I. Boleszláv lengyel király

I. Boleszláv, ismertebb nevén Bátor Boleszláv vagy Nagy Boleszláv (), régiesen Boleszló (967. április 20 – 1025. június 17.) lengyel uralkodó a Piast-házból. 992. május 25-étől 1025 húsvétjáig fejedelemként, élete utolsó hónapjaiban királyként uralkodott. Országának fennhatóságát kiterjesztette Pomeránia, Lausitz (Luzsica, Lusatia) és egy ideig a cseh fejedelemség területére. Lengyelországot Európa egyik fontos országává tette, létrehozta a német irányítástól független lengyel egyházat.

Élete Boleszláv fiatal évei és trónra kerülése I. Mieszko és I. Boleszláv hasonló szerepet tölt be a lengyel történelemben, mint Géza fejedelem és Szent István a magyaréban. Mieszko, a Piast-dinasztia első jelentős tagja egyesítette uralma alatt az Odera és Visztula folyók között és a Warta folyó mentén lakó törzseket, majd egy katonai vereség hatására Lengyelország későbbi sorsát alapvetően meghatározó változtatásokra kényszerült. 965-ben feleségül vette a keresztény Dobrawa hercegnőt, maga is megkeresztelkedett és I. Ottó német-római császártól térítő papokat kért. Elsőszülött fia, Boleszláv nevével a Quedlinburgban tartott birodalmi találkozó kapcsán találkozhatunk a forrásokban először. A 973. húsvétján tartott találkozón az akkor nyolcéves körüli Boleszláv képviselte Lengyelországot, és bizonytalan, hogy a lengyel fejedelem ekkor békét szavatoló túsznak, vagy diplomáciai küldetést teljesítő követnek volt-e tekinthető.

Mieszko halála után I. Mieszko lengyel fejedelem és Dobrawa Przemyśl (a cseh I. Kegyetlen Boleszláv fejedelem és Adiva, angol hercegnő leánya) fiaként született. Mieszko 992. május 25-én halt meg. Az ezt követő eseményekről a források ellentmondásosak, egyes feltételezések szerint Mieszkónak szándékában állt elsőszülött fiát kizárni az örökösödésből, mások szerint felosztotta az országot három fia között. A jelek arra mutatnak, hogy ezután mintegy három évig trónharcok voltak Lengyelországban. Mieszko második felesége, Oda saját fiát akarta a lengyel trónra ültetni és e törekvésében élvezte a kijevi nagyfejedelem, Nagy Vlagyimir támogatását is. A kísérlet végül nem járt sikerrel, Boleszláv mostohaanyját és féltestvéreit kijevi száműzetésbe tudta kényszeríteni. 995-ben már szilárd hatalma lehetett Lengyelországban, ezt az is mutatja, hogy III. Ottó oldalán részt vett a még meg nem keresztelkedett szláv törzsek elleni hadjáratokban. 996-ban meghódította Pomerániát (a Balti-tenger melletti vidéket),, 92. oldal és nem sokkal ezután elfoglalta – a korábban cseh birtokban lévő – Krakkót. Szláv történetírók állítása szerint Boleszláv 999-ben II. Boleszláv cseh fejedelem halála után Magyarország északnyugati felföldét, a tótok hazáját is országához csatolta. Szerintük a területet azután I. István magyar király foglalta volna vissza a lengyelektől. De ez az állítás hiteles alappal nem bír.

A Gnieznói főegyházmegye megalapítása A következő években a német–lengyel viszony konfliktusmentes volt és ez alkalmat adott Boleszlávnak arra, hogy folytassa apja megkezdett művét, a lengyel állami és egyházi szervezet kiépítését. A korabeli fiatal keresztény államok függetlenségének legjelentősebb eleme az önálló egyházszervezet volt és a jelek szerint Mieszkónak ezen a téren nem sikerült teljes sikert elérnie. Lengyelország első püspöke, Jordan – a források egy része szerint vándorpüspökként, más része szerint Poznań székhellyel – a magdeburgi érseknek volt alárendelve. Ez egyértelmű német befolyást jelentett, ezért 999-ben a Gnieznói főegyházmegye megalapítása az önálló Lengyelország megteremtésének egyik legjelentősebb eseménye volt. Az érsekség megalapítása a kor egyik Európa-szerte ismert egyházi személyisége, Szent Adalbert halálával volt kapcsolatos. Boleszláv jó barátságban volt Adalberttel, és mikor a püspököt 997-ben Gdańsk közelében megölték, holttestét – súlyával megegyező mennyiségű aranyért – kiváltotta, majd Gnieznoban temettette el. A szertartáson részt vett Adalbert volt tanítványa, III. Ottó német-római császár, és azzal tette nevezetessé az 1000 márciusi alkalmat, hogy személyesen koronázta Boleszlávot Lengyelország királyává. Ekkor lándzsát adományozott a lengyel fejedelemnek (ekkor még nem király). Lengyel és német történészek régóta vitatkoznak arról, vajon ez a hűbéri felsőbbség, illetve alávetettség jele volt-e, vagy nem.

Szent Adalbert tisztelői és barátai közé számított Ottó mellett és II. Szilveszter pápa is, hozzájárultak ahhoz, hogy a vértanú püspök sírja egy új érsekség székhelye legyen. Ennek élére Szent Adalbert testvére, Szent Gaudentius került. Boleszláv ezután átalakította Lengyelország egyházi szervezetét, amely így közvetlenül pápai fennhatóság alatt álló nemzeti egyház lett, és függetlenné vált a német egyházi irányításától.

Ekkor történt, hogy a rémuralmat gyakorló III. Boleszláv cseh fejedelem az ellene behívott trónkövetelőkkel szemben I. Boleszláv segítségét kérte. A cikk szövege: Györffy György: István király és műve, Budapest, 1977, 276-284. oldal I. Boleszláv 1003-ban vissza is helyezte cseh védencét országának élére, de néhány hónap múlva megvakíttatta, és trónját Prágában maga foglalta el. Ezután Meissen vára alá vonult, hogy megadásra bírja. Hozzátartozik a dologhoz, hogy 1003-ban II. Henrik német-római császár ellen lengyel támogatással fellázadt saját öccse, Brunó és Babenberg Ernest őrgróf, és mikor ezeket a Henrik csatában legyőzte, I. Boleszláv prágai udvarába menekültek. Brunó még idejében, 1004-ben átjött Magyarországra, és Gizella és I. István közbenjárásával bocsánatot nyert a fivérétől.

Henrik 1004-i hadjáratával kiszorította Csehországból a lengyel fejedelmet, és a cseh uralkodócsaládból származó Jaromírt ültette a cseh trónra, majd 1005-ben Poznańban Boleszlávot békére és hódításai feladására kényszerítette.<ref group=a>Kérdéses, hogy István támogatta-e Henriket a hadjáratban. A Pallas valószínűsíti, a Lengyel háborúk kétségbe vonja: A legcsekélyebb nyom sincs arra, hogy a német-lengyel harcok itt vázolt első menetében Magyarország érintett fél lett volna, sőt Brunó herceg átjövetele Bátor Boleszló prágai udvarából István udvarába határozottan arra mutat, hogy Boleszló és István között nem volt hadiállapot. Boleszlónak nem állt érdekében, hogy ellenfelei számát a magyarokkal növelje, István pedig nem adott segítséget II. Henriknek, amiben következetes békepolitikája mellett az is szerepet játszott, hogy 1003-ban Gyula ellen vezetett hadat és az Ajtonnyal való leszámolás előtt állt.</ref>

Henrik 1007-ben indított másodszor hadat a cseh és elbai szláv ügyekbe beavatkozó Boleszláv ellen, de Szászország felől támadó serege vereséget szenvedett, és Boleszláv az Elbán túli gauokat elfoglalta. Ezért Henrik még ez év végén I. Istvánhoz küldte követségbe fivérét, Brunó püspököt, valószínűleg a lengyelek elleni háborúba való bevonás végett.Bár István 1008-ban még az Ajtony elleni háborúval volt elfoglalva, éppen e háború következményeként sodródott a lengyelellenes táborba. Prokuj-Gyula ugyanis a hadjárat után, Csanád hadvezér előnyben részesítése miatt vérig sértve, átszökött Boleszlávhoz. Nyilván híreket vitt a német-magyar tárgyalásokról, és Boleszlót István ellen ingerelte. Gyula átállásának ideje 1008-ra vagy a következő évre tehető. 1009 azonban még a béke éve volt Magyarországon, mert ekkor történt meg Azo pápai legátus jelenlétében a magyar egyházmegyék, közte Esztergom és Eger határainak megállapítása. (Lengyel háborúk)

1010 tavaszán kezdett Henrik egy újabb hadjáratot Szászországból Sziléziába. Ezt követően Boleszláv távolról beavatkozott a cseh hercegek trónviszályába, végül, amikor 1013-ban hírt kapott I. Vlagyimir kijevi nagyfejedelem ellene való készülődéséről, békét kért Henriktől, és Merseburgban a hűségesküt megújította.

I. Boleszláv lengyel király

Źródło i licencja