A koreai háború (hangul: 한국전쟁, handzsa: 韓國戰爭, nyugaton Hanguk Jeonjaeng?; Észak-Koreában: hangul: 조국해방전쟁, handzsa: 祖國解放戰爭, nyugaton Joguk Haebang Jeonjaeng?, ’honi felszabadító háború’; 1950. június 25. – 1953. július 27.) Dél- és Észak-Korea közötti háború volt, amelyben az Amerikai Egyesült Államok által vezetett ENSZ erők a déliek, míg Kína a Szovjetunió támogatásával az északiak oldalán harcolva vett részt. A háború kiváltó okai Korea második világháborút követő megosztottsága és az ekkorra elmélyülő hidegháború voltak, amelynek ez volt az első fegyveres konfliktusa.
A Koreai-félszigetet Japán 1910-ben annektálta, és a második világháború végéig uralma alatt tartotta. A Szovjetunió, mely 1945 augusztusában üzent hadat Japánnak, az amerikaiakkal megegyezve a 38. szélességi fokig szállta meg a területet, míg az ettől délre eső részt az amerikaiak. 1948-ra ennek következtében két külön kormányzat jött létre, mindkettő Korea legitim kormányának tartotta magát, és egyikük sem tekintette a kialakult határt véglegesnek. A konfliktus akkor vált nyílt háborúvá, amikor 1950. június 25-én az északi csapatok – kínai és szovjet támogatást élvezve – támadást indítottak Dél-Korea ellen. Ugyanezen a napon az ENSZ BT inváziónak minősítette az északi támadást és azonnali tűzszünetre szólított fel.Derek W. Bowett, United Nations Forces: A Legal Study of United Nations Practice, Stevens, London, 1964, pp.29–60 Június 27-én a szervezet 83. számú határozatában döntött egy nemzetközi ENSZ kontingens felállításáról és kiküldéséről, amely 90%-ban az Egyesült Államok, valamint húsz más ország által felajánlott fegyveres erőkből állt össze.
A rosszabbul felszerelt és kisebb létszámú déli haderő súlyos veszteségeket szenvedett a háború első két hónapjában, így az ország nagy részét feladva visszavonulni kényszerült a puszani hídfő területére. A puszani hídfőállás megszilárdítása után az amerikai haderő partraszállást hajtott végre Incshonnál, és a délkeleti erőkkel egyesülve az északi katonák jelentős részét elvágták az utánpótlástól. Az ezután megindított offenzívában elfoglalták az északi fővárost, Phenjant és november végére a kínai határnál lévő Jalu folyóig szorították vissza az északi erőket. Ekkor Kína beavatkozása fordította meg a hadi helyzetet, az eredeti határ közelébe szorítva vissza az ENSZ erőket, ahol állóháború alakult ki a konfliktus elkövetkező két évében. A háború hivatalosan a panmindzsoni fegyverszünet megkötésével ért véget 1953. július 27-én, amelyben a határvonalat az eredetihez közel húzták meg, és létrehozták a koreai demilitarizált övezetet.
Jogilag máig tart a háború, mivel a felek csupán tűzszünetet kötöttek 1953-ban, amelynek felmondásával Észak-Korea 1994 óta már legalább hat alkalommal fenyegetett, és végül 2013 márciusában hivatalosan fel is mondott.Észak-Korea felmondta a tűzszünetet
Előzmények Korea felosztása
bélyegkép|jobbra|250px|Amerikai katonák Koreában, 1945 szeptembere
Japán 1910-ben annektálta Koreát, amit ezt követően 1945-ig saját területeként igazgatott, míg a koreaiak hiába próbálták felhívni a világ figyelmét elnyomásukra. A szövetségesek már a második világháború idején foglalkoztak a félsziget jövőjével. A kairói konferencia idején megállapodtak abban, hogy Korea függetlenségét „megfelelő időben” helyreállítják. Teheránban ezt az időpontot Franklin D. Roosevelt amerikai elnök mintegy negyven évre becsülte. A megfelelő időben megfogalmazás a potsdami nyilatkozatban is szerepelt. A konfliktus előzményeként a Nagaszakira dobott atombomba másnapján, augusztus 10-én Dean Rusk ezredest bízták meg a félsziget felosztásával, és augusztus 14-én egy National Geographic térkép alapján a 38. szélességi fokot jelölte meg választóvonalként.Keith Pratt: Everlasting Flower: A History of Korea. Reaktion Books, 2007, ; 241. o. A szovjetek ellenkezés nélkül fogadták el, hogy ettől északra a szovjet, délre pedig az amerikai hadsereg fogadja a Koreai-félszigeten a japán csapatok kapitulációját, és kezdje meg a megszállást.Oliver Stone–Peter Kuznick: Egy új világháború küszöbén. In: BBC History, 2014/12. szám, ISSN 2062-5200; 54. o. A Vörös Hadsereg megállt a 38. szélességi foktól északra, szeptember 8-án pedig John R. Hodge altábornagy katonái is bevonultak Koreába, így két megszállási övezet jött létre. Hodge semmilyen politikai felkészültséggel és helyismerettel nem rendelkezve látott hozzá az amerikai katonai kormányzat felállításához.Keith Pratt: i. m. 243. o.
