A második efézusi zsinat a kelet-római császár által összehívott, 449. augusztus 8. és 22. között Epheszoszban tartott egyházi gyűlés volt. A zsinat főként Krisztus isteni és emberi természetének viszonyával, valamint Eutükhész konstantinápolyi archimandrita 448-ban történt elítélésével foglalkozott. A császári szándék szerint a gyűlés egyetemes tekintélyű zsinat lett volna, de a khalkédóni zsinat 451-ben érvénytelenítette döntéseit, és a khalkédóni hagyományban nem tekintik egyetemes zsinatnak.Leo Donald Davis: The First Seven Ecumenical Councils (325–787): Their History and Theology. Michael Glazier/Liturgical Press, Collegeville, 1990.Richard Price és Michael Gaddis (szerk., ford.): The Acts of the Council of Chalcedon. 3 kötet. Liverpool University Press, Liverpool, 2005 (Translated Texts for Historians 45).

A zsinat a khalkédóni egyházak történetírásában gyakran rablózsinat néven szerepel. A kifejezés a latin latrocinium Ephesinum fordítása, és I. Leó pápa elutasító minősítéséből vált ismertté. A név ezért nem semleges leíró fogalom, hanem a zsinat törvényességét és eljárását elutasító khalkédóni értékelést tükrözi. Az antikhalkédóni hagyomány a zsinatot és Dioszkorosz szerepét másképpen értelmezi, ugyanakkor a későbbi miafizita teológia Eutükhész szélsőséges tanításával sem azonosítja magát.Magyar Katolikus Lexikon: „rablózsinat” (letöltés: 2026. május 19.).Aloys Grillmeier: Christ in Christian Tradition. Vol. 1: From the Apostolic Age to Chalcedon (451). 2. kiadás, John Knox Press, Atlanta, 1975.

Történeti és teológiai háttér

A 449-es epheszoszi gyűlés közvetlen előzménye a 431-es epheszoszi zsinat és az azt követő krisztológiai vita volt. A 431-es zsinat Nesztoriosz tanításával szemben Krisztus személyes egységét védte, és megerősítette, hogy Máriát jogosan nevezik Istenszülőnek. A döntés azonban nem szüntette meg a különböző teológiai iskolák közötti feszültséget. Az alexandriai irányzat, különösen Alexandriai Kürillosz öröksége, Krisztus egységét hangsúlyozta; az antiochiai hagyomány ezzel szemben attól tartott, hogy az egység túlzott hangsúlyozása elhomályosíthatja Krisztus valóságos emberségét.Henry Chadwick: A korai egyház. Osiris, Budapest, 1999.Karl Joseph von Hefele – Henri Leclercq: Histoire des conciles d'après les documents originaux, II/1. Letouzey et Ané, Paris, 1908.

A vita nehézségét részben az okozta, hogy a korabeli görög teológiai szavak jelentése nem volt teljesen egységes. A phüszisz szó jelenthetett természetet, valóságot vagy konkrét létezőt is. Ezért az a kijelentés, hogy Krisztusban „egy természet” vagy „két természet” van, különböző szerzőknél eltérő hangsúlyt kaphatott. Kürillosz híres formulája – „a megtestesült Ige egy természete” – az alexandriai értelmezésben Krisztus személyes egységét akarta kifejezni, nem pedig emberi természetének tagadását. Mások viszont attól tartottak, hogy az „egy természet” nyelvezete könnyen olyan irányba tolódhat el, amelyben Krisztus embersége csak látszólagos vagy az istenségben feloldódó valóság lesz.

Eutükhész, aki Konstantinápoly közelében álló befolyásos szerzetesi vezető volt, a nesztorianizmustól való félelmében olyan megfogalmazásokat használt, amelyeket ellenfelei apollinarista vagy monofizita irányúnak tartottak. A róla fennmaradt vitákban visszatérő kérdés volt, hogy elismeri-e Krisztus emberségének velünk való egylényegűségét, illetve beszélhetünk-e Krisztusban az egyesülés után is két természetről. Eutükhész saját állítása szerint a niceai és epheszoszi hithez ragaszkodott, ellenfelei szerint azonban megfogalmazása nem biztosította kellően Krisztus teljes emberségét.

Eutükhész elítélése 448-ban

448 novemberében Flavianosz konstantinápolyi pátriárka elnökletével helyi zsinat ült össze Konstantinápolyban. A vádat Euszebiosz dorylaeumi püspök terjesztette elő Eutükhésszel szemben. Eutükhész több felszólítás után jelent meg, és hitvallásában ragaszkodott a niceai hithez, de vonakodott egyértelműen elfogadni azt a megfogalmazást, hogy Krisztus „két természetben” létezik az egyesülés után. A zsinat végül eretneknek nyilvánította, megfosztotta tisztségétől és kiközösítette.

