bélyegkép|jobbra|300px|Az Északi Szung birodalom kiterjedése 1111-ben

A Szung-dinasztia (宋朝; pinjin, hangsúlyjelekkel: Sòng Cháo; Wade-Giles: Sung Ch'ao; IPA: sʊ̂ŋ tʂʰɑ̌ʊ̯) volt a Kínában 960 és 1279 között a hatalmat gyakorló uralkodóház. Uralkodását az öt dinasztia és a tíz királyság kora előzte meg, utána pedig a mongol -dinasztia vette át a hatalmat. A sinológusok a Tang-dinasztia aranykorához viszonyítva a középkori Kína „ezüstkorának” is nevezik.

A -dinasztia idején Kína hatalmas társadalmi-gazdasági fejlődésen ment keresztül. A rizstermelés elterjedésén alapuló demográfiai forradalom révén Kína a korabeli világ messze legnépesebb országa lett. Létrejött az egységes piac, ekkor és itt bocsátottak ki a világon első alkalommal papírpénzt. Felállították az első kínai állandó hadiflottát, először alkalmazták a puskaport katonai célokra, és megalkották az iránytűt az északi irány meghatározására. A gazdaság állami, központi ellenőrzése enyhült, a piacgazdasági erők önállóbban tudtak működni. A helyi közigazgatás és a földbirtokosok szerepe, aktivitása nőtt. A kinevezett hivatalnokok a korábbiaknál nagyobb mértékben támaszkodtak az iskolázottabb szakemberek tanácsaira.

A társadalmi élet megélénkült, a gazdagok érdeklődtek a művészetek iránt és vásárlásaikkal támogatták az alkotókat. A lakosság széles rétegei vettek részt a nagy ünnepségeken. Terjedtek a magánjellegű klubok, a városokban szórakoztatóipari negyedek alakultak ki. Az irodalom terjedését nagyban elősegítette a már korábban feltalált nyomtatás elterjedése. A tudományok és a technika nagy fejlődésnek indult. A filozófusok (, ) buddhista hatást tükröző kommentárjaikkal megújították a konfucianizmust. A császári vizsgák már régebben létező rendszere a korábbiaknál fontosabb szerepet kapott a bürokrata-értelmiségi elit képzésében, lehetővé tette az egységes tisztviselői kar kialakulását.

A korszak két szakaszra oszlik. Az Északi idején (北宋, 960–1127), a főváros az észak-kínai (ma ) városában volt és a dinasztia hatalma kiterjedt a tulajdonképpeni Kína csaknem egész területére. A Déli (南宋, 1127–1279) azért jött létre, mert Kína északi részét a dzsürcsi hódította meg, a császárok hatalma visszaszorult a Jangcétől délre, fővárosa pedig Lin'an (a mai ) lett. Bár elvesztette a kínai civilizáció egyik bölcsőjét, a Sárga-folyó vidékét, a Déli gazdasága még virágzott, uralma kiterjedt a kínai lakosság mintegy 60%-ára és a művelhető területek nagy részére. egymilliós lakosságával a világ messze legnagyobb városa lett. A Déli idején különösen megerősödött Kína tengeri hatalma, a flotta távoli vizekre is eljutott.

A uralkodóházat a hagyományos kínai történetírás gyengének tartotta, hiszen ez volt az első olyan dinasztia, amely behódolt a szomszédos barbár államoknak és lemondott egyes ősi kínai területek birtoklásáról. A okra támadó „barbár” államok azonban számos területen átvették a kínai civilizáció vívmányait (főleg az államszervezésben és a haditechnikában), így a oknak a sajátjukéhoz hasonló szervezettségű és haderejű, félig-meddig kínai államokkal kellett hadakozniuk.

Története Az Északi , 960–1127 Az Északi , () időbeli, nem pedig térbeli fogalom. A -dinasztia első korszakát jelenti, amikor az Belső-Kína túlnyomó részére kiterjedt és fővárosa a Jangcétól északra volt.

Az ország egyesítése bélyegkép|balra| császár (960–976), a dinasztia alapítója (korabeli udvari festmény) A Késői -dinasztia volt az utolsó az Öt dinasztia korszakában, amely a Tang-dinasztia 907-ben történt bukását követte. 960-ban a nevű hadvezér öccse, és más katonai vezetők támogatásával átvette itt a hatalmat. Az ország nevét ra változtatta, és néven császárrá (960–976) kiáltatta ki magát. Fővárosa volt. A hatalom megragadása után fő céljául a birodalom egyesítését tűzte ki a fél évszázados megosztottság után. Mintegy 15 év szívós küzdelem után meghódította a Nanping, , Déli Han, , és Déli Tang államokat délen csakúgy, mint az Északi Hant.