A jaltai konferencián elfogadott, a felszabaduló gyarmatok nemzetközi gyámság alá helyezéséről szóló döntéssel szemben a Jo Unhjong vezette Koreai Néppárt az azonnali függetlenség pártján állt. Szeptember 6-án Szöulban kikiáltották a Koreai Népköztársaságot, Hodge azonban nem bízott a baloldali kormányban és az állam csupán februárig létezett. Időközben hazatért az ideiglenes kormány legelső elnöke, Li Szin Man is. Kezdetben délen volt több kommunista, míg északon több keresztény, de utóbbiak üldözése miatt jelentős, több százezres áttelepülés kezdődött meg. Az amerikaiak, attól tartva, hogy az egész félsziget szovjet befolyás alá kerül, feloszlatták a helyi Népi Bizottságokat és helyükre volt japán tisztviselőket neveztek ki, a volt japán rendőrökből kezdték az új karhatalmat szervezni, miközben a jobboldali Koreai Demokrata Pártot támogatták.Keith Pratt: i. m. 243–244. o.
Délen a nagyszámú északi menekült és a Japánból hazatérők miatt munkanélküliség és élelmiszerhiány alakult ki, és a közhangulatot rontotta a korrupció és az elnyomó intézkedések. 1946 őszén az elégedetlenség általános sztrájkban és parasztfelkelésben csúcsosodott ki, a kommunistának bélyegzett tiltakozást az amerikai hadsereg és a koreai rendőrség leverte.Keith Pratt: i. m. 246. o. A koreai vezetésben is több leszámolás történt, így Rjót az ideiglenes kormány vezetője, Kim Gu utasítására ölették meg, míg Gut valószínűleg Li utasítására. A 38. szélességi foktól északra a szovjetek a saját megszállási övezetükben szovjetbarát kommunista rezsimet juttattak hatalomra Kim Ir Szen volt mandzsúriai partizánvezér vezetésével.
A decemberben megszületett moszkvai határozat értelmében gyámság alá akarták venni Koreát, ennek megszervezésére pedig közös amerikai–szovjet bizottságot hoztak létre, ám a helyiek erős tiltakozásának következtében az elkövetkező két évben semmilyen eredményt nem ért el. Ezért az ENSZ-hez fordultak, ami létrehozta az Ideiglenes Korea Bizottságot (UNTCOK), aminek nyolc nemzethez tartozó tagjai 1948. január 14-én érkeztek meg Szöulba. A szovjetek nem ismerték el a bizottság jogkörét, míg az Egyesült Államok a két övezetben külön-külön megtartott választások mellett állt ki. Az északiak tiltakozása ellenére a Közgyűlés elfogadta a választások tartására irányuló javaslatot, amire 1948 májusában került sor.Keith Pratt: i. m. 245. o.
Állandósult megosztottság bélyegkép|jobbra|250px|Dél-koreai férfi szavaz az első szabad választáson, 1948 Korea történelmének első parlamenti választásának kampányában 323-an haltak meg az utcai összecsapások, merényletek során, több ezer baloldali szimpatizánst pedig börtönbe zártak. Emiatt Li politikai ellenfelei bojkottot hirdettek. Li függetlenségi pártja végül a 198 képviselői helyből 83-at megszerzett (100 hely üresen maradt az északi területeknek), őt magát pedig elnökké választották. 1948. augusztus 15-én, a felszabadulás harmadik évfordulóján kikiáltották a Koreai Köztársaságot. Erre válaszul északon létrehozták a Legfelsőbb Népi Gyűlést, szeptember 9-én pedig létrejött a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság. Ezt azonban az ENSZ nem ismerte el,Priscilla Roberts: New Light on a "Forgotten War": The Diplomacy of the Korean Conflict. In: OAH Magazine of History 2000/3. szám, 11. o. míg a Közgyűlés december 12-én a Koreai Köztársaságot ismerte el a koreai nép egyetlen legitim képviselőjének. Ám a két ország közül ekkor még egyik sem lett a szervezet tagja (együttes felvételükre 1991-ben, a hidegháború vége után került sor). 1948 áprilisában Csedzsun tört ki felkelés, amelynek egy éve alatt mintegy 160 falu pusztult el és ember halt meg. Eközben a 14. ezredben zendülés tört ki, amit a negyedik hadsereg fojtott el. Li a háború kitörésének évében igen népszerűtlen volt hazájában rossz gazdaságpolitikája és elnyomó törekvései miatt, támogatói pedig igen gyengén szerepeltek az 1950-ben amerikai nyomásra megtartott választáson, ellenfelei a nemzetgyűlés 210 helyéből több mint 120-at szereztek meg.
