azonban egyik autóval sem voltak valami fényesek, a csapat nyolc versenyzője egyetlen pontszerzésig sem jutott, a fénypontot a korábban szebb napokat látott Jacky Ickx spanyolországi hetedik helye jelentette.

Williams távozása – A vég Az 1976-os szezon végén Wolf úgy döntött, hogy átalakítja a csapatot, melyet saját neve alatt futtatott tovább Walter Wolf Racing néven. A vezető pozícióból leváltott Williams a távozás mellett döntött, s vitte magával Patrick Headet is, akivel még abban az évben megalapították a Williams Grand Prix Engineeringet. Bár kezdetben úgy tűnt, hogy a Wolfé lesz a sikertörténet, hiszen Jody Scheckter a csapat első futamán győzni tudott, s bajnoki ezüstérmes lett az istállóval, az újonnan alapított Williams csapat 1980-ra felért a Formula–1 csúcsára, s az 1997-ig tartó tizennyolc éves periódus konstruktőri bajnokságainak felét megnyerte, emellett hét versenyzővel egyéni győzelmet is ünnepelhetett.

Eredményei A Williams Racing Formula–1-es eredménysorozata Év Kasztni Motor Gumik Versenyzők # 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 Pont Helyezés 1969 Brabham BT26A Ford Cosworth DFV 3.0 V8 RSA ESP MON NED FRA GBR GER ITA CAN USA MEX n/a n/a Piers Courage Ki 2 Ki Ki 5 Ki 5 Ki 2 10 1970 De Tomaso 505 Ford Cosworth DFV 3.0 V8 RSA ESP MON BEL NED FRA GBR GER AUT ITA CAN USA MEX n/a n/a Piers Courage Ki DNS NC Ki Ki Brian Redman DNS DNQ Tim Schenken Ki Ki NC Ki 1971 March 701March 711 Ford Cosworth DFV 3.0 V8 RSA ESP MON NED FRA GBR GER AUT ITA CAN USAn/an/a Henri Pescarolo 11 Ki 8 NC Ki 4 Ki 6 Ki DNS Ki Max Jean NC 1972 March 711March 721Politoys FX3 Ford Cosworth DFV 3.0 V8 ARG RSA ESP MON BEL FRA GBR GER AUT ITA CAN USAn/an/a Carlos Pace 17 6 17 5 Ki Ki NC NC Ki 9 Ki Henri Pescarolo 8 11 11 Ki NC DNS Ki Ki DNS DNQ 13 14 1973 Iso-Marlboro FX3BIso-Marlboro IR Ford Cosworth DFV 3.0 V8 ARG BRA RSA ESP BEL MON SWE FRA GBR NED GER AUT ITA CAN USA10.2 Howden Ganley NC 7 10 Ki Ki Ki 11 14 9 9 DNS NC NC 6 12 Nanni Galli Ki 9 11 Ki Ki Jackie Pretorius Ki Tom Belsø DNS Henri Pescarolo Ki 10 Graham McRae Ki Gijs van Lennep 6 9 Ki Tim Schenken 14 Jacky Ickx 7 1974 Iso-Marlboro FW Ford Cosworth DFV 3.0 V8 ARG BRA RSA ESP BEL MON SWE NED FRA GBR GER AUT ITA CAN USA10.4 Arturo Merzario20 Ki Ki 6 Ki Ki Ki Ki 9 Ki Ki Ki 4 Ki Ki Richard Robarts DNS Tom Belsø21 Ki DNQ 8 DNQ Gijs van Lennep 14 DNQ Jean-Pierre Jabouille DNQ Jacques Laffite Ki NC Ki 15 Ki 1975 Williams FWWilliams FW04 Ford Cosworth DFV 3.0 V8 ARG BRA RSA ESP MON BEL SWE NED FRA GBR GER AUT ITA USA9.6 Arturo Merzario20 NC Ki Ki Ki DNQ Ki Damien Magee 14 François Migault DNS Ian Ashley DNS Jo Vonlanthen Ki Renzo Zorzi 14 Lella Lombardi DNS Ian Scheckter 1221 Ki Jacques Laffite Ki 11 NC DNQ Ki Ki 11 Ki 2 Ki Ki DNS Tony Brise 7 1976 Wolf-Williams FW04Wolf-Williams FW05 Ford Cosworth DFV 3.0 V8 BRA RSA USW ESP BEL MON SWE FRA GBR GER AUT NED ITA CAN USA JPN — 0 Jacky Ickx20 8 16 DNQ 7 DNQ DNQ 10 DNQ Arturo Merzario Ki Ki Ki DNS Ki Ki Ki Renzo Zorzi21 9 Michel Leclère 13 DNQ 10 11 11 Ki 13 Chris Amon DNS Warwick Brown 14 Hans Binder Ki Emilio Zapico25 DNQ

Jegyzetek

Külső hivatkozások

A Frank Williams Racing Cars történelme

Kategória:Megszűnt Formula–1-es csapatok