Bernard Gui vagy régebbi magyar alakban Bernard Guidoni (; Royère vagy Royères, 1261 vagy 1262 – Lauroux, 1331. december 30.) francia domonkos szerzetes, pápai inkvizítor, Tui, majd Lodève püspöke, továbbá latin nyelvű történetíró, krónikás és hagiográfus volt. 1307/1308 és 1323 között Toulouse térségében látott el inkvizítori feladatokat. Fennmaradt ítéletkönyve, a Liber sententiarum, valamint inkvizíciós kézikönyve, a Practica inquisitionis heretice pravitatis a dél-franciaországi késő középkori eretnekségkutatás, a középkori jogtörténet és az inkvizíciós eljárástörténet fontos forrásai.Annette Pales-Gobilliard (szerk., ford., jegyz.): Le livre des sentences de l’inquisiteur Bernard Gui, 1308–1323. 2 köt. Paris: CNRS Éditions, 2002.Edward Peters: Inquisition. New York: The Free Press, 1988.
A szócikk a nemzetközi szakirodalomban bevett Bernard Gui névformát használja. Műveiben és középkori latin forrásokban a Bernardus Guidonis alak fordul elő; a magyar egyháztörténeti irodalomban és régebbi lexikonokban a Bernard Guidoni forma is megtalálható.The Catholic Encyclopedia. New York: Robert Appleton Company, 1907–1912, „Bernard Guidonis”.
A modern közönség számára nevét részben Umberto Eco A rózsa neve című regénye és annak film-, illetve televíziós feldolgozásai tették ismertté. Ezek a művek azonban irodalmi és filmes alkotások, nem tekinthetők Bernard Gui történeti portréinak: a regény és különösen az 1986-os film a történeti személy alakját dramatizált, részben fiktív szerepbe helyezi.Umberto Eco: Il nome della rosa. Milano: Bompiani, 1980; Jean-Jacques Annaud rendezése: The Name of the Rose, 1986.
Élete és domonkos pályája
Bernard Gui a limousini Royère településen született, amely ma La Roche-l’Abeille község része. A források rendszerint 1261-et adnak meg születési évének, bár egyes összefoglalások 1262 körüli dátumot is említenek. Gyermek- és ifjúkoráról kevés adat maradt fenn, de a kritikai kiadás bevezetése szerint nevelését a Limoges-i domonkosok környezetében kapta. Noviciátusát valószínűleg 1279 körül kezdte, és 1280. szeptember 16-án tett fogadalmat a Limoges-i domonkos konventben.Pales-Gobilliard, Le livre des sentences, I. köt., bevezetés, 11–16.
A domonkos rendben a logika, a filozófia és a teológia tanulmányozása után több dél-franciaországi rendházban működött. A források Limoges, Montpellier, Bordeaux, Albi és Carcassonne konventjeit említik képzésének és tanítói működésének helyeként. 1295 és 1297 között Albi priorja és lektora volt, majd Carcassonne-ban, Castres-ban és Limoges-ban töltött be vezető rendi tisztségeket. 1302-ben elnyerte a praedicator generalis, vagyis általános prédikátor címet, amely nagyobb mozgásteret adott számára a rendi és prédikátori feladatokban. 1306-tól tartományi és általános rendi káptalanok munkájában is részt vett.
Gui jelentőségét a kutatás elsősorban nem eredeti skolasztikus teológiai teljesítményében, hanem szervezői, kompilátori, történetírói, hagiográfiai és jogi-eljárási munkásságában látja. Különösen a domonkos rend történetének, a helyi egyháztörténetnek, a szentéletrajzoknak és a királyi genealógiáknak a területén hagyott hátra jelentős latin nyelvű életművet.Anne-Marie Lamarrigue: Bernard Gui, 1261–1331: un historien et sa méthode. Paris: Honoré Champion, 2000.Agnès Dubreil-Arcin: Vies de saints, légendes de soi. L’écriture hagiographique dominicaine jusqu’au Speculum sanctorale de Bernard Gui (+1331). Turnhout: Brepols, 2011. .
Történeti háttér: Languedoc, katarizmus és a középkori inkvizíció
Bernard Gui inkvizítori működését a 13–14. századi dél-franciaországi vallási, társadalmi és politikai környezetben kell elhelyezni. Languedoc a 12–13. században a katarizmus egyik fontos térsége volt. Az albigens keresztes hadjárat már Gui születése előtt, 1209 és 1229 között zajlott, ezért eseményei nem tekinthetők Gui személyes tevékenysége közvetlen részének. A hadjárat utáni évtizedekben azonban a térségben továbbra is fennmaradtak katar maradványközösségek, valamint valdensek, beginák és begárdok, akiknek egy része a spirituális ferences viták és Petrus Johannis Olivi hatása felől értelmezhető, továbbá más, a korabeli egyházi hatóságok által eretneknek minősített irányzatok.Pales-Gobilliard, Le livre des sentences, I. köt., bevezetés, 34–55.