Az amerikai Vezérkari Főnökök Egyesített Bizottsága figyelmeztetett egy Koreában vívott költséges háború értelmetlenségére, és javasolta, ne vonják be azt az amerikai védelmi zónába. Dean Acheson külügyminiszter 1950. január 12-én tartott nyilvános beszédében kijelentette, hogy Dél-Korea és Tajvan nem tartozik az amerikai védőzónába, ami sokak szerint hozzájárult az északi támadás szovjet jóváhagyásához. Egyes elméletek egyenesen odáig mennek, hogy ezzel az Egyesült Államok szándékosan provokálta a támadást, hogy az amerikai elnök kongresszusi felhatalmazást kapjon a védelmi költségvetés emelésére; ám az északi támadást nem lehetett előre látni. Az amerikai csapatok nagy része 1949-re elhagyta Dél-Koreát, ekkor a Koreai Köztársaságot csak a saját hadserege védte, amely akkoriban gyenge és tapasztalatlan volt. Li Szin Man ennek ellenére többször hangoztatta, hogy az északi országrészt fegyveres erővel fogja lerohanni. A KNDK hadserege erősebb volt, és Kim Ir Szen számított a Szovjetunió és Kína támogatására is. A szovjetek számára a Japánban állomásozó amerikai haderő, valamint az országnak nyújtott gazdasági és katonai segítség volt visszatetsző, mivel tartottak tőle, hogy a szovjetek kizárásával kötnek békét.Oliver Stone–Peter Kuznick: i. m. 55. o.
Kim 1949 szeptemberében még hiába kért engedélyt a félsziget egyesítéséhez, Sztálin azt elutasította. 1950 tavaszán viszont mégis engedélyezte Dél-Korea lerohanását, mivel úgy gondolta, dél hamarosan úgyis megtámadná északot, annak ellenére, hogy kisebb és rosszabbul felszerelt hadsereggel rendelkezik. A helyzet ekkoriban igen előnyös volt számára: kifejlesztették a szovjet atomfegyvert, Mao Ce-tunggal formális szövetséget kötött, az északi vezető pedig gyors győzelmet ígért.Keith Pratt: i. m. 247–248. o. Kimnek azonban nem sikerült rávennie Sztálint arra, hogy a Vörös Hadsereg is részt vegyen Korea egyesítésében; fegyveres segítség helyett a szovjetek haditechnika (páncélosok, nehéztüzérség és repülőgépek) átadásával, szakértőkkel és a csapatok kiképzésével működtek közre a küzdelemben. A konkrét támadás időpontja azonban több történész szerint a Szovjetuniót is meglepte.
A háború bélyegkép|158x158px|A háború alakulása:Észak-koreai és kínai erőkDél-koreai, amerikai és ENSZ erők bélyegkép|jobbra|250px|Dél-koreai katonák a puszani frontra tartanak 1950 nyarán Kitörése 1950. június 25-én hajnali négy órakor a Kim Ir Szen pártfőtitkár vezette Észak-Korea meglepetésszerű támadást indított Dél-Korea ellen, és csapatai gyors ütemben törtek előre, megfutamítva a déli erőket, június 29-re a fővárost, Szöult is bevéve.Nigel Thomas–Peter Abbott: The Korean War 1950–53. Osprey Kiadó, London, 1993, , 3-4. o. Észak-Koreában ugyanakkor a mai napig úgy tanítják: a déliek támadtak először, ők csak visszaverték. Ez annyiban igaz, hogy a korábbi határincidensek egy jelentős részét a déli erők kezdeményezték. Dél-Koreának a támadás idején 15 napi védekezésre elég készletei voltak, katonájuk állt szemben az északiaknak a kínai polgárháborúban sok tapasztalatot szerzett, jól felszerelt fős haderejével.Keith Pratt: i. m. 253–254. o. A támadás első napjaiban a fiatalokból álló Önkéntes Diákhadtest a Han folyó mentén bátran védekezve lassította az észak-koreai előrenyomulást.Keith Pratt: i. m. 252. o.
Az Egyesült Nemzetek válasza