A Donelson erőd melletti ütközet az amerikai polgárháború 1862. február 11-e és február 16-a között vívott összecsapása volt a nyugati hadszíntéren. Az Uniós hadsereg elfoglalta a Tennessee és Kentucky államok határán, a Cumberland folyó mentén épült erődöt, mellyel utat nyitott a déli országrész elleni invázióhoz. A katonai siker hírnevet szerzett az addig jórészt ismeretlen Ulysses S. Grant dandártábornoknak, akit vezérőrnaggyá léptettek elő és „Unconditional Surrender", vagyis feltétel nélküli megadás néven kezdtek emlegetni.

Az ütközetet Fort Henry 1862. február 6-án való sikeres elfoglalását követően vívták. Grant hadserege nagyjából 20 km-t haladt február 12-e és 13-a között Fort Donelson felé és több kisebb felderítő jellegű támadást indított. A hadseregében szolgáló katonák képezték a későbbi Tennessee-i hadsereg (Army of the Tennessee) magját. Február 14-én Andrew H. Foote admirális parancsnoksága alatt levő uniós hadihajók támadást intéztek az erőd falait lerombolandó, de Fort Donelson lövegeinek tüzében súlyos sérüléseket szenvedve visszavonulásra kényszerültek.

Február 15-én az erőd ostromgyűrűbe fogásakor a John B. Floyd dandártábornok vezette déli csapatok az ellenséget meglepő támadást indítottak, hogy utat nyissanak a Nashville irányában kivitelezni szándékolt kitöréshez. A sikert elérő déli támadás ténylegesen utat nyitott az északiak gyűrűjén, ám Floyd elvesztette lélekjelenlétét és visszavonta csapatait az erődhöz. Grant a csatatértől távol tartózkodott az összecsapás kezdetén, de visszatérte után ellentámadást indított. Másnap reggel Floyd és helyettese Gideon J. Pillow dandártábornok átadta a parancsnokságot Simon B. Buckner későbbi kentucky kormányzónak, aki elfogadta a feltétel nélkül megadást és letette a fegyvert.

Az ütközet háttere A Fort Donelson mellett vívott ütközet Fort Henry február 6-i eleste után hat nappal kezdődött. Fort Henry Tennessee állam védvonalának közepén helyezkedett el és az erőd elfoglalása szabaddá tette a Tennessee folyón való uniós had- és utánpótlás-mozgatást. Az erőd védői közül kb. 2500-an nem várták meg a bekerítést, hanem a kb. 20 kilométerre keletre levő Fort Donelsonba vonultak vissza. Az erőd megadását követő napokban az uniós csapatok ellenőrzés alá vonták a dél felé vezető vasútvonalat, s ezzel lehetetlenné tették, hogy a Konföderáció erősítéseket küldhessen a környékre, s hatékonyabban védekezhessen az uniós túlerő ellen.

Fort Henry elestével a Konföderáció nehéz választás elé nézett. Grant hadserege beékelődött Albert Sidney Johnston tábornagy két fő erőssége közé. P. G. T. Beauregard tábornagy katonája Columbust védte, William J. Hardee pedig katonájával Bowling Greent. Fort Donelsonnál nagyjából fő állomásozott. Az uniósok megtámadhatták Columbus-t, vagy megtámadhatták Fort Donelsont, mely által Tennessee fővárosát, Nashville-t fenyegették, de akár Don Carlos Buell vezérőrnagy Louisville-ben levő katonája egymagában is megtámadhatta Johnston erőit, Granttel a háta mögött. Johnston dühös volt, amiért az uniós ágyúnaszádok könnyedén két vállra fektették a Henry erődöt, mert nem értette meg az áradás kritikus szerepét a Tennessee folyót ellenőrző erősség elestében. A Buell jelentette fenyegetés jobban aggasztotta, mint Grant és a folyami műveleteket mindössze elterelésnek vélte.

Johnston halogatta a döntést, mellyel tulajdonképpen elismerte, a Dél-Kentuckyban átszakadt védelmi vonalat Tennessee-ben sem tudja a konföderációs stratégia helyreállítani. A február 7-én a Bowling Green-i Covington Hotelben tartott haditanácson úgy döntött, hogy Beauregard adja fel Columbust, és ürítsék ki Bowling Greent, majd az erőket a Cumberlandtől délre, Nashville védelmére összpontosítsák. Balsejtelmei ellenére hallgatott Beauregard azon tanácsára, hogy Donelsont további katonával erősítse meg, mivel egy ottani kudarc egyben Tennessee középső vidékének elvesztését is jelentett volna, a fontos fegyvergyártó kapacitással bíró Nashville-lel együtt. bélyegkép|400px|bal|Fort Henry ostroma és a csapatmozgások Fort Donelson felé.