Eutükhész a döntést nem fogadta el. Azt állította, hogy a jegyzőkönyvek pontatlanul rögzítették szavait, és több egyházi, valamint udvari fórumhoz fellebbezett. Ügyét 449 tavaszán újra vizsgálták, és ez megerősítette azt az érzetet, hogy a vita már nem pusztán egy szerzetesi vezető tanításáról szól, hanem a keleti patriarchátusok, a császári udvar és Róma tekintélyéről is.

I. Leó pápa kezdetben óvatosan kezelte az ügyet, majd miután megkapta a 448-as konstantinápolyi zsinat iratait, Flavianosz álláspontját támogatta. 449. június 13-án írta meg Flavianoszhoz intézett dogmatikai levelét, a Tomus ad Flavianum című iratot. Ebben azt fejtette ki, hogy Krisztus egy személy, de benne az isteni és az emberi természet összekeverés és szétválasztás nélkül marad meg. Leó levelét az epheszoszi zsinaton fel kellett volna olvasni, de erre végül nem került sor.

Összehívás és résztvevők

II. Theodosius császár 449 nyarára Epheszoszba hívta össze az új zsinatot. A császári udvarban nagy befolyással bírt Khrüszaphiosz eunuch, aki Eutükhész pártfogójaként ismert. A zsinat elnöklését Dioszkorosz alexandriai pátriárka kapta. Ez már önmagában is jelezte, hogy a gyűlésen nem Flavianosz konstantinápolyi pátriárka álláspontja lesz kedvező helyzetben.

A résztvevők számát a források körülbelül 127–130 püspökre teszik. Jelen voltak keleti püspökök, szerzetesi vezetők képviselői, valamint Róma küldöttei: Julius püspök, Hilarius diakónus – a későbbi Hilár pápa – és Dulcitius jegyző. Egy másik római küldött, Renatus pap útközben meghalt. Nyugati püspökök nagyobb számban nem tudtak részt venni, részben a rövid határidő és a távolság miatt.

A zsinat napirendjét a császári megbízás szűken határozta meg: azt kellett vizsgálni, hogy Flavianosz 448-ban jogosan ítélte-e el Eutükhészt. Ez eljárásjogi szempontból fontos volt, mert Flavianosz és azok a püspökök, akik részt vettek Eutükhész korábbi elítélésében, a 449-es zsinaton nem független bíróként, hanem lényegében vádlottként vagy érintett félként jelentek meg.

A zsinat menete

Az első ülés

Az első ülés 449. augusztus 8-án kezdődött. A római követek kérték, hogy olvassák fel I. Leó pápa levelét, de a császári iratok és a 448-as konstantinápolyi eljárás jegyzőkönyvei kerültek előtérbe. Dioszkorosz álláspontja szerint nem új hitvallást kellett alkotni, hanem azt kellett megállapítani, hogy Eutükhészt jogosan ítélték-e el. Eutükhész kijelentette, hogy a niceai és epheszoszi hithez ragaszkodik, és elutasít minden újítást.S. G. F. Perry (szerk. és ford.): The Second Synod of Ephesus, together with Certain Extracts Relating to it, from Syriac MSS. preserved in the British Museum. Orient Press, Dartford, 1881.

Az ülésen felolvasták a 448-as konstantinápolyi zsinat iratait, valamint azokat a 449 tavaszán készült vizsgálati anyagokat, amelyek Eutükhész szerint a jegyzőkönyvek pontatlanságát bizonyították. A jelenlévő püspökök többsége Eutükhész felmentése mellett nyilatkozott. A zsinat rehabilitálta Eutükhészt és a hozzá tartozó szerzetesi közösséget.

A döntés után Dioszkorosz Flavianosz és Euszebiosz letételét indítványozta. A khalkédóni források szerint a teremben erős nyomás és rendzavarás alakult ki; katonák, szerzetesek és alexandriai parabalani jelenlétéről is beszámolnak. Hilarius római diakónus latinul tiltakozott – a hagyomány szerint a Contradicitur, vagyis „ellentmondás történik” szóval –, majd elmenekült Epheszoszból. Flavianoszt letették és száműzetésbe küldték. Röviddel később, útban száműzetési helye felé meghalt. A khalkédóni hagyomány halálát az epheszoszi ülésen elszenvedett bántalmazással hozta összefüggésbe; a források értékelésénél azonban figyelembe kell venni, hogy a részletes erőszakleírások főként a későbbi khalkédóni eljárás anyagából ismertek.

A későbbi ülések

A zsinat további ülésein nemcsak Flavianosz és Eutükhész ügye szerepelt, hanem több, nesztorianizmussal gyanúsított vagy az antiochiai teológiához kötődő püspök és teológus is. Elítélték vagy letették Küroszi Theodorétoszt, Ibasz edesszai püspököt és Domnosz antiochiai pátriárkát. A döntések az alexandriai irányzat átmeneti győzelmét jelentették, de egyúttal tovább mélyítették a keleti egyházon belüli megosztottságot.

Dioszkorosz befolyása Konstantinápolyban is érvényesült: Flavianosz utódja Anatoliosz lett, aki korábban Dioszkorosz köréhez tartozott. A helyzet azonban rövid időn belül megváltozott, mert Anatoliosz a későbbi khalkédóni rendezésben már nem Dioszkorosz politikáját követte.

Forráshelyzet és értelmezési kérdések

A második epheszoszi zsinat történetének megítélését nehezíti, hogy a források nem egyenletesen maradtak fenn. Az első ülés iratai azért ismertek, mert a 451-es khalkédóni zsinaton felolvasták őket, és bekerültek a khalkédóni jegyzőkönyvekbe. A későbbi ülések anyaga elsősorban szír fordításban maradt fenn, egy 6. századi kézirati hagyományon keresztül.

A khalkédóni források a zsinatot erőszakos, szabálytalan és előre eldöntött eljárásként mutatják be. Ezekben a beszámolókban hangsúlyosak a püspökökre gyakorolt fizikai és politikai nyomásról szóló állítások. Az antikhalkédóni hagyomány ezzel szemben gyakran azt emeli ki, hogy Dioszkorosz a 431-es epheszoszi zsinat és Alexandriai Kürillosz örökségének védelmében lépett fel, és a „két természet” megfogalmazását nesztoriánus veszélyként érzékelte. A modern történetírás ezért a zsinatot egyszerre vizsgálja teológiai, egyházfegyelmi és császári udvari-politikai összefüggésben.

A „rablózsinat” elnevezés történetileg fontos, mert jól mutatja, hogyan értékelte Róma és a khalkédóni hagyomány az epheszoszi eljárást. Ugyanakkor enciklopédikus használatban célszerű jelezni, hogy a kifejezés nem semleges, hanem vitatott megnevezés. A zsinat hivatalos címe a történeti szakirodalomban általában második epheszoszi zsinat.

Utóélet és a khalkédóni fordulat

I. Leó pápa nem fogadta el a 449-es döntéseket. A Rómába visszatérő Hilarius beszámolója és Flavianosz fellebbezése nyomán Leó a zsinat határozatait semmisnek tekintette. A pápa a zsinatot később latrocinium néven emlegette, amelyből a magyar „rablózsinat” elnevezés származik.

450-ben II. Theodosius lovasbalesetben meghalt. A hatalmi helyzetet Pulkheria császárné és Marcianus császár megjelenése alapvetően átalakította. Khrüszaphiosz befolyása megszűnt, Eutükhészt száműzték, és új zsinat összehívását készítették elő. A következő évben megtartott khalkédóni zsinat a 449-es epheszoszi döntéseket hatályon kívül helyezte, Flavianoszt rehabilitálta, Dioszkoroszt pedig letette alexandriai székéből.

Khalkédón dogmatikai határozata Krisztust „egy és ugyanazon Fiúként” vallotta, aki két természetben ismerhető meg, „összekeverés, változás, megosztás és szétválasztás nélkül”. Ezzel a megfogalmazással a zsinat egyszerre kívánta elutasítani a nesztorianizmusnak tulajdonított szétválasztást és Eutükhész tanításának vélt összemosását. Az antikhalkédóni egyházak azonban a khalkédóni formulát nem fogadták el, mert attól tartottak, hogy az eltér Alexandriai Kürillosz krisztológiai örökségétől.

Dioszkorosz letétele után Egyiptomban sok hívő továbbra is őt tekintette törvényes alexandriai vezetőnek. Ez hozzájárult ahhoz, hogy az alexandriai egyházban tartós kettősség alakult ki a khalkédóni és az antikhalkédóni irányzat között. A kopt hagyomány Dioszkoroszt a kopt pápák sorában tartja számon, míg a khalkédóni egyházak a 449-es epheszoszi zsinat egyik fő felelősének tekintették.

Jelentősége