jobbra|keretnélküli
Luxemburg, mint önálló állam történelme 963-ban kezdődött, amikor Siegfried de Ardennes gróf megvásárolt egy romos erődítményt a trieri apátságtól. A gróf újjáépítette a jól védhető helyen, egy sziklafal tetején lévő, Luxemburg nevű várat, amely köré falu, majd városka települt. Siegfried leszármazottai egy évszázaddal később már Luxemburg grófjának nevezték magukat. A család generációi tovább bővítették az erődöt, míg az Európa egyik legnehezebben bevehető várává nőtte ki magát; "Észak Gibraltárjaként" is emlegették. 1312-ben Heinrich von Luxemburg grófot német-római császárrá koronázták. A családból később IV. Károly és Zsigmond (utóbbi magyar király is volt) is viselte a tisztséget. Károly 1353-ban öccse számára a grófságot hercegséggé emelte.
A Luxemburg-ház kihalása után a burgundiai hercegek, majd a Németalfölddel együtt a Habsburgok szerezték meg Luxemburgot. A 16. század közepén, a Habsburg-dinasztia kettéválásával a hercegség spanyol ághoz került. A spanyol örökösödési háború után Dél-Németalföld (és Luxemburg) Ausztriáé lett. Napóleon Franciaországhoz csatolta a hercegséget, majd a francia császár bukása után ismét önállóvá vált, de – immár nagyhercegségként – perszonálunióba került Hollandiával. 1867-ben Franciaország felajánlotta, hogy megvásárolja a holland királytól, de az esetből majdnem háború lett, mert Poroszország nem tűrte hogy a német ajkú luxemburgiak Párizs fennhatósága alá kerüljenek (luxemburgi válság). 1890-ben III. Vilmos holland király halála után felbomlott a perszonálunió és a nagyhercegség formálisan is függetlenné vált.
Az első és a második világháborúban Luxemburg bejelentette semlegességét, ennek ellenére Németország mindkét alkalommal megszállta és 1942-ben annektálta is. A második világháború után Luxemburg aktív külpolitikába kezdett és az európai integráció egyik élharcosává vált. Tagja volt a Benelux együttműködésnek, az európai szén- és acélközösségnek, valamint az Európai Gazdasági Közösségnek. Az Európai Bizottság elnökei közül 2017-ig hárman voltak luxemburgi származásúak. A 20. század második felében gazdasága a pénzügyi szolgáltatásokra specializálódott és olyan sikeresen működött, hogy 2017-ben Luxemburg produkálta a világ hatodik legmagasabb egy főre eső GDP-jét.Country Comparison > GDP - per capita (PPP) Index mundi
Őstörténet A mai nagyhercegség területén az ember legkorábbi nyomai 35 ezer évvel ezelőttre nyúlnak vissza. A legrégebbi eszközöket – díszített csontokat – Oetrange mellett találták.
A neolitikus korszakból, mintegy 5 ezer évvel időszámításunk előttről, a régészek házak maradványait ásták ki. Ezekre a leletekre az állam déli részén, Grevenmacher, Diekirch, Aspelt Weiler-la-Tour falvaknál bukkantak. A házak váza gerendákból készült, a falak sárral bevont vesszőfonatból, a tető pedig nádból vagy szalmából. Remerschennél cserépedényeket is találtak. A bronzkorban, az i.e 13. és i.e. 8. század között Luxemburg továbbra is lakott volt; Nospelt, Dalheim, Mompach és Remerschen mellett ástak ki településmaradványokat, cserépedényeket, késeket és ékszereket.
A vaskorban (i.e. 600-i.sz. 100) kelták lakták a vidéket. A helyi gall törzs, akiket a rómaiak treverusoknak (treveri) neveztek az i.e. 1. században értek fejlődésük csúcspontjára. A Mosel völgyében (Luxemburg mellett Németország nyugati és Franciaország keleti részén) számos megerődített települést, oppidumot alapítottak. A legnagyobb kelta temetőt a Titelbergen találták.
Ókor és kora középkor A Julius Caesar vezette rómaiak i.e. 53-ban foglalták el a régiót. Az első írott utalás a nagyhercegség területére Caesar Commentarii de Bello Gallico írásából származik. A treverek a többi gallhoz képest inkább voltak hajlandóak együttműködni a rómaiakkal és gyorsan alkalmazkodtak a római civilizációhoz. Bár az i.sz. 1. században két felkelésben is részt vettek, ez hosszú távon nem ásta alá baráti viszonyukat Rómával. A treverek földje előbb Gallia Celtica, majd Domitianus császár reformja után Gallia Belgica provinciához tartozott.
A 4. századtól kezdve Gallia Belgica a frankok támadásainak színterévé változott és 406-ban a rómaiak kiürítették a provinciát. A leendő nagyhercegség területe a 480-as évekre a Merovingok Austrasia területének, később pedig a Karoling birodalom részévé vált. A 843-as verduni szerződés után a Középső Frank Királysághoz, 855 után pedig a Lotaringiai Királysághoz került. Az utóbbi 959-es felosztása után A Német-római Birodalom Felső-Lotaringiai Hercegségének részévé vált.
A grófság bélyegkép|A luxemburgi vár 1867-es lebontása előtt A mai állam története Luxemburg várának építésével kezdődik. 963-ban az Ardennes-Verdun családba tartozó Siegfried gróf megszerzett a trieri Szt. Maximinus apátságtól egy Lucilinburhuc nevű romos (talán római építésű) erődöt. Az Alzette folyó fölé emelkedő Bockfield nevű sziklafal tetején szinte bevehetetlen várat építtetett, amely a Reims és Trier közötti régi római utat ellenőrizte.
A vár köré hamarosan falu és piac települt, amelynek első lakói feltehetően a gróf szolgáiból álltak. Ennek védelmére részleges fal és sáncárok épült. A Bockfiels és a római út közötti falun kívül egy másik település is létrejött az Alzette völgyében: ez ma Luxemburg városának Grund negyede.
Siegfried utódai kibővítették a várat. I. Konrád (1059–1086) volt az első, aki Luxemburg grófjának nevezte magát. Fiáról III. Henrikről tudjuk, hogy ő már állandóan a várban lakott. Egy 1089-es oklevélben "comes Henricus de Lutzeleburg"-ként említik. 1083-ban a városkának két temploma volt és híd vezetett át az Alzette és Petruss folyókon. Konrád a vár mögött dombon megalapította az altmünsteri bencés kolostort.
1136-ban II. Konrád gróf örökös nélkül halt meg és az Ardennes-Luxembourg dinasztia kihalt. III. Lothár császár a grófságot Konrád anyai ági unokatestvérének, a Namur-házbeli Vak Henriknek adományozta. Az ő halála után Rőtszakállú Frigyes császár fia, Ottó burgundiai gróf követelte magának Luxemburgot, de Henrik lányának, Ermesindének sikerült annyi támogatást szereznie (amiben segítette férje, Bar grófja), hogy visszaszerezze a várat és a birtokot.
Az egymást követő grófok folyamatosan továbbépítették az erődöt, míg szerencsés fekvésének is köszönhetően Európa egyik legbevehetetlenebb várává fejlődött. „Észak Gibraltárjaként” is emlegették. Henrik luxemburgi grófot 1308-ban római királlyá választották, 1312-ben pedig a Német-római Birodalom császárává koronázták: a Luxemburgi-házból még ketten viselték ezt a címet. Az ő fia, Vak János 1310-ben Csehország királya is lett, így a dinasztia központja Prágába költözött.
IV. Károly császár 1353-ban féltestvére, Vencel részére létrehozta Luxemburg hercegségét, amely Luxemburg, Durbuy, Laroche és Vianden grófságokból, Arlon őrgrófságából, valamint Thionville, Bitburg és Marville városokból tevődött össze.
Az önállóság elvesztése
1443-ban kihalt a Luxemburgi-ház, a hercegség pedig a Valois-házból való Jó Fülöp burgundiai hercegre szállt. Az ő fia, Merész Károly 1477-ben csatában elesett és a burgundiai hercegek valamennyi németalföldi birtokát egyetlen lánya és annak férje, a Habsburg-házba tartozó Miksa (később német-római császár) örökölte.
Luxemburg és Németalföld ezután a Habsburg-császárok, majd a dinasztia osztrák és spanyol ágra való szétválasztása után a spanyol királyok uralma alá került. 1598-ban II. Fülöp a lányára, Izabella Klára Eugéniára bízta Németalföldet, aki VII. Albert osztrák főherceghez ment feleségül. Mivel Albert Luxemburgi Zsigmond leszármazottja volt, Luxemburg egy időre visszakerült a régi Luxemburgi-ház örököseinek kezébe. Albert azonban gyermektelenül halt meg 1621-ben, és a hercegség visszakerült IV. Fülöp spanyol királyhoz.
1684-ben XIV. Lajos francia király serege másfél hónapos ostrom után bevette a várat, ami nagy felzúdulást keltett Franciaország szomszédai között és létrehozták az augsburgi ligát. Az ezt követő kilencéves háború után 1697-ben Lajos kénytelen volt visszaadni azt a Habsburgoknak. A francia megszállás alatt az erődöt a híres hadmérnök, Sébastien de Vauban tervei alapján megerősítették.
A spanyol örökösödési háború után Spanyolország trónjára a Bourbon-házból való király került, Dél-Németalföldet pedig Ausztriához csatolták. Az osztrák uralkodók szívesen elcserélték volna a messze lévő, nehezen védhető Németalföldet Bécshez közelebb eső területekért. Történtek tárgyalások a bajor választófejedelmekkel, de nem sikerült megegyezniük. II. József szerződést kötött Károly Tivadar pfalzi választófejedelemmel, hogy bajor és frank birtokaiért cserébe átadja neki a Luxemburgi Hercegséget, de a terv Poroszország ellenállásán megbukott.
A francia forradalom után az első koalíciós háború során Luxemburgot megszállta a forradalmi hadsereg, annektálták és 1795-ben Forêts megyéhez csatolták. 1798-ban a luxemburgi parasztok fellázadtak a francia uralom ellen, de ellenállásukat gyorsan leverték.
A független Luxemburg
A hercegség egészen Napóleon 1815-ös bukásáig francia uralom alatt maradt. A bécsi kongresszuson önálló állami státuszt kapott, bár északkeleti részét Poroszország Jülichi Hercegségéhez csatolták. A herceg személyét illetően komoly vita bontakozott ki: a francia Bourbonok, a porosz és a holland király egyaránt igényt tartottak a koronára, viszont a terület korábban osztrák fennhatóság alá tartozott. Végül Hollandia és Poroszország megegyezett: a porosz király megkapta a holland uralkodó birtokában lévő közép-németországi Oránia–Nassaui Hercegséget, cserébe lemondott Luxemburgról.
A francia és porosz oldalról némileg megcsonkított Luxemburgot nagyhercegséggé emelték és uralkodója a holland király, I. Vilmos lett. Státusza azonban kettős volt, nem tagozódott be a Holland Királyságba. A nagyhercegség tagja volt a porosz dominanciájú Német Szövetségnek, a híres luxemburgi várban pedig porosz helyőrség állomásozott.
A luxemburgiak többsége csatlakozott a holland uralom ellen 1830-ban kitörő belga forradalomhoz. 1830 és 1839 között – az erőd és közvetlen környéke kivételével az új belga állam része volt. Az 1839-es londoni szerződés tisztázta a helyzetét: önálló állam lett, amelyet perszonálunió fűzött Hollandiához. Egyúttal a nagyhercegség vallonok lakta nyugati felét Belgiumhoz csatolták (ma Luxembourg megye).
A megmaradó ország döntően németajkúvá vált, bár a francia kulturális hatás továbbra is erős maradt. A belga piac elvesztése is hátrányosan érintette a helyi gazdaságot. Emiatt 1842-ben csatlakoztak a Német Vámunióhoz (Zollverein). Luxemburg azonban így is elmaradott agrárország maradt az egész 19. század során; emiatt 1841 és 1891 között a lakosság egyötöde kivándorolt Amerikába.
A luxemburgi válság A 19. század közepére nyilvánvalóvá vált, hogy Németország előbb-utóbb egyesülni fog, de a vezető szerepet Poroszország és Ausztria egyaránt magának követelte. Bismarck porosz kancellár fegyverrel szándékozta eldönteni a kérdést. 1865. októberében Biarritzban találkozott III. Napóleon francia császárral, hogy biztosítsa Franciaország semlegességét; cserébe szóban megígérte, hogy Belgium és Luxemburg Párizs befolyási zónájába kerülhet.
1866-ban Poroszország gyors győzelmet aratott az osztrákok felett és utána a kis északnémet államokat egy konföderációban, az Északnémet Szövetségben egyesítette. III. Napóleon arra számított, hogy Bismarck tartja magát a megállapodáshoz, és felajánlotta a pénzügyi nehézségekkel küszködő III. Vilmos holland királynak, hogy ötmillió guldenért megveszi tőle Luxemburgot.
Vilmos elfogadta az ajánlatot, de a nacionalista német közvélemény felháborodással fogadta a tranzakció hírét, és ennek hatására Bismarck letagadta a megállapodást. Poroszország háborúval fenyegetőzött, ha Franciaország annektálja Luxemburgot. Viszonzásul Párizs a porosz várőrség kivonását követelte. Végül II. Sándor orosz cár közvetítésével Londonban ültek össze a felek és megállapodtak, hogy fenntartják a korábbi állapotot.