jobbra|270px|bélyegkép|I. Constantinus 313-ban vert érméje, a pogány római vallás Napistenével (Sol Invictus) ábrázolva jobbra|270px|bélyegkép|I. Constantinus 310-ben vert érméje. Körirata: IMP CONSTANTINVS P F AVG és SOLI INVIC-TO COMITI jobbra|270px|bélyegkép|I. Constantinus 337-ben vert pénzérméje, rajta a Krisztus monogram a Labarum vagy Konstantin-kereszt, krisztogram, chi-rho szimbólum, XP szimbólum.
jobbra|270px|bélyegkép|Labarum. Constantinus császárt Eusebius keresztény történetíró szerint a 312. október 28-án lezajlott Milvius-hídi csata előtt anyja Szent Ilona, aki buzgó keresztény volt, felkereste a táborban, és arra intette, hogy kérje az Úr segítségét a győzelemhez. Constantinus azonban elutasította anyja kérését. Éjjel azonban álmot látott. Egy nagy kereszt tűnt fel az égen, ezzel a felirattal: „E jelben győzni fogsz!” () görögül: görögül: τούτω νίκα [tutó nika]) Constantinus másnap felvarratta a kereszt jelét katonái ruhájára. A labarum csúcsára pedig a római sas helyére aranykoszorúba foglalt, drágaköves Krisztus-monogram került. Ezt követően véres ütközetben legyőzte Marcus Aurelius Valerius Maxentius háromszoros túlerőben lévő seregét. Ezzel a győzelmével ő lett Nyugaton az úr.
I. Constantinus vagy Nagy Konstantin, teljes nevén: Caius Flavius Valerius Aurelius Constantinus; a keleti katolikus egyházakban és az ortodox egyházakban: Szent Konstantinhivatalos császári címe latinul: IMPERATOR CAESAR FLAVIVS CONSTANTINVS PIVS FELIX INVICTVS AVGVSTVS, ehhez 312-ben hozzáadta a MAXIMVS nevet, 325 után pedig az invictust a VICTOR váltotta fel (Naissus, 280. körül– Nicomedia, 337. május 22.), a Római Birodalom császára.
Csapatai 306. július 25-én kiáltották ki augustusszá és ettől kezdve uralmát a Római Birodalom egyre nagyobb részére, majd egészére kiterjesztve egészen haláláig (337) uralkodott.
Európában ma leginkább a – keresztény egyház vezető püspökei és a császár között lezajlott tárgyalásoknak és kiegyezéseknek köszönhetően – 313-ban kiadott Mediolanumi, ismertebb nevén milánói ediktumról, (amely a Római Birodalomban elsőként engedélyezte a keresztény vallást) és a 325-ben tartott első nikaiai zsinaton kiadott Symbolum Nicaeno-Constantinopolitanum elnevezésű keresztény hitvallásról ismert; mindkettő fontos lépést jelentett a kereszténység elterjedésében. Lactantiustól és Kaiszareiai Euszebiosztól kezdve napjainkig sokan őt tartják az első keresztény császárnak, bár hite felől kétségek merülnek fel, mivel csak halálos ágyán – vagy még ott sem – vette fel a kereszténységet.
Élete, uralkodása Constantinus Naissus (ma Niš, Szerbia) városában született, Moesia Superior provinciában, 272. vagy 273. február 27-én. Apja Constantius Chlorus, akkoriban még csak magas rangú tiszt, később római hadvezér. Anyja Constantius Chlorus ágyasa, Helena, egy kocsmáros lánya. A 300-as évek első évtizedeitől ismertek olyan történeti források, amelyek szerint feleségül is vette, ez azonban nagyon kevéssé valószínű. 292 körül Diocletianus óhajára Constantius feleségül vette Flavia Maximiana Theodorát, Maximianus leányát vagy örökbefogadott leányát. Theodorától Constantius Chlorusnak még hat gyermeke született, köztük Flavius Iulius Constantius, a későbbi Julianus császár apja.
Az ifjú Constantinus Diocletianus császár nikomédiai udvarában szolgált, miután apját 293-ban kinevezték a Diocletianus által létrehozott tetrarchia egyik caesarjának. Gyakorlatilag túszként élt ott, miközben Constantius Chlorust Theodora és Theodora gyermekei vették körül, ő kiszorult a családból. 305-ben lemondott Diocletianus és Maximianus is, azaz a tetrarchia mindkét augustusa. Maximianust Constantius Chlorus követte a nyugati birodalomrész augustusaként.
