bélyegkép|jobbra|220px|Carl Arendt német nyelvész Az igei igenévLásd A. Jászó (1991a), Lengyel (2000), Keszler (2000), Keszler–Lengyel (2002). vagy igenévi igeLásd Károly (1957), Tompa (1961/62), Rácz (1968), Adamikné Jászó (1985). egy olyan szerkezet, mint pl. a Cicero írta könyv, a nyoma veszett ember, Kolumbusz színre lépte előtt. Ez az igealak vagy jelzői szerepben áll, azaz egy főnevet módosít (könyv, ember), vagy pedig valamely toldalékkal, névutóval áll (előtt). Az igealak emellett ‑t, ‑tt toldalékos formájú (múlt idő vagy befejezett melléknévi igenév), valamint egy személyragot tartalmaz vagy a szerkezet igenévi (igei) elemén: írt‑a, lépt‑e, vagy pedig a főnévi tagján: nyom‑a. A szerkezet elnevezése a leíró nyelvtanban attól függ, hogy a szerkezet igéjét (írta, veszett, lépte) ragozott (finit) igének (verbum finitumnak) tekintik-e – ilyenkor az elnevezése igenévi ige –, vagy pedig igenévnek, amely esetben igei igenévként utalnak rá. A régi nyelvtanok, pl. Veress (1887) igejelzőnek nevezte a szerkezetet.
Adatok Nyelvtörténeti formák A legkorábbi alak a Magyar oklevél-szótár szerint az 1273-ból való menytegudurre, amely a Cicero írta könyv típusba tartozik, míg a nyoma veszett ember-féle változatnak az első írott példányai a Müncheni-kódexben találhatók: egy keze meg aszott ember és a keze aszott embernek formákban. Jakubovich (1918), Klemm (1942), Károly (1957), Pais (1965) és A. Jászó (1991b) a menytegudurre alakot menny(kő) ütötte gödörre-ként értelmezi.Lásd Jakubovich (1918: 79−80). Ezzel ellentétben Velcsovné (1981) mennyütősziget-nek tartja, amely esetben a szerkezet igéje folyamatos melléknévi igenévi formában áll.
Mai magyar alakok A Tompa József szerkesztette A mai magyar nyelv rendszere (1961/62) az ilyen szerkezeteket a „Mondatban, lassan végbemenő összetétel” cím alatt tárgyalja, és megjegyzi róluk, hogy a szerkezet szintagmatikus viszonyból lassú összetapadás révén válik szóösszetétellé.
Leírása Elnevezése a Cicero írta könyv: Három fő elképzelés kristályosodott ki az elmúlt kétszáz évben erről a szerkezetről. Időrendben a következők voltak ezek: 1. igés, 2. főneves, 3. igeneves. Ebből csak az igés és igeneves elmélet maradt meg napjainkra, de e két állásponton belül is vannak, amelyek a másik felé közelítenek attól függően, hogy az ige mennyire rendelkezik igenévi vonásokkal, ezt képviseli az igenévi igés koncepció, vagy hogy az igenév mennyiben mutat fel igés vonásokat, ez pedig az igei igeneves érvelés sodrába tartozik. Igés: a szerkezet verbális tagja egy tárgyas ragozású véges (ragozott/finit) ige, mely alárendelt alannyal áll. A szerkezet egy jelzői (beágyazott) önálló (tag)mondat. Ezt az álláspontot képviseli Szenczi Molnár (1610), Pereszlényi (1702), Magyar grammatika (1795), Révai (1805), Verseghy (1805), Arendt (1865), Veress (1887), Zolnai (1893): még egyértelműen igés, Szinnyei (1894), Balassa (1895), Zolnai (1944): szinkrón elemzésben ige, diakrón elemzésben igenévből keletkezett, Pais (1965), Jakab (1987, 1988). Igenévi ige: a szerkezet verbális eleme kettős szófajú: igenévi tulajdonságokkal rendelkező ige, mely jelzői szerepben állhat, mint egy igenév, de alanyi bővítménye és igei személyragjai lehetnek, mint egy igének, és személyragjaik tárgyas igei személyragok. Ezt az álláspontot képviseli Károly (1957), Tompa (1961/62), Rácz (1968), Adamikné Jászó (1985): 3.2. is. Főneves: a szerkezet verbális tagja egy ‑at/‑et képzős főnév, és birtokviszony van a szerkezet két tagja között. Ezt az álláspontot képviseli Simonyi (1875). Igeneves: a szerkezet verbális elemén nem igei személyragok, nem tárgyas ragok vannak, ezért nem véges (ragozott/finit) ige, hanem igenév. Birtokviszonyos: a szerkezet két tagja között birtokviszony van. Ezt az elképzelést vallja Gondol (1845), Szvorényi (1861), Simonyi (1907a, 1907b, 1914), Fokos (1935), Szepesy (1939, 1982, 1986), A. Jászó (1991b, 1992, 1998). Predikatív viszonyos: a szerkezet nominális eleme alanyesetet hordoz, és alany–állítmányi viszony van a szerkezet két tagja között. Ezt a nézetet támogatja Klemm (1942), ugyanakkor Adamikné Jászó (1985): 1.2. is, valamint M. Korchmáros (1990): mondatszint alatti alany. Igei igenév: a szerkezet verbális eleme átmenetet képez az ige és igenév között, és a nominális elem alárendelt alanyi szerepben áll. Ezt képviseli A. Jászó (1991a): a verbális elem személyragjai tárgyas igeragok, Lengyel (2000): igei személyragozás és főnévi személyjelezés is, önálló paradigma, Keszler (2000): személyragozása a névszói személyjelezésre hasonlít, szerkezetszintű alany, Keszler–Lengyel (2002). Jelöletlen határozós: a szerkezet nominális eleme jelöletlen határozót takar. Ezt vallja Antal (1985).
Formája Elsőként Szenczi Molnár Albert írja le ezt az igei formát az 1610-ben megjelent Novae Grammaticae Ungaricae (Új magyar grammatika) című könyvében. Szenczi Molnár csak az Cicero írta könyv típussal foglalkozik, és bár a múlt idejű melléknévi igenevekMai kifejezéssel befejezett melléknévi igenév. között ír róla, ragozott igének tartja. Szenczi Molnár így fogalmaz: „A t, ott, ett, itt, oettÉrtsd ött, mint a köt‑ött-ben. valamint az a, e végűek múlt időt jelölnek; […] A direkt [ határozott ragozásúC. Vladár Zsuzsa fordító értelmezése.] igékből lesznek az a és e végűek: Látta, kérte;”Szenczi Molnár (1610: 141). Az eredeti latin szöveg így hangzik: „Desinentia t, ott, ett, itt, oett, item a et e præteritū tempus significant; […] A directis autem fiunt desinentia in a et e. Látta, kerte,” fordította C. Vladár Zsuzsa (2004).
Pereszlényi Pál Grammatica Linguæ Ungaricæ (A magyar nyelv grammatikája) című 1702-es munkájában szintén csak az igenevek között szerepelteti az Cicero írta könyv típusú szerkezetet, és Szenczi Molnárhoz hasonlóan egyes szám harmadik személyű múlt idejű igealaknak tartja, és ilyen példákat említ, mint egér rágta sajt, szél kergette polyva, hideg vette legyecske.Pereszlényi (1702: 29)
Az 1795-ös Debreceni grammatika szintén az igeneveknél ír róla, de hasonlóan a korábbi nyelvtanokhoz ragozott igealaknak tartja, és bemutatja a ragozását is mind múlt, mind pedig jelen időben. Főnevekkel: madár látta fű, eb ugatta, farkas marta, személyes névmásokkal: szeretem ember, szereted ember, szereti ember, szerettem gyermek, szeretted gyermeked, szerette gyermeke.Lásd Magyar grammatika (1795: 102)
Révai Miklós A magyar szép tollban, amelyet 1805-ben írt, már az Cicero írta könyv típus mellett, ahol teljes ragozási ragozási sort (paradigmát) állít fel, pl. óhajtottuk, óhajtottátok boldogság, a nyoma veszett ember fajtával, pl. feje vétetett szent János is foglalkozik, mindkettőt az igenevek cím alatt tárgyalja, ugyanakkor mindkét szerkezet igéit ragozott igének (verbum finitum) tartja. „[…] pl. a többes szám 1. személy végződése itt sohasem a névszói -unk, -ünk, hanem az igei -uk, -ük; stb. A nem túl erős divat már a megelőző korszakban elkezdődött […].”Lásd Tompa (1955: 394).
Gondol Dániel az 1845-ben megjelent Magyar nyelvtan című könyvében elsőként a leíró nyelvészek között gondolja, hogy ebben a szerkezetben személyragozott igenév szerepel, amelyről azt állítja, hogy ezek az alakok a múlt idejű formákkal teljesen megegyeznek, még többes számban is. „A mondottuk szabály sehol sincs hűen megtartva. Az idéztétek törvény helyett ujat kell hozni.”Lásd Gondol (1845: 75).
Jegyzetek
Források Adamikné Jászó Anna (szerk.): A magyar nyelv. Jegyzet a tanítóképző főiskolák számára a budapesti program szerint. Tankönyvkiadó, Budapest, 1985. A. Jászó Anna (főszerk.): A magyar nyelv könyve. Trezor Kiadó, Budapest, 1991a. A. Jászó Anna: Az igenevek. In: Benkő Loránd (főszerk.): A magyar nyelv történeti nyelvtana I.. kötet. A korai ómagyar kor és előzményei, Budapest, Akadémiai Kiadó, 319–352, 1991b. A. Jászó Anna: Az igenevek. In: Benkő Loránd (főszerk.): A magyar nyelv történeti nyelvtana II/1. kötet. A kései ómagyar kor. Morfematika, Budapest, Akadémiai Kiadó, 411–454, 1992.
Antibarbarus (Simonyi Zsigmond): Pontoskodó szóegyeztetés. Magyar Nyelvőr 36, 39–40, 1907.