Johnston Fort Donelson védelmét Beauregard-ra akarta bízni, aki a Bull Runnál már bizonyított, de a megbízatást Beauregard elhárította torokbetegsége miatt. Így John B. Floyd dandártábornok kapta a parancsnokságot, aki Virginia nyugati feléből, a keleti hadszíntérről érkezett egy Robert E. Lee parancsnoksága alatt elszenvedett kudarcot követően. Floydot északon korrupciós vád alapján körözték, valamint visszamenőlegesen azzal gyanúsították, hogy a Buchanan kabinet hadügyminisztereként a szecessziós tevékenységet támogatta (északon ez bűncselekménnyé avanzsált időközben). Floyd politikus volt, nem katona, ennek ellenére ő lett a rangidős dandártábornok a Cumberland mentén.

Henry W. Halleck vezérőrnagy, Grant parancsnoka és a Department of the Missouri (Missouri adminisztratív körzet) vezetője szintén nyugtalan volt. Előzőleg felhatalmazta Grantet Fort Henry elfoglalására, de úgy gondolta, hogy Fort Donelson ostroma már kockázatos lenne. Nem bízott Grant-ben és annak kezdeményezőképes rámenősségét túlbuzgóságnak tartotta. Halleck megpróbálta a nyugati hadszíntéren működő társparancsnokát, Don Carlos Buellt rávenni, hogy vegye át a művelet vezetését, s saját erejével is támogassa azt. Johnston ugyan jó véleménnyel volt róla, de Buell sokkal passzívabb volt mint Grant. Grant nem is sejtette, hogy Halleck leváltását fontolgatta, ám azzal annál inkább tisztában volt, hogy mindenféle késedelem, vagy hátrálás elveheti Halleck magabiztosságát, és lefújhatja a műveletet.

Február 6-án Grant táviratot küldött Hallecknek: "Fort Henry a miénk.–... 8-án be fogom venni Fort Donelsont, melyet követően visszatérek Fort Henry-be." Ez a saját kezűleg gyártott határidő három okból kifolyólag is túl optimistának bizonyult. A Donelsonba vezető húsz kilométeres út állapota, az áradó folyó által fenyegetett Fort Henryből való kirakodás emberszükséglete és Foote flottillájának a Henryvel vívott ágyúpárbaja során szerzett sérülései egyaránt késleltették a műveletet. Február 11-én kora reggel Grant haditanácsot tartott tábornokaival, s mind támogatták az erőd ellen intézett támadás tervét, kivéve John A. McClernand dandártábornokot, akinek fenntartásai voltak. Ez volt az utolsó haditanács, melyet Grant a polgárháború folyamán tartott.

A szembenálló felek Az Unió Uniós parancsnokokKonföderációs parancsnokok

Grantnek a Cairo-i katonai körzet alá rendelt hadserege három hadosztályból állt, melyeket McClernand, Charles F. Smith és Lew Wallace dandártábornokok vezettek. A Donelson elleni támadás kezdetén Wallace Fort Henryben volt tartalékban. Parancsa szerint egy új hadosztályt kellett felállítania a gőzhajón érkező erősítésből, közte Charles Cruft dandárjából, melyet Buelltől kértek kölcsön. Február 14-én csapataival csatlakoznia kellett a támadáshoz. Két ezrednyi lovasság és nyolc tüzérségi üteg erősítette a gyaloghadosztályokat. Az uniós hadsereg összesen majdnem főre rúgott.

Andrew H. Foote admirális Nyugati Ágyúnaszád Flotillája négy páncélozott naszádból (a USS St. Louis, USS Carondelet, USS Louisville és a USS Pittsburgh) és három faborítású naszádból (a USS Conestoga, USS Tyler, a USS Lexington) állt. A USS Essex és a USS Cincinnati Fort Henry ostrománál szerzett sérüléseit még nem javították ki.

A Konföderáció Floyd konföderációs katonasága kb. főt számlált, mely három gyaloghadosztályból, az erőd helyőrségéből és lovasságból tevődött össze. Az egyik hadosztályt maga Floyd vezette, míg a teljes hadsereg felett át nem vette a parancsnokságot; akkortól Gabriel C. Wharton ezredes lett a parancsnoka. A másik kettőt Bushrod Johnson és Simon B. Buckner dandártábornokok vezették. Az erőd 1861 januárjában még a hadmérnök Johnson vezetése alatt állt, de Gideon J. Pillow dandártábornok rangban felette állt, így érkezésekor átvette a parancsnokságot. Pillow és Grant már összecsapott 1861-ben a Belmonti ütközetben. A február 9-én az erődbe érkező Pillow viszont később a rangban őfölötte álló Floydnak adta át a parancsnokságot. A helyőrség katonáit John W. Head ezredes vezette, a lovasságot pedig a később altábornagyi rangig emelkedő ezredes, Nathan Bedford Forrest.

Fort Donelson nevét Daniel S. Donelson dandártábornok után kapta, aki az erőd helyét 1861-ben kiválasztotta és az építést elkezdte. Ez az erőd jóval erősebb volt Fort Henry-nél, kb. 30 méter magas volt és 100 acre-nyi száraz föld volt az alapterülete a Cumberland folyó partján. Ellentétben Fort Henry-vel Donelsonból kiválóan lehetett lőni a folyón közeledő támadó naszádokat. A folyót ellenőrző lövegparkot tíz darab 32 fontos, két 9 fontos nem huzagolt csövű, egy 8 hüvelykes tarack, egy hat és fél hüvelykes (128 fontos) vontcsövű ágyú és egy tízhüvelykes Columbiad alkotta. Az erőd és Dover kisvárosa körül félkörben 5 km-nyi árok húzódott. A külső védelmi vonalat nyugatra a Hickman patak, keletre a Lick patak medre alkotta, míg északon hömpölygött a Cumberland folyó. A környék magaslati pontja körüli természetes akadályokat földbe szúrt és hegyes végével felfelé mutató farönkökkel, valamint tüzérséggel egészítették. Buckner és bowling greeni katonái álltak a Hickman patakra támaszkodó jobbszárnyon, Johnson és Pillow katonái pedig a balszárnyon, melynek vége a Cumberland folyó közelében volt. Sorrendben velük szemben balról jobbra Smith, a február 14-én érkező Lew Wallace és McClernand hadosztálya állt. McClernandnek nem volt elég embere, hogy a Lick patak túlsó oldalának elzárására, így azt őrizetlenül hagyták. A konföderációs állás közepén folyt a lápos Indián patak, melyet legfőképpen tüzérséggel ellenőriztek mindként oldalán.

Az ütközet

Előzetes csapatmozgás és összecsapások (Február 12–13) thumb|400px|A felek pozíciója 1862. február 14-én Az unió felvonulása Fort Henry eleste után egy nappal, február 7-én Grant személyes felderítésre indult Donelson alá. A déliek sáncaitól körülbelül egy mérföldre megállva szemlélte meg a helyzetet. A folyók áradtak és már elnyeléssel fenyegették Fort Henryt, így arra kellett használnia embereit, hogy megmentsék az erődben zsákmányolt felszerelést a víztől. Folyami naszádjai sem álltak egyelőre rendelkezésre, így hiába látta, hogy a déliek erősítéseket vonnak össze és állásokat építenek ki, a támadás egyelőre nem indulhatott el. Február 12-én az uniós katonák zöme, vagyis két hadosztálya elhagyta Fort Henry-t, ahol addig az ágyúnaszádok visszatérésére vártak. A csapatok kb. 8 kilométert haladtak a két erőd között vezető két főbb út mentén. Egy Nathan Bedford Forrest vezette lovasportya a nap hátralevő részére megakasztotta az előrenyomulást. Forrest csapatait Buckner küldte ki, és mikor megpillantották McClernand hadosztályának egy részét, tüzet nyitottak. Az összecsapás addig tartott, míg Buckner parancsa meg nem érkezett az állásokba való visszatérésre. A lovasság visszahúzódása után az uniós csapatok közelebb értek a védelmi vonalhoz és elkezdték elzárni a konföderációsok lehetséges menekülési útvonalait. Ennek folyamán McClernand került a jobbszárnyra, míg C. F. Smith a balra. A USS Carondelet naszád ért fel először a folyón és harci felderítést végezve lőni kezdte az erődöt, majd visszahúzódott. Grant február 12-én érkezett a helyszínre és szállását a balszárny közelében, özv. Crispné házában ütötte fel.

A konföderációs erősítések érkezése