Tehetséges hadvezérei, mint (meghalt 986-ban), (929–987), (931–999) és (meghalt 1000-ben) révén, a korai hadereje domináns erővé vált Kínában. Számos katonai újítást alkalmaztak, mint a pontonhíd a Jangcén végrehajtott átkelés során 974-ben valamint a nehéz íjászok tömeges alkalmazása a Déli Han hadseregének félelmetes harci elefántjai ellen 971. január 23-án. Ez a csata a Déli Han behódolásával ért véget, és egyben felszámolta az első és utolsó kínai reguláris harcielefánt-egységet.

A dinasztia 1346-ban ban nyomtatásban megjelent hivatalos története, a szerint a harcok befejezése után a császár bankettre hívta hadvezéreit, és arra biztatta őket: vonuljanak vissza birtokaikra, élvezzék megszerzett anyagi javaikat, és így kerüljék el azt a gyanút, hogy esetleg a császár hatalmára törnek. Másnapra a hadseregparancsnokok mindannyian benyújtották lemondásaikat, és a császár bőkezű ajándékaival visszavonultak távoli birtokaikra, ahol magas hivatalokat kaptak. (Mint láttuk, császár maga is katonai hatalomátvétellel került trónjára.)

A történet valósságát azonban megkérdőjelezi, hogy Belső-Kína egyesítését a dinasztiaalapító 976-os halála után csak az öccse, , azaz császár (976–998) fejezte be. Utolsó hódítása délen 978-ban, a mai és környékén elterülő királyság volt. Ezután a katonai erői észak felé fordultak és meghódították az Északi Hant 979-ben. A Tizenhat Prefektúra nevű, a mai től nyugatra húzódó országrész meghódítása azonban már nem sikerült. csapatai a mai területén, a folyó menti csatában súlyos vereséget szenvedtek a Mandzsúriából terjeszkedő kitaj csapatoktól, és a terület a Liao állam része maradt. Ez a vereség politikailag nagyon káros volt császár számára. Tábornokai helyette az unokaöccsét akarták a trónra ültetni, de a puccskísérlet kudarcot vallott. A Tang-dinasztia által valaha uralt közép-ázsiai területeket sem voltak képesek visszaszerezni. Mindenesetre a voltaképpeni kínai területek a -ház uralma alá kerültek, ami, meglehetősen viszonylagosan, de némi nyugalmat biztosított a következő másfél évszázadra. Ez tette lehetővé a kilábalást a Tang-dinasztia „aranykora” utáni zűrzavarból, és a középkori Kína „ezüstkorának” létrejöttét.

Vetélkedés a Liao állammal thumb|right| császár korabeli portréja Az új állam viszonya északi szomszédjával, a kitaj Liao állammal folyamatosan feszült és konfliktusokkal terhes maradt, bár már 974-ben megkezdték a követek cseréjét a kínai újévi ünnepségek alkalmaival.

986-ban kiújultak az ellenségeskedések: a egyszerre három hadsereget küldött Liao ellen, hogy különböző irányokból támadva érjenek el döntő győzelmet, de mindhárom hadsereget visszaverték. Ettől kezdve a túlnyomórészt védekezésre kényszerült északi szomszédjával szemben. A két állam felújította diplomáciai kapcsolatait. 993 és 1004 között a állam egy nagy árkot kezdett építeni az északi tartományban a Taihang hegységtől keletre egészen a ig. A „Nagy árok” tulajdonképpen csatornák sorozatából állt és feladata elsősorban a kitaj lovasság támadásainak megállítása volt. A Liao-dinasztia nyugtalansággal figyelte a fejleményeket, mert elsősorban attól tartott, hogy az új víziútvonal megkönnyíti majd a támadó csapatainak mozgatását. A Liao állam már 999-től támadásokkal zaklatta az építkezést, de áttörő eredményeket nem tudott elérni. A Liao-dinasztia különösen a körzetet szerette volna meghódítani északi részén, tekintettel az ottani stratégiai jelentőségű hágókra.

thumb|left|230px|A 12. századi festményen selymet dolgoznak fel. A i béke értelmében a többek között évi vég selymet küldött a Liao államnak. 1004-ben a Liao-dinasztia seregei mélyen behatoltak a területére, egészen a fővárostól 100 kilométerre fekvő ig. Itt azonban patthelyzet alakult ki az utánpótlásától távol került Liao erők és a csapatai között. A két fél végül 1005 januárjában békét kötött. A határokat a konfliktus előtti helyzetükben rögzítették, de a évi uncia ezüst és vég selyem adó fizetését vállalta Az adó összegét 1042-ben végre emelték. A jól működő gazdaságát azonban nem terhelte meg túlzottan az adó, különös tekintettel arra, hogy az ezüst nagy részét visszanyerték az áruforgalom révén. A kínai áruk exportjával szemben ugyanis a Liao nem tudott saját árukat szállítani, csak a pénzt.