A középkori inkvizícióról szóló modern szakirodalom hangsúlyozza, hogy a 13–15. században nem létezett olyan egységes, központosított és állandó „Inkvizíció”, amilyet a későbbi polemikus vagy irodalmi képzelet gyakran feltételez. Edward Peters szerint pontosabb középkori inkvizítorokról, illetve pápai vagy püspöki megbízással működő, meghatározott térségben és időben eljáró személyekről beszélni. Az állandóbb, intézményes inkvizíciók — például a spanyol, portugál vagy római — későbbi fejlemények voltak.Peters, Inquisition, 67–69. A „középkori inkvizíció” ezért inkább eljárásmódok, pápai és püspöki megbízások, regionális tribunális gyakorlatok és személyes inkvizítori működések összességeként értendő, nem pedig egyetlen, mindenütt azonos szervezetként.
Gui inkvizítori felhatalmazása a pápai delegációs rendszerbe illeszkedett, de működése nem egy modern értelemben vett központi hivatal állandó tisztviselőjeként, hanem meghatározott területre és feladatra kijelölt középkori egyházi bíróként értendő. Pales-Gobilliard szerint 1307. január 16-án a francia domonkos provincia vezetőjétől kapott megbízást, de a középkori domonkos inkvizítori hivatal jogi háttere a pápai megbízási és kánonjogi rendszerhez kapcsolódott.Pales-Gobilliard, Le livre des sentences, I. köt., bevezetés, 14–16.
A középkori inkvizíciós eljárás a római és kánonjogi inquisitio eljárásmódjára épült, amelyben a bíró hivatalból is vizsgálódhatott. Ez eltért a tisztán vádelvű eljárástól, de nem jelentett szükségszerűen korlátlan önkényt: az eljárásban vallomások, tanúk, jegyzőkönyvek, formulák, tanácsadók és kánonjogi szabályok is szerepet kaptak. A modern jogállami garanciáktól ugyanakkor lényegesen különbözött, és olyan társadalomban működött, amely a vallási egységet a közrend részének tekintette.Peters, Inquisition, 48–74.
Az inkvizítori eljárás jogi hátterét a 13. századi zsinati és pápai rendelkezések alakították. A IV. lateráni zsinat (1215) megerősítette a püspökök eretnekséggel kapcsolatos felelősségét, a 13. századi pápai rendelkezések pedig fokozatosan szabályozták az inkvizítori hivatal, a világi hatalommal való együttműködés, a büntetések és a kényszervallatás korlátozott alkalmazásának kereteit. Az 1252-es Ad extirpanda például a világi hatóságok szerepét és a kínvallatás korabeli jogi feltételeit is érintette.Christine Caldwell Ames: Righteous Persecution: Inquisition, Dominicans, and Christianity in the Middle Ages. Philadelphia: University of Pennsylvania Press, 2009. .
Az egyházi bíróság nem hajtott végre halálbüntetést: a makacsul kitartó vagy visszaeső eretneknek minősített személyt a világi hatóságnak adták át, amely a helyi büntetőjog alapján járt el. Ez a jogi megkülönböztetés azonban nem jelentette azt, hogy az egyházi bíróság ne lett volna tisztában az átadás várható következményével; a „világi karnak” való átadás a gyakorlatban többnyire kivégzéshez vezetett.E. Vacandard: The Inquisition: A Critical and Historical Study of the Coercive Power of the Church. Ford. Bertrand L. Conway. New York: Longmans, Green, and Co., 1915.
Inkvizítori működése
Az eljárás jellege
Bernard Gui 1307. január 16-án kapott megbízást inkvizítori feladatokra. Az első hivatalos, nyilvános nyoma 1308. március 3-án, Toulouse-ban tartott általános prédikációhoz, illetve ítélethirdetéshez kapcsolódik, de a kéziratos anyag tanúsága szerint már 1307-ben is vezetett kihallgatást. A kritikai kiadás bevezetése külön említi Ponce Amiel 1307. július 4-i kihallgatását, amelyet Gui személyesen irányított.
A középkori inkvizítori gyakorlatban a sermo generalis vagy általános prédikáció nyilvános alkalom volt, amelyen a bíróság egyes ítéleteket kihirdetett, bűnbánati és fegyelmi rendelkezéseket közölt, és a közösség előtt is értelmezte az eretnekség elleni fellépést. A relapsus a visszaeső, vagyis korábban már megtértnek, illetve megbékéltnek nyilvánított, majd újból eretneknek minősített személy megjelölése volt. A relaxatio ad brachium saeculare, magyarul a világi karnak való átadás, a legsúlyosabb esetekben alkalmazott jogi formula volt.