Jóllehet a tetrachia négy vezetője közül Constantiusnak és Maximianusnak is volt egy törvényes fia (Maximianusnak Maxentius), azonban egyikük sem kapott pozíciót a hatalomátadás során. Ennek két oka volt. Egyfelől a tetrarchia diocletianusi eszménye az volt, hogy a lemondó augustusok helyére a korábbi caesarok lépnek, akiket a még regnáló augustusok neveznek ki saját maguk segítségére a legrátermettebb emberek közül. Így a dinasztikus elv (successio) a tetrarchiában elvileg nem létezett, helyette a másik legitimációs forma, a kijelölés (denominatio) került előtérbe. Diocletianus helyesen látta, hogy a Római Birodalom hanyatlásának elsődleges oka a legitimáció szabályozatlansága. Semmiféle elfogadott irányelv nem létezett arra vonatkozóan, hogy a császárokat ki vagy mi teszi császárrá. A dinasztikus elv tulajdonképpen már a Iulius–Claudius-dinasztia idején hamvába halt, bár a Flaviusok alatt majdnem kialakult egy spontán változata. Ettől kezdve a denominatio elvének különböző változatait próbálták a birodalomban bevezetni, de egyik sem járt sikerrel.
Másik oka pedig az volt, hogy Maximianus tisztában volt fia heves természetével és nem tartotta alkalmasnak a caesari posztra, Constantius Chlorus pedig nem tartott fenn jó viszonyt Constantinusszal, aki csak utolsó hadjáratán csatlakozhatott apjához, mert addig Galerius túsza volt. Ezen kívül Diocletianus személyesen tiltotta meg, hogy a műveletlen Constantinus caesari rangba léphessen. Helyettük Severust és Maximinus Daiát nevezték ki caesarokká. Ezután Constantinus Nikomédiából Galliába utazott, hogy csatlakozzon apja seregéhez. Constantius azonban egy a piktek ellen vezetett hadjárat során megbetegedett és 306. július 25-én Eboracumban (ma: York) meghalt. Eutropius szerint Constantius a fiát nevezte meg örököseként, amely állítás – ha igaz – azt jelenti, hogy Constantius rúgta fel a tetrarchia elveit. Az alemann származású Chrocus és a Constantius emlékéhez hű csapatok azonnal augustusszá kiáltották ki Constantinust, annak ellenére, hogy törvényesen Severusnak kellett volna Constantius Chlorust követni.
A tetrarchia rendszerében tehát Constantinus augustusszá kikiáltása illegitim volt. Constantiusnak is csak caesart lett volna joga kinevezni – de még ez sem történt meg –, így Constantinus (illetve csapatai) megsértették a diocletianusi rendszert, amikor Constantinust augustusszá nyilvánították. Diocletianus pontosan azért találta ki a tetrarchia rendszerét, hogy elkerülje a birodalomrészek hadseregeinek állandó önálló császárválasztását és a trónváltásokat mindig követő anarchiákat, és ezzel véget vessen a katonacsászárok korának. Diocletianus rendszere 306-ig kiválóan működött, akkor azonban két feltörekvő és gátlástalan ifjú, Maxentius és Constantinus alapjaiban rendítette meg, és soha többé nem állt helyre. Diocletianus, a senior augustus tartotta magát a fogadalmához, és annak ellenére sem tért vissza a császári trónra, hogy megpróbálták a helyzet rendezése érdekében visszahívni, tekintet nélkül arra, hogy rendszere a szeme láttára omlott össze.
Constantinus Galeriushoz, a keleti birodalomrész augustusához fordult, hogy ismerje el őt nyugati augustusnak. Galerius azonban csak a caesari címben erősítette meg őt és Severust, a jogos címvárományost nevezte ki a nyugati birodalomrész augustusának.
Constantinus kezdetben a birodalom nyugati részét, azaz Britanniát, Galliát, a germán provinciákat és Hispaniát tartotta uralma alatt. Ennélfogva ő rendelkezett a birodalom egyik legnagyobb hadseregével is, ami a fontos rajnai határszakasz mentén állomásozott. Jóllehet Gallia volt a leggazdagabb tartományok egyike, ez a provincia sokat szenvedett a harmadik évszázad válsága során. Sok terület elnéptelenedett és több város is romokban hevert. Galliában töltött évei során, 306 és 316 között, Constantinus folytatta apja erőfeszítéseit annak érdekében, hogy a Rajna mentén megerősítse a határt és a gall provinciákat újjáépítse. Ez idő tájt Trier volt a főhadiszállása.
Miután császárrá (augustusszá) kiáltották ki azonnal visszatért Galliába, hogy elfojtsa a frankok felkelését. Ezt a hadjáratot 308-ban egy újabb hadjárat követte a frank törzsek ellen. Ezután a győzelem után kezdett bele egy híd építésébe a Rajnán Köln magasságában, ami azt a célt szolgálta, hogy a folyó jobb partján is állandó hídfőállást hozzon létre. Egy 310-ben vezetett újabb hadjáratot Maximianus miatt – aki hozzá hasonló trónbitorló volt – félbe kellett hagynia. Constantinus 313-ban vívta utolsó háborúját a Rhenus határán, amikor Itáliából visszatért és ekkor is győzelmet aratott. Fő célja a stabilitás elérése volt, és ezt a lázadó törzsek ellen vezetett azonnali és kegyetlen büntetőexpedíciókkal próbálta elérni. Ezek az expedíciók a birodalom katonai erejének demonstrálására szolgáltak meghódítva a Rajna birodalomhoz tartozó partján elő törzseket, és lemészárolva a hadifoglyokat az arénákban tartott játékok alkalmával. Ez a stratégia sikeresnek bizonyult: a rajnai határ mentén Constantinus további uralkodása alatt viszonylagos nyugalom volt.
307-ben Maximianus császár (aki 305-ben történt lemondását megváltoztatva nem sokkal korábban visszatért a politikai színtérre) felkereste Constantinust, hogy megszerezze Constantinus támogatását a Maxentiusnak Severus és Galerius ellen vívott háborújában. Constantinus feleségül vette Maximianus Fausta nevű lányát, hogy a szövetséget megpecsételjék és Maximianus elismerte Constantinus augustusi címét.
Constantinus adott szava ellenére mégsem avatkozott be Maxentius oldalán a polgárháborúba. Maximianus, miután nem sikerült fiát lemondásra bírnia, 308-ban visszatért Galliába. Egy Carnuntumban tartott megbeszélésen Diocletianus, Galerius és Maximianus még ebben az év találkoztak, ahol Maximianust újra lemondásra kényszerítették és Constantinust megint csak caesarnak ismerték el. 309-ben Maximianus fellázadt fogadott fia ellen, amíg Constantinus a frankok elleni hadjáraton volt. A lázadást gyorsan elfojtották és Maximianust vagy megölték vagy öngyilkosságra kényszerítették. Mind Constantinus, mind pedig Maximinus Daia elégedetlen volt a neki juttatott caesari címmel és Licinius kinevezésével, és ennek következtében ellenszegültek és kinevezték magukat augustusszá, amit 310-ben Galerius is elismert, így hivataloson már négy augustus volt egyazon időben. Galerius 311-ben bekövetkezett halálával az utolsó olyan ember is eltávozott, akinek elég hatalma volt a tetrarchia rendszerének fenntartásában és így a rendszer már gyorsan végleg megsemmisült. A hatalmi harc kiújult: Constantinus Liciniusszal lépett szövetségre, míg Maximinus Daia pedig Maxentiushoz közeledett, jóllehet utóbbit hivatalosan még mindig trónbitorlónak tekintették.
312 elején Constantinus csapataival átkelt az Alpokon és megtámadta Maxentiust. A Torino és Verona mellett zajlott csatákban gyorsan meghódította Italia északi részét és Róma felé nyomult előre. Ott a Milvius-hídi csatában legyőzte Maxentiust, ennek révén a teljes Nyugatrómai Birodalom augustusa, azaz császára lett. A következő években fokozatosan konszolidálta riválisaival szemben meglévő katonai fölényét a tetrarchia összeomlása során.
313-ban találkozott Liciniusszal Milánóban, hogy a szövetségüket megerősítsék azáltal, hogy Licinius feleségül vette Constantinus Constantia nevű féltestvérét. Ezen a találkozón egyeztek meg az úgynevezett milánói ediktum kiadásáról is, ami hivatalosan is teljes toleranciát biztosított a birodalomban minden vallás számára, beleértve a kereszténységet is. Ez a találkozó azonban félbeszakadt, amikor Licinius hírt kapott arról, hogy riválisa, Maximinus Daia átkelt a Boszporuszon és betört Licinius területére. Licinius hazatért és végül legyőzte Maximinus Daiát, megszerezve ezáltal az ellenőrzést a Római Birodalom minden keleti területe felett. A két győztes császár között azonban megromlott a kapcsolat és vagy 314-ben, vagy 316-ban Constantinus és Licinius Cibaleanál már egymás ellen csatáztak. Ez az csata Constantinus győzelmét hozta, majd 317-ben a Campus Ardiensis-i csatában újra összecsaptak, de ezután megállapodást kötöttek egymással, amiben Konstantin fiait Crispust és II. Constantinust, valamint Licinius fiát Licinianust caesaroknak nevezték ki.