A két fél közötti kapcsolatok ezen a szinten konszolidálódtak egészen 1125-ig. A -dinasztia császárai képzett követeket küldtek a Liao-dinasztia udvarába, köztük például a neves tudóst és államférfit, ot. A ennek ellenére erősen fegyverkezett, hadserege létszámát 1022-re egymillió főre növelte. A katonai kiadások azonban így már az állami adójövedelmek háromnegyedét emésztették fel, szemben a Liaonak fizetett adó 2-3%-os terhével. Mindez nagy politikai vitákhoz vezetett a császárok udvarában.

Kapcsolatok az északnyugati szomszéddal, a Nyugati állammal A birodalom már létrejöttekor, a 980-as években konfliktusba került a tangutokkal, akik az Ordosz vidékén éltek, és korábban a Tang-dinasztia fennhatósága alá tartoztak. A tangutok sikeresen álltak ellen a központosító törekvéseinek, megőrizték függetlenségüket, sőt 1038-ban a mai tartomány területén kínai mintára létrehozták a saját államukat, a dinasztiát (). tangut vezér néven (1038–1048) felvette a császári címet és – nagyrészt kínai mintára – kialakította közigazgatását. Követeket küldött a udvarba és kérte elismerését ebben a minőségében, valamint megtagadta a további adók fizetését. 1039-ben a császár megtorlásul bezáratta a határmenti piacokat és díjat tűzött ki fejére. A két állam között kiújuló, mindkét oldalon több tízezres áldozatokkal járó súlyos harcok nem hoztak döntő eredményt. végül lemondott arról, hogy formálisan egyenrangúnak ismerje el őt a császár, és beleegyezett abba, hogy udvarának ceremóniáit a rendszere szerint alakítja ki, de a gyakorlatban megőrizte függetlenségét. A 1043-ra katonai állomáshelyeket volt kénytelen kiépíteni a 480 kilométeres határon a mai tartománytól tartományig, összesen mintegy 200 császári és 900 helyi zászlóalj állomásoztatásával.

1067-ben császár trónra lépéséval újra nyílt háború tört ki a két fél között, és az 1070-es években a átmenetileg jelentős területeket szerzett.

1093-tól újra erősödtek a fegyveres konfliktusok, és végül 1116-ra a jelentősebb területeket tudott elhódítani a Nyugati államtól. Ekkor sikerült a két állam határát a legnyugatibb vonalra kitolni.

A déli szomszédság – kapcsolatok a vietnámi állammal A mai Vietnám északi része éppen ebben az időszakban, a 939 és 967 között fennállott Ngô-dinasztia idején vívta ki függetlenségét Kínától, mintegy 1000 éves, változó erősségű függés után. A természetesen megpróbálta újra kínai befolyás alá vonni a területet és 981-ben háborút indított az akkor uralmon lévő vietnámi Korai Lê-dinasztia (980–1009) ellen, de a Bạch Đằng folyó menti csatában vereséget szenvedett. Nùng Trí Cao, egy helyi nemzetiségi csoport, a csuangák vezetője megpróbálta létrehozni saját független királyságát a kínai határ mentén, ami 1050-ben újra kiváltotta a támadását. A kínaiak meghódították a szóban forgó területet, és így közvetlen érintkezésbe és konfliktusba kerültek a vietnámi Lý-dinasztiával (1010–1225), ami 1075-től 1077-ig tartott. Az összecsapásokat lezáró egyezmény rögzítette azt a határvonalat a két fél között, ami tulajdonképpen ma is érvényben van Kína és Vietnám között.

Az Északi társadalma A dinasztia első uralkodói nagy erőfeszítéseket tettek a szilárd állami szerkezet kialakítására. A tartományok kezdetben katonai vezetőit polgári hivatalnokokkal, a körzeti szint felett központi kiküldöttekkel váltották fel. A legjobb helyi katonai erőket a központi hadsereghez csatolták. A központi kormányzaton belül viszont ágazatokat hoztak létre annak érdekében, hogy az egyes hatalmi ágak érdekei ne kerekedhessenek az uralkodói érdek fölé. A politikai, katonai és pénzügyi ágazatot közvetlenül a császári ház alá rendelték.