Nigâr Hanım (oszmán-törökül: نگار خانم; teljes nevén Nigâr binti Osman; Isztambul, 1862 – Isztambul, 1918. április 1.) oszmán költő, író, műfordító és naplóíró. A 19. század végi török irodalom ara nesil („köztes nemzedék”) néven emlegetett korszakának egyik legismertebb női szerzője volt. Ez a nemzedék a Tanzimat irodalmi újításai és a Servet-i Fünûn körül kibontakozó új irodalom között helyezkedett el. Költészetében a dívánköltészet hagyománya mellett a Tanzimat utáni megújulás és a francia irodalom, főként a romantika és a szentimentalizmus hatása is felismerhető.
Verseken kívül prózát, színműveket és fordításokat is írt. A Hanımlara Mahsus Gazete munkatársa és egy időben vezető szerzője volt, isztambuli otthonában pedig rendszeres irodalmi összejöveteleket rendezett. 1887 és 1918 között vezetett naplói részletes képet adnak családi életéről, olvasmányairól, társasági köréről és a késő oszmán mindennapokról.
Élete
Családja és neveltetése
Nigâr Isztambulban született. Születési éveként a régebbi életrajzokban gyakran 1856 szerepel, az újabb szakirodalom többsége azonban 1862-t fogadja el. Nigâr saját visszaemlékezése szerint 1875-ös házasságakor a tizenharmadik életévében járt, és a fiai által 1959-ben közreadott Hayatımın Hikâyesi is 1862-t ad meg.
Apja a magyar történeti szakirodalomban Farkas Adolf néven szerepel; a török források az Adolf Farkaş és a Sandor Farkaş névváltozatot is használják. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc után az Oszmán Birodalomba emigrált, felvette az iszlámot, és Osman Nihalî néven folytatta pályáját. Macar („magyar”) Osman Paşa néven vált ismertté. Az oszmán hadseregben tábornoki rangig jutott, szolgált a krími háborúban, és az isztambuli katonai akadémián is tanított.
Anyja Emine Rif‘atî Hanım volt, Nuri Bey lánya; Nuri Bey Keçecizâde Fuad Paşa pecsétőreként szolgált. Emine Rif‘atî számos klasszikus verset tudott fejből, apja pedig zenével is foglalkozott. Mindketten hatottak Nigâr irodalmi és zenei érdeklődésére.
Nigâr hétéves korában Madame Garos kadıköyi bentlakásos iskolájába került. Itt franciául, görögül, olaszul és örményül tanult. Zongorázni, festeni és kézimunkázni is tanították. Tizenegy éves korától otthon folytatta tanulmányait: Ebüllisan Şükrü Efenditől török, arab és perzsa nyelvet és irodalmat tanult, emellett zongora- és nyelvórákat vett. Naplójának egyik 1889-es bejegyzése németóráról is beszámol. Több nyelven tanult; nem minden esetben tudjuk, milyen szinten használta őket.
Tizenévesen kezdett verset írni. Első ismert költeménye öccse, Ali halálára írt gyászvers volt. Olvasmányai között klasszikus oszmán költők, 19. századi török szerzők és francia írók is szerepeltek.
Házassága és gyermekei
Nigâr 1875-ben, tizenhárom éves korában kötött házasságot İhsan Bey-jel. Három fiuk született: Sâlih Münir, Sâlih Feridun és Sâlih Kerâmet. A házasság hetedik évében visszaköltözött apja házába, 1889-ben pedig elvált férjétől. 1895-ben fiaik kedvéért ismét összeházasodtak, de 1902-ben végleg elváltak.
Családi életéről naplóiban részletesen írt, és házasságának tapasztalatai szépirodalmi műveiben is megjelentek. Feljegyzéseiben a gyermeknevelés mellett olvasmányairól, készülő írásairól, társasági találkozásairól, pénzügyeiről és egészségéről is beszámolt.
Pályakezdése, sajtókapcsolatai és szalonja
Első könyve, az Efsûs első része 1887-ben jelent meg. A huszonnégy írásból tizenhat vers, nyolc pedig prózai szöveg volt. A kötetben klasszikus versformák, újabb lírai kísérletek és fordítások is szerepeltek. Az Efsûs második része 1890-ben követte, kilencvenhét verssel. Első kötetei széles körben ismertté tették. Ezután rendszeresen közölt verseket és prózát különböző folyóiratokban és újságokban. Írásai többek között a Hanımlara Mahsus Gazete, a Mürüvvet, a Ma‘lûmât, a Servet-i Fünûn, az Edebiyyât-ı Umûmiyye Mecmuası, az Utârid, a Şehbâl és a Pul hasábjain jelentek meg. Egyes műveit Üryan Kalb („Meztelen szív”) álnéven jegyezte.
Különösen szorosan kötődött az 1895-ben alapított Hanımlara Mahsus Gazete című női laphoz. Egy időben başyazar, azaz vezető szerző volt. A folyóirat verseket, elbeszéléseket, leveleket, esszéket, fordításokat és ismeretterjesztő cikkeket közölt; szerzői között Fatma Aliye, Emine Semiye, Leylâ Saz és a fiatal Halide Edib Adıvar is megtalálható. Emine Semiyével az 1890-es években levelezett. Fennmaradt leveleikben irodalomról, utazásokról és a nők művelődéséről is szó esik.
Szülei halála után Şişli kerületi házában keddenként irodalmi összejöveteleket (salı toplantıları) tartott. Írók, költők, festők, zenészek, diplomaták és külföldi tudósok jártak hozzá. Vendégei között volt Recâizâde Mahmud Ekrem, Abdülhak Hâmid Tarhan, Süleyman Nazif, Ahmed Râsim, Faik Âli Ozansoy, Fausto Zonaro, Kúnos Ignác és Vámbéry Ármin is. Ezek az alkalmak a századforduló isztambuli irodalmi és társasági életének ismert fórumai voltak.
Utazásai, a háborús évek és halála
1905-ben Emine Semiye meghívására Serezbe utazott. 1908-ban ismét ellátogatott a városba, majd Bécsben szanatóriumi kezelésen vett részt, és Magyarországon élő rokonait is meglátogatta. 1909-ben Egyiptomban, Olaszországban, Franciaországban és Romániában járt. 1910-ben Bécsben műtéten esett át, majd Franciaországba utazott. 1912-ben Párizsba látogatott. Utolsó külföldi útján, 1914-ben Pestet és Bécset kereste fel.
A Balkán-háborúk alatt nyilvános előadásokat tartott, hazafias verseket olvasott fel, és részt vett a katonáknak szervezett segélyakciókban. Költészetében és közéleti szerepvállalásában ekkor előtérbe került a háború, a veszteség és a haza témája. Ezekből a versekből állította össze az 1916-ban megjelent Elhân-ı Vatan című kötetet.
Az első világháború éveiben anyagi helyzete romlott, járandóságait csak rendszertelenül kapta meg, és az isztambuli ellátási nehézségek is érintették. Élete végén az oktatásügyi minisztérium iskolaigazgatói állást ajánlott neki, amelyet rövid időre elvállalt. A háború végi járvány idején tífuszban megbetegedett. 1918. április 1-jén a Şişli Etfal kórházban halt meg. Először a Rumelihisarı melletti Kayalar temetőben, szülei között temették el. Sírját útépítés miatt később kétszer áthelyezték; ma az isztambuli Âşiyan temetőben nyugszik.
Irodalmi munkássága
Költészete
Nigâr költészetében hosszú ideig párhuzamosan volt jelen a klasszikus oszmán vershagyomány és a 19. századi megújulás. Használta a dívánköltészet formáit és szókincsét, de verseiben mind erősebben megszólaltak személyes érzelmei is. Gyakori témája a szerelem, a csalódás, a magány, a természet, az anyaság és a halál. A klasszikus költők közül különösen Fuzúli, Nedîm és Şeyh Galib műveit olvasta. A 19. századi oszmán szerzők közül Recâizâde Mahmud Ekrem és Abdülhak Hâmid Tarhan hatott rá. A francia irodalomból Victor Hugo, Alphonse de Lamartine és Alfred de Musset volt fontos számára.
Az Efsûs köteteiben még erősek a klasszikus formák és a Tanzimat költészetének megoldásai. A Nîrân verseket és prózát is tartalmaz. Az Aks-i Sedâ nyelve és szerkezete már közelebb állt a századvég új irodalmi ízléséhez. A természetábrázolás és a romantikus hang főként szerelmi, magányról szóló és lélektani verseiben kap hangsúlyt. Késői költészetét a Balkán-háborúk és az első világháború tapasztalatai is alakították; ekkor a haza, a katonaság, a veszteség és a jótékonyság került előtérbe.
Műveiben nyíltan vállalta női szerzői mivoltát. A szerelemről, a családi életről, az anyaságról és a nők oktatásáról saját tapasztalataiból is írt. Meriç Kurtuluş a férfi kortársak költészetével összevetve azt vizsgálta, hogyan formált Nigâr sajátosan női lírai ént és beszédmódot.
Feryâd című gazeljére több kortársa nazírát, vagyis mintakövető válaszverset írt. A nazírák azt jelzik, hogy költészetét a klasszikus oszmán verskultúra művelői is számon tartották.
Prózája, színművei és fordításai
A költészet mellett elbeszéléseket, leveleket, újságcikkeket, esszéket és színműveket is írt. Több korai kötetében vers és próza együtt jelent meg.
A Safahât-ı Kalb 1901-ben jelent meg könyv alakban, miután a Hanımlara Mahsus Gazete folytatásokban közölte. A mű tizenkilenc levélből áll. Saját korában szerelmes levelek gyűjteményeként mutatták be, de cselekménye, szereplői, valamint idő- és helyszínkezelése miatt levélregényszerű prózaként is értelmezhető.
Két színműve ismert. A Gırîve színpadra került, de nyomtatásban nem jelent meg. A Te’sîr-i Aşk kéziratos szövegét Olcay Önertoy dolgozta fel, és latin betűs átírásban közölte.
Francia műveltségét fordítóként is hasznosította. Fordításai folyóiratokban és vegyes tartalmú köteteiben jelentek meg.
Naplói és emlékalbumai
Nigâr 1887. január 24-én, huszonöt évesen kezdte rendszeresen vezetni naplóját. Utolsó fennmaradt bejegyzését 1918. március 19-én, tizenkét nappal halála előtt írta. A naplósorozat eredetileg tizennyolc füzetből állt, közülük tizenhárom maradt fenn. Az 1–8. füzet az 1887 és 1890 közötti időszakot, a 13. füzet 1894-et, a 15–18. füzet pedig az 1911 és 1918 közötti éveket őrzi. Az elveszett füzetek miatt több hosszabb időszakról nincs fennmaradt napló.
A fennmaradt első nyolc füzetet Zeynep Berktaş gondozásában, Nazan Bekiroğlu előszavával és jegyzeteivel 2021-ben adták ki Günlük címmel. A 2023-ban megjelent Günlük 2 a további öt füzetet közli: az 1894-es 13. füzetet és az 1911–1918 között keletkezett utolsó négy naplót.
A naplókban a családi életről, olvasmányairól, társasági találkozásairól, utazásairól, egészségéről és a háborús évek nehézségeiről is részletesen írt. Színházi és zenei élményeit, készülő műveit és háztartásának ügyeit is feljegyezte. A naplók ezért az életrajz mellett a késő oszmán kori isztambuli mindennapok kutatásához is forrásul szolgálnak.
A Hayatımın Hikâyesi („Életem története”) 1959-ben, fiai közreadásában jelent meg. Válogatott naplórészleteket és más életrajzi anyagokat tartalmaz, ezért nem azonos a teljes fennmaradt naplósorozattal.
Az Albüm-i Edîbe című emlékalbum Nigâr baráti és irodalmi köréről őriz feljegyzéseket. A Török Nemzeti Könyvtár kéziratgyűjteményében található kötet hatvanöt fólióból áll; húsz fólión van bejegyzés, közülük négy franciául íródott.
Sajtó- és közéleti szerepe
A Hanımlara Mahsus Gazete 1895 és 1908 között 624 számmal jelent meg, és az oszmán korszak leghosszabb életű női folyóirata volt. A lap sokat foglalkozott a leányok oktatásával, a családdal, a gyermekneveléssel, az egészséggel, a művészetekkel és a jótékonysággal. Nigâr egy ideig başyazar, vagyis vezető szerző volt; Fatma Şâdiye az igazgatói feladatokat látta el.
Nigâr nőkérdéssel foglalkozó írásaiban főként az oktatásról, a műveltségről és a munkáról írt. 1914. április 9-én a Hanımlar Âlemi első számában jelent meg Feminizm Nedir? („Mi a feminizmus?”) című válaszlevele. Ebben a nők jogainak védelme mellett foglalt állást, de nem gondolta, hogy a nőknek és a férfiaknak minden területen azonos szerepet kell betölteniük. A nők oktatását és megfelelő nevelését tartotta a társadalmi változás egyik alapjának.
Nigâr Hanım és Fatma Şâdiye 1897. november 4-én harmadosztályú Şefkat Nişanı kitüntetést kapott a muszlim nők oktatásának támogatásáért. Később a sebesült katonák és az elesettek gyermekeinek javára rendezett segélyakciókat támogató írásaikért a kitüntetésüket másodosztályúra emelték. Nigâr életrajzi forrásai 1898-ban már a másodosztályú rendjelet említik.
A Balkán-háborúk alatt tartott előadásai, segélygyűjtései és az Elhân-ı Vatan versei közéleti tevékenységének háborús korszakához tartoztak.
Fogadtatása és emlékezete
Nigâr már az 1880-as és 1890-es években ismert szerzőnek számított. Verseiből idegen nyelvű fordítások készültek, és európai lapok is foglalkoztak vele. 1907-ben az azerbajdzsáni Abdullah Sur, aki isztambuli tartózkodása alatt személyesen is megismerte, Bir Türk Şairesi („Egy török költőnő”) címmel közölt róla tanulmányt a bakui Füyuzat folyóiratban. Ugyanott Nigâr Çırpınma című verse is megjelent.