Balassa József és Simonyi Zsigmond: Tüzetes magyar nyelvtan. MTA, Budapest, 1895. Fokos Dávid: Igenévi szerkezetek magyarázatához, Magyar Nyelvőr 64, 94–99, 1935. Geleji Katona István: Titkok titka. Gyulafehérvár, 1645. Gondol Dániel: Magyar nyelvtan második iskolások számára. Második füzet, özvegy Straussné és Sommer betűivel, Bécs, 1845. Jakab István: Személyjel alakú képzők a magyar nyelvben, Magyar Nyelvőr 111, 276–278, 1987. Jakab István: A jelzővé süllyedt igealak – és ami mögötte van, Magyar Nyelvőr 112, 300–302, 1988. Jakubovich Emil: Istenvette – Mennyütötte sziget, Magyar Nyelv 14, 78–80, 1918. Károly Sándor: Az istenadta-féle szerkezetek személyragos tagjának szófaji jellegéről, Nyelvtudományi Közlemények 59, 130–150, 1957. Kenesei, István: On the Role of the Agreement Morpheme in Hungarian. Acta Linguistica Hungarica 36, 109–120, 1986. Keszler Borbála (szerk.) 2000: Magyar grammatika. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest. Keszler Borbála és Lengyel Klára: Kis magyar grammatika. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2002. Klemm Antal: Magyar történeti mondattan. = Melich János és Németh Gyula (szerk.): A magyar nyelvtudomány kézikönyve II. köt. 6. füzet, MTA. Budapest, 1942. Laczkó Krisztina–Mártonfi Attila: A különírás és az egybeírás. Vitaanyag. Magyar Nyelvőr 128, 141–157, 2004. Laczkó Tibor: Néhány lexikai-funkcionális gondolat a személyragos -(T)T igenévről. In: Andor József et al. (szerk.): Színes eszmék nem alszanak… Szépe György 70. születésnapjára, Lingua Franca Csoport, Pécs, 741–759, 2001. Lengyel Klára: Az igenevek helye a szófaji rendszerben = Nyelvtudományi Értekezések 146, Akadémiai Kiadó, Budapest, 2000. Lisznyai Kovács Pál: Magyarok cronicaja. nyomtattatott Kassai Pál által, Debrecen, 1692. Magyar Grammatika, mellyet készített Debreczenbenn egy magyar társaság, Alberti betűivel, Bécs, 1795. M. Korchmáros Valéria: Mondattan I. (Deme László egyetemi előadásai alapján összeállítva), Szeged, JATEPress, 1990.
Pais Dezső: Az alanyi és tárgyas összetételek. In: Pais Dezső és Benkő Loránd (szerk.): Alak- és mondattani gyűjtelék. = Nyelvtudományi Értekezések 46, Akadémiai Kiadó, Budapest, 63–84, 1965. Pereszlényi Pál: Grammatica linguae ungaricae. Hörmann János András betűivel, Nagyszombat, 1702. Rácz Endre (szerk.): A mai magyar nyelv. Tankönyvkiadó, Budapest, 1968. Révai Miklós: A magyar szép toll. Pest, Trattner Mátyás betűivel. Kézirat. (Reprint, közzéteszi Éder Zoltán 1973. Akadémiai Kiadó. Budapest), 1805/1973. Simonyi Zsigmond: A szavak összetétele a magyarban V. Magyar Nyelvőr 4, 437–444, 1875. Simonyi Zsigmond: Isten-adta, Magyar Nyelvőr 36, 193–205, 264–271, 1907. Simonyi Zsigmond: A jelzők mondattana. Nyelvtörténeti tanulmány, Budapest, MTA, Franklin-Társulat, 1914. Szarvas Gábor: Magyartalanságok. Magyar Nyelvőr 24, 501–536, 1895. Szenczi Molnár Albert : Novae Grammaticae Ungaricae. hasonmás kiadás fordítással, fordította C. Vladár Zsuzsa = Magyar Nyelvtudományi Társaság 222, Budapest, 1610/2004. Szepesy Gyula: Az isten-adta-féle szerkezetek a finnugor nyelvekben = A Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai 47., Budapest, 1939 (Doktori disszertáció; Hasonmás Kiadás, Budapest, 1978) Szepesy Gyula: Isten-adta, madár-látta, Magyar Nyelv 78, 52–67, 1982.
Szinnyei József: Rendszeres magyar nyelvtan. Hornyánszky Viktor kiadásában, Budapest, 1894. Szvorényi József: Magyar nyelvtan tanodai magánhasználatra. Heckenast Gusztáv kiadásában, Pest, 1861. Tompa József (szerk.): A mai magyar nyelv rendszere. Leíró nyelvtan I–II., Akadémiai Kiadó, Budapest, 1961/62. Velcsov Mártonné: Mennyütőkő – mennyütősziget, Magyar Nyelv 77, 87–90, 1981. Veress Ignác: A magyar név- és igejelző, II. In: Veress Ignác: A magyar igenév, a magyar név- és igejelző használata. Petőfi nyelvezetén feltüntette Veress Ignác, A Nagyszebeni Államgymn. 1885, 1886 és 1887-diki értesivényeiből összeállítva, Reissenberger Adolf, Steinhaussen Tivadar utódja nyomdája, Nagy-Szeben, 1–43, 1887.