Guit nem szabad pusztán a modern büntetőjogi kategóriák felől értelmezni, de az sem lenne pontos, ha működését kizárólag lelkipásztori fegyelmezésként írnánk le. Az inkvizíciós eljárás egyszerre volt vallási, kánonjogi, közösségfegyelmező és a világi hatalommal érintkező intézményi gyakorlat. A legtöbb eljárás penitenciális vagy börtönbüntetéssel végződött, de a rendszer kényszerítő jellege és a legsúlyosabb ügyek halálos következménye is a történeti kép része.James B. Given: Inquisition and Medieval Society: Power, Discipline, and Resistance in Languedoc. Ithaca: Cornell University Press, 1997. .Karen Sullivan: The Inner Lives of Medieval Inquisitors. Chicago: University of Chicago Press, 2011. .
A Liber sententiarum adatai
Bernard Gui működésének legfontosabb forrása a Liber sententiarum, vagyis az ítéletek könyve. A kézirat a British Library Additional 4697 jelzetű kódexe. Pales-Gobilliard kritikai kiadása szerint a kötet 221 pergamenlevelet tartalmaz; a főszövegben általános prédikációkhoz, ítélethirdetésekhez és egyes eljárási aktusokhoz kapcsolódó anyagok maradtak fenn.Pales-Gobilliard, Le livre des sentences, I. köt., bevezetés, 7–14.
A kritikai kiadás számszerű elemzése árnyalja a régebbi összefoglalásokban gyakran szereplő „900 eset” formulát. Pales-Gobilliard szerint a Gui hatáskörében működő bíróság 1308 és 1323 között összesen 940 igazságszolgáltatási aktust rögzített. Ezek közül 938 érintett konkrét személyeket: 569 aktus férfiakra, 369 aktus nőkre vonatkozott. Mivel egy személy több alkalommal is szerepelhetett a jegyzőkönyvben, a ténylegesen azonosítható személyek száma 636 volt, közülük 371 férfi és 265 nő.Pales-Gobilliard, Le livre des sentences, I. köt., bevezetés, 29–34.
A korábbi, Célestin Douais és Vacandard nyomán elterjedt összesítések 930 ítéletről és 42 világi hatóságnak átadott elítéltről beszéltek. Pales-Gobilliard kritikai kiadása azonban pontosabb bontásban 940 igazságszolgáltatási aktust, ezek közül 938 személyekre vonatkozó aktust és 636 azonosítható személyt különít el; a kiadás alapján Claude Gauvard által közölt modern összesítés 46 világi bíróságnak átadott aktust említ. A számok eltérése nem egyszerű ellentmondás, hanem eltérő forráskiadási és számlálási módszer következménye.Bernard Gui: Practica inquisitionis heretice pravitatis. Kiad. Célestin Douais. Paris: Picard, 1886.Claude Gauvard: „Le livre des sentences de l’inquisiteur Bernard Gui, 1308–1323, texte édité, traduit et annoté par Annette Pales-Gobilliard, 2 vol., Paris, CNRS Éditions, 2002, 1801 p.”, Revue historique, 2003/3, n° 627, 603j–701j. DOI: 10.3917/rhis.033.0603j.
Büntetéstípusok és statisztikák
A büntetéstípusok megoszlása is árnyalja Gui működésének képét. Claude Gauvard Pales-Gobilliard kiadása alapján készült összefoglalása szerint a 940 aktus a következőképpen oszlott meg:
+ Bernard Gui ítéletkönyvének aktustípusai Gauvard összesítése szerint Aktustípus Aktusok száma Megjegyzés Mur 294 Börtönbüntetés, az inkvizíciós joggyakorlat egyik legsúlyosabb, de még egyházi hatáskörben maradó büntetése Mur strict 30 Szigorított börtönbüntetés Posztumusz exhumálás és csontégetés 66 Elhunyt eretneknek minősített személyek maradványaira vonatkozó ítéletek Világi bíróságnak való átadás 46 A legsúlyosabb, rendszerint halálos következményű aktusok Keresztviselés 135 Megkülönböztető bűnbánati jel viselése Zarándoklat 16 Penitenciális büntetés Egyéb büntetés 79 Vegyes penitenciális és fegyelmi rendelkezések Kegyelem a keresztviselés alól 135 Korábbi penitenciális büntetés enyhítése vagy megszüntetése Börtönből való feloldás 139 Korábbi Mur alóli felmentés vagy enyhítés