Az Invalidusok háza (franciául: Les Invalides, más nevén: Hôtel national des Invalides vagy Hôtel des Invalides) egy épületegyüttes Párizs VII. kerületében, amelyben jelenleg Franciaország hadtörténetéhez kapcsolódó emlékművek és múzeumok találhatóak. Az épület építésére XIV. Lajos francia király adott parancsot 1670-ben, s benne eredeti rendeltetésének megfelelően háborús veteránokat ellátó kórház és lakosztályok is működtek. Ma itt található a Musée de l’Armée, a francia fegyveres erők, a Musée des Plans-reliefs, a katonai makettezés és a Musée d’Histoire contemporaine, a kortárs történelem múzeuma is, illetve az Invalidusok dómja (Saint-Louis des Invalides), mely számos francia háborús hős földi maradványait őrzi.
Elhelyezkedése és jelentősége miatt számos történelmi esemény színhelyéül szolgált. Így 1789. július 14-én, a francia forradalom napján a felkelő tömegek megrohamozták az épületet, és lefoglalták az itt tárolt fegyvereket.
1840-ben nagyszabású szertartás keretében a kupola alá temették Napóleont. A legújabb kori események között megemlítendő XVI. Benedek pápa szentmiséje, amelyet 2008. szeptember 13-án az épületegyüttes előtti sétányon előtt pontifikált.
Több Szajna-parti látványossággal együtt az épületegyüttes 1991-ben a Világörökség része lett.
A helyhez legközelebb eső metróállomások az Invalides, a Varenne és a La Tour-Maubourg.
Története A kezdetek és a királyság idején bélyeg|bal|160px|XIV. Lajos elrendeli az épületegyüttes megépítését XIV. Lajos elődeihez, II. Henrik, III. HenrikIII. Henrik 1575-ben alapított egy királyi kórházat a hadirokkantaknak, amelyet „maison royale de la Charité chrétienne”-nek, vagyis a keresztényi jótékonyság királyi otthonának neveztek. és IV. HenrikIV. Henrik egy 1603-as ediktumban adományozott kiváltságokat a katonákat ellátó kórháznak. királyokhoz hasonlóan kórházi ellátást és lakást kívánt biztosítani az idős és beteg katonáknak (invalidusok).
A Napkirály már 1659-ben, a pireneusi békeszerződés után gondolkodott Richelieu bíboros ötletén, aki 1634-ben a bicêtre-i kastélyt egy rokkant katonák gondozását ellátó intézménnyé alakította (Commanderie Saint-Louis). A király tervei azonban csak tizenegy évvel később valósultak meg, amikor 1670. február 24-én elrendelte az idős katonákat és hadirokkantakat befogadó intézmény létesítését. A humanitárius célok mellett politikai motivációi is voltak az Invalidusok alapításának: a többnyire a harmincéves háborúban szolgáló invalidusok gyakran kerültek utcai verekedésekbe a Pont Neuf környékén, ami a polgárok elégedetlenségét eredményezte, és a kolostorokban való elhelyezésük is eredménytelen volt. Saját tekintélyének megőrzése mellett a királynak további hadászati célokból is szüksége volt a gyakran rablókká, koldusokká vált egykori katonák megfegyelmezésére.
Helyszínül a Grenelle-i síkságon (plaine de Grenelle) fekvő Gros Caillou-t jelölték ki, amely akkor Párizs külvárosában volt. François Michel Le Tellier de Louvois hadügyminiszter a tervezési munkálatokkal Libéral Bruant udvari főépítészt bízta meg. Eredetileg néhány barakkból állt volna az épületegyüttes, de a király Bruant tervét választotta, amely egy királyi udvart és templomot is magába foglaló épületegyüttes volt. Bruant többek között az El Escorial-i kolostorról, a Incurables-kórházról és egy korábbi művéről, a Salpêtrière-kórházról mintázta az Invalidusok házát. A munkálatok 1671 márciusában kezdődtek meg, az alapkő letételére 1671. november 30-án, befejezésére pedig 1674 februárjában került sor. Az első lakókat azon év októberében a király személyesen fogadta. Bár a kórház és öregotthon megkezdte működését, a templom megépítése még váratott magára. Az udvar egy részét később lerombolták, hogy helyet készítsenek a templomnak. Az innen elszállított építőanyagokat az Alexandre III hídnál létesült Szajna-parti kikötőnél használták fel újra. A 18. század közepe körül mintegy 4000 invalidusnak adott otthont az épület. A tisztek egyágyas szobákban, a közkatonák öt- és hatágyas hálótermekben laktak. A bentlakók műhelyekben dolgoztak, amelyekben egyenruhákat, cipőket, kárpitot gyártottak. Az intézmény falai között katonai szigorral tartották fenn a rendet és a fegyelmet.
A királyi templom (Église Saint-Louis des Invalides) megépítésével eredetileg Bruant-t bízták meg, de Louvois 1676 márciusában az építkezésen már korábban is közreműködő Jules Hardouin Mansart építészt bízta meg a munkálatokkal. A templomépítés majdnem 30 évet vett igénybe, és 1706. augusztus 28-án ért véget, amikor a Napkirály átvette a kulcsokat. A munkálatok menetét felgyorsította Jean-Baptiste Colbert pénzügyminiszter 1683-as halála is, mivel az ő pénzügyi megszorításai addig késleltették az építkezés befejezését. Louvois ekkor megnégyszerezte a korábban Colbert által kiutalt 100 000 font összeget. Louvois gyakori vendége volt az építkezésnek, mivel azt személyes ügyként kezelte, ugyanis azt szerette volna, hogy halála után ott temessék el. Az építkezés befejezését nem érhette meg, de akaratának megfelelően 1691. július 19-én a templomban helyezték örök nyugalomra. Fáradozásai ellenére 1699-re nem készült el mauzóleuma, mivel a király nem utalt ki pénzt erre a célra. Egyes feltevések szerint a miniszter egyik ellenlábasa, Madame de Maintenon, a király morganatikus felesége is késleltette a munkálatok haladását. 1699. január 29-én Louvois földi maradványait elszállították az Invalidusok házából és a Place Vendôme-on álló, egykori kapucinus kolostorban helyezték el.
A hely csakhamar kedvelt kirándulóhelye lett a párizsiaknak, akik előszeretettel vettek részt az ott tartott eseményeken. Az Invalidusok házát gyakran meglátogatta a Napkirály, utódja azonban egyáltalán nem, XVI. Lajos pedig csak ritkán kereste fel. 1717 áprilisában a Párizsban vendégeskedő I. Péter orosz cár tett látogatást az intézményben.
A forradalom idején bélyeg|Jean-Baptiste Lallemand: A fegyverek fosztogatása az Invalidusoknál 1789. július 14-ének reggelén 1789. július 13-án, a francia forradalom előestéjén barikádok épültek Párizs utcáin, és a város védelmével megbízott Pierre-Victor Besenval altábornagy és svájci gárdistákból álló csapata a Mars-mezőn körülárkolta magát. A botokkal felfegyverkezett tömeg feldúlta a Szent Lázár-kolostort. Az Invalidusok házának kormányzója, Charles François de Virot Sombreuil tudatában volt annak, hogy saját intézményének falai között is eluralkodott a forradalmi hangulat. XVI. Lajos korábbi hadügyminiszterének, Claude-Louis de Saint-Germain grófnak intézkedései, a szabadkőműves tanok terjedése, a La Fayette tábornok mellett az amerikai forradalomban harcoló katonák mind hozzájárultak a forradalom népszerűségéhez a veteránok körében is.
Másnap reggel a forradalmárok Louis Éthis de Corny személyében követet küldtek az Invalidusokhoz, hogy az ott tárolt fegyvereket birtokukba vegyék. Az intézmény kormányzója és néhány embere hivatalos királyi parancs hiányában nem adták meg magukat a fegyveres kísérettel érkező követnek. Előző este Sombreuil már kapott felkérést, hogy adjon fegyvereket a népnek, de ő inkább a fegyverek megsemmisítését adta parancsba. Azonban a feladattal megbízott veteránok késlekedtek annak teljesítésével. Sombreuil közölte Éthis de Cornyval, hogy követet küldtek Versailles-ba, és megkérte, hogy várják meg a királyi választ. Mindeközben az épület köré nagy tömeg gyűlt, majd az elutasított követelések hallatán megostromolták az Invalidusok házát. Az intézményt védő tüzérség bár parancsba kapta a tömeg közé lövést, nem hajtotta végre, az invalidusok pedig maguk nyitották ki a kapukat a tömeg előtt. A forradalmárok több ezer muskétát és 27 ágyút zsákmányoltak, melyeket később a Bastille ostrománál használtak fel.
Július 15-én Sombreuil benyújtotta lemondását, azt azonban a király nem fogadta el, mondván, várja meg míg a nemzetgyűlés határoz az intézmény sorsa felől. 1791-ben a gyűlés Edmond Louis Alexis Dubois-Crancét bízta meg az Invalidusok és a hadsereg átszervezésének ügyével. Dubois-Crancé takarékossági megfontolásból az intézmény bezárását és az országban szétszóródott, mintegy 30 000 pénzügyi juttatásainak növelését javasolta. A betegeket az akkor alakuló A haza menedékháza (Hospices de la Patrie) nevű intézményekben kívánták elhelyezni, az Invalidusok épületét pedig Párizs városának akarták eladni, hogy az börtönné alakítsa. A tervek ellenérzést váltottak ki az érintettek körében.
Április 30-án az Alkotmányozó Nemzetgyűlés az intézményt meghagyta eredeti állapotában, azonban elnevezését megváltoztatta Invalidus Katonák Nemzeti Házára (Hôtel national des Militaires Invalides), és felügyeletét a párizsi département egy választott testületére bízták. Az intézmény új státusa miatt többen is nemtetszésüket fejezték ki, ezért 1794. május 15-én egy jakobinusokból álló forradalmi ügynökség vette át vezetését. Az Invalidusok házának korábbi kormányzóját, Sombreuil-t és fiát Stanislast letartóztatták és június 17-én guillotine-nal kivégezték. A többször feldúlt és kirabolt épület királyi és vallási szimbólumait ledöntötték, megsemmisítették, egyes részeit pedig átnevezték (pl. a Királyi udvarból Köztársasági udvar lett). A templom kupolájának lámpáját őrző, a négy erényt szimbolizáló szobrot is lefoglalták, hogy puskagolyókat készítsenek belőlük. Az 1792. április 20-án Ausztriának küldött hadüzenet után a forradalmi kormány újra a veteránok felé fordult, intézményük élére pedig olyan hadvezéreket jelöltek ki, mint Louis-Adrien Brice de Montigny és Jean-François Berruyer.
Napóleon idejében bélyegkép|A Becsületlégió érdemrendek első átadása az Invalidusok házában (Jean-Baptiste Debret, 1812) Az itáliai harctéren nevet szerzett fiatal tábornok, Bonaparte Napóleon híre hamar elterjedt az intézmény lakói körében. Napóleon jó kapcsolatot tartott fenn az intézménnyel, amivel a katonái szimpátiáját is elnyerte. 1800. szeptember 23-án az épületben tartották a köztársaság megalapításának évfordulóját, amelyen Napóleon öccse, Lucien Bonaparte belügyminiszter tartott beszédet, ami nagy tetszést aratott a veteránok körében. Amikor ugyanazon év december 24-én az Első Konzul ellen sikertelen merényletet követtek el, a veterán katonák támogatásukról biztosították Napóleont. Azonban amikor 1804. május 18-án kikiáltotta a császárságot, a forradalmárok aggódni kezdtek. Ezért Napóleon a Bastille ostromának évfordulójára egy ünnepet szervezett az Invalidusok házánál, 1804. július 15-én adták át az 1802-ben alapított Becsületlégió érdemrendeket az arra érdemesnek ítélt személyeknek. A nagyszabású és pompás ceremónián részt vett Joséphine de Beauharnais, Napóleon felesége is, és a leendő császárt katonái kísérték az Invalidusok templomának bejáratig. Ott az intézmény új kormányzója, Jean Mathieu Philibert Sérurier és De Belloy bíboros fogadták. Napóleon ezt követően a trónra ült. XIV. Lajos 1706-os ünnepélyes megnyitója óta ő volt az első, akit ekkora pompával fogadtak az intézmény falain belül.
Az ünnepi beszédek után Napóleon személyesen adta át a kitüntetéseket, akik között ott voltak Kellerman, Oudinot, Suchet és Marmont hadvezérek, Caprara, De Belloy és Fesch bíborosok, Monge, Berthollet, Lalande, Cassini, Méchain, Pelletan és Parmentier tudósok is, akikkel az államférfi egy-két szót is váltott. A szertartást Pierre Desvignes Te Deum kórusműve zárta, majd Napóleon De Ségur és Talleyrand kíséretében elhagyta a helyszínt.
Míg Lucien Bonaparte egy nagy katonai nekropolisszá kívánta alakítani az épületegyüttest, addig Napóleon elutasította a tervet és a rendeltetésnek megfelelően való működtetés mellett állt ki. Ugyanakkor parancsot adott a forradalom alatt erősen leromlott épület feljavítására. Megbízta Pierre Cartellier szobrászt, hogy készítse el újra XIV. Lajos lovasszobrát, melyet Nicolas Coustou alkotott.
1807. május 17-én ünnepélyes szertartás keretében az intézménybe érkezett II. Frigyes porosz király kardja, melyet Napóleon hozott el Poroszországból a napóleoni háborúk idején.