Az iszlám építészete az iszlám vallás dogmáinak és szabályainak figyelembevételével készült építészeti alkotások összessége, amely területi, nemzeti sajátosságokat is felmutatva fejlődött az iszlám 7. századi megjelenésétől napjainkig. A jellegzetes, csak vallási célú épülettípusok mellett az évezredes kereskedelmi, gazdasági és kulturális igényeknek is megfelelő építészet nemcsak a hagyományok talaján fejlődött, hanem a meghódított területek szokásait is figyelembe vette, illetve némiképp azokat alakította. Eközben önmaga is többször formálódott, stílusjegyeiben, megoldásaiban néhol a római, bizánci építészet eredményeit használta fel, de többször átvette a kelet-ázsiai, például indiai, kínai épületekre jellemző stílusjegyeket is. Az „egység a sokféleségben” fogalma határozza meg az iszlám társadalmak integrációját napjainkig.
A Mohamed próféta házának udvarán kialakított első mecset és annak másolatai évszázadokig meghatározták a sajátosan iszlám jellegű építészet fejlődését. A muszlim uralkodóházak önmaguk nagyságát hirdetve hol kegyhelyeik pompás díszítésével hívták fel magukra a figyelmet (Omajjádok), hol hatalmas, mérnöki precizitással megtervezett városokat építettek (Abbászidák) vagy máig fennálló tanintézményeket, medreszéket állítottak fel az iszlám tanok elmélyítésére (Fátimidák, nagyszeldzsukok). A Mamlúkok, Ajjúbidák, Zangidák erődjei évszázadokig ellenálltak a keresztes lovagok támadásainak. A mongolok betörései új kulturális közeget teremtettek, az Ilhánok hozzájárulása különösen figyelemre méltó a síremlékek, türbék, mauzóleumok építésében. Közép-Ázsia kánjainak India elleni hadjáratai végül megalapozták a korai újkor legnagyobb iszlám birodalmát, a Mogul Birodalmat, amely az indiai építészeti formakinccsel vegyítve különleges építészeti alkotásokat hozott létre.
A Mohamed próféta számára kinyilatkoztatott Korán összehozta a legkülönbözőbb kultúrákat és népeket a mai Spanyolországtól egészen Indiáig, sőt azon túl is. A hagyományos, muszlimok lakta város mecseteivel, tanintézményeivel, piacaival, magánházaival, erődjeivel és palotáival egységet tükrözött, amit a hívők közössége táplált. Az iszlám építészet világszerte, beoltva a helyi hagyományokkal, megalapozta az egységes identitás kialakítását is. Ma a globalizáció a hagyományos iszlám építészet ellen hat. Bár számos muszlim építész szerint főleg az olajban gazdag arab országokban a nyugati minták átvételével a tradicionális építészettől idegen hatások érvényesülnek, ugyanakkor egyre inkább megfigyelhető egy erőteljes törekvés a hagyományok újjáélesztésére, a muszlim közösség egységének modern építészeti megfogalmazására is.
Az iszlám építészetből inspirálódó 19. századi, elsősorban Európában és Amerikában utánzott historizmus ágaként megjelenő építészetet külön a neomór építészet és az indo-szaracén építészet szócikkek tárgyalják.
thumb|220x220px|Az iszfaháni Sáh-mecset Iránban thumb|220x220px|Belső tér a zaragozai Aljaferia palotában (Spanyolország) thumb|220x220px|Ahmed szultán mecsetje (Kék Mecset) Isztambulban
Az iszlám építészet jellege, koncepciója és hagyományai
Az iszlám építészet koncepciója az iszlám általános filozófiájából származik, és e filozófia tükröződik magukban az épületekben. Az iszlám építészetben az elsődleges cél a muszlimok szellemi és társadalmi kötelezettségének kiszolgálása. Ez megmutatkozik úgy a vallási vagy középületek, mint a magánépületek kialakításában is. Legalábbis a kezdetekben, ezek tervezésében nem a hivalkodás és a gazdagság felmutatása volt az elsődleges, hanem az épületek konkrét igényeket elégítettek ki. A mecsetek a közösség összetartását célozták, a tervezés legjobban az épület belsejére és a belső nyitott udvar körül kialakított terek központi elrendezésére összpontosított. A magánházak és paloták kialakításánál a fallal körülvett épületegyüttesek kihangsúlyozták a vendégek és a családtagok magánövezetének elválasztását, ahol a fő cél a magánélet védelme volt. Mindig hangsúlyozta az épületek struktúrájának egyszerűségét. Ha minden ember a Teremtője előtt egyenlő, akkor logikusan következik, hogy az életmódban és az épületek stílusában nem lehetnek nagy különbségek.
Az iszlám építészet arra törekszik, hogy az épületek, a környezet, az emberek és az Isten közötti harmónia létrejöjjön. Córdoba, Edirne és Sáh Dzsahán mecsetjei például egymástól való távolságuk ellenére megőrizték az iszlám identitást, mégpedig úgy, hogy a helyi geometriát, anyagokat és technikákat használtak az iszlám építészet lényegének önálló kifejezésére.
Vallási építészet
Az iszlám mindenkori kiterjedési területén található építészetnek vallási vagy világi megkülönböztető csoportosítása meglehetősen összemosódik. A vallás a történelmi iszlám államokban olyan mértékben jelen volt, és bizonyos mértékben ma is meghatározó a jog, intézmények, rítus, művészet, mindennapi tevékenységek területén, hogy az ezeket kiszolgálni hivatott építészet alapvető funkcionális, szerkezeti, anyaghasználati, valamint formaképzési tekintetben szinte egységesnek tekinthető.
A hatalmi rend (szultán, szultána, nagyvezír, kegyes alapítványok) által támogatott létesítményekben, mai szóhasználatban komplexumokban többfajta funkciójú építmények csoportosulnak. Például a mecsetekhez, medreszékhez nemcsak vallási, rituális és/vagy oktatási, de esetenként szociális (szegénykonyha, kórház, azaz sifáháne vagy darülsifá, aggok háza) vagy tudományos (könyvtár, csillagvizsgáló) intézmények, épületek is csatlakoznak. Esetenként ezekhez történelmi emlékhelyek is tartoznak (ilyen a kümbet, türbe, sírkert). Ezek a komplexumok megjelenésük különbözőségét nem annyira funkcionális tartalmuktól, mint inkább a regionális hovatartozástól vagy a stílusfejlettségi szinttől (korszaktól) kapják.
Kimagasló szerepe van a szent helyeknek (harám), amelyek lehetnek egy szentnek tekintett muszlim vagy egy nevezetes esemény emlékhelyei. Szűkebb értelemben a harám a tilalom legmagasabb státusza. Ha valami harámnak minősül, akkor is tilos, ha a szándék jó vagy a cél méltó. Tágabb értelemben szent hely. Kevés muszlim emlék számít szent helynek. Mekkán kívül Medina, Jeruzsálem és – a síita muszlimok számára – azok az iraki és perzsiai városok, amelyek kapcsolatba kerültek Alival és leszármazottaival. Közülük mindegyik bizonyos fokú menedékjogot is nyújt. A mecsetek azonban az ortodox felfogás szerint nem számítanak szent helyeknek. A síiták számára fontos kegyhely Kerbela, ahol Huszajn ibn Ali mártíromságának emeltek emléket. A jeruzsálemi Templom-hegy neve, a „Haram as-Sarif” is a szent helyet jelenti: „fenséges szent hely”.
Épülettípusok Mecset bélyegkép|A nagymecset Mekkában thumb|right|Isztambul: Hagia Szophia thumb|right|Mevlana-komplex (kolostor-mauzóleum-múzeum) Az arab szó jelentése: az imádkozás, a földre borulás helye; lényegében imahely, az iszlám vallási szertartás kollektív gyakorlásának nyilvános létesítménye.
Nem az istenség lakhelye, mint a görög periptérosz, nem is szertartások színtere, mint a keresztény bazilika, és nem is körmenetek és ünnepségek helye, mint az egyiptomi templomok. A térszervezés a közös imádságnak van alárendelve. Imára bárhol sor kerülhet, ahol néhány muszlim összegyűlik, hiszen a közös imádság sokkal magasabb értékű, mint az egyéni, de egyedül utazóknak egy meghatározott terület is megfelel (amit esetleg egy szőnyeggel jelölhet ki). Ma bárhol találkozhatunk mecsetekkel, akár egy családi házban is, hiszen a mecsetet a hívek közössége határozza meg, nem az építmény. Általánosságban az iszlám mecsetek, dzsámik (úgynevezett nagymecsetek vagy péntekmecsetek), olyan épületek, ahol a hívők közös imára gyűlnek össze. Belső térrendszerük és berendezési tárgyaik ehhez a funkcióhoz igazodnak.
Az iszlám építészet egyik neves kutatója, Henri Saladin szerint a mecset tervét a régebbi szemita szentélyekből alakították ki. A muszlimok mindig is azt állították, hogy az iszlám Allah régi vallásának megtisztítása és felújítása a korábbi próféták, Ibrahim (Ábrahám), Mózes és Jézus számára. A mecsetek építésére és az új építészet terjesztésére csak az iszlám vallás megjelenésével került sor abban a közösségben vagy régióban, ahol a vallás megjelent. Például Spanyolországban és Szicíliában a muszlim építészet nem mutatott kapcsolatot a meglévő vizigót és lombard/bizánci építkezési kultúrákkal, egyértelmű az iszlám születési helyétől távoli területeken is a jól behatárolható eredet.
A mecsetnek építészeti tekintetben többféle változata van. Állhat egyedülállóan, de a jelentősebb mecsetek általában a vele funkcionális kapcsolatban álló létesítményekkel építménycsoportot alkotnak, így a komplexumon belül előfordulhat előkert rituális kúttal, medresze (tanintézmény), kolostor, népkonyha. A belső terük általában szinte bútorozatlan, ezért a belső térszervezés egyszerűnek tűnik. Építészeti díszítőelemként fal-, pillér- és kupolaburkolást, esetenként falfestést, illetve a térbe beáramló fényt megszínező üvegezést alkalmaznak. A díszítés jellegzetessége, hogy sem a festészetben, sem stukkódíszeiben általában nem találhatók emberi alakok, amelyek pedig más kultúrterületek művészetében a lelkiséget és az érzéseket jelenítik meg. Mind a külső, mind a belső terek díszítéséhez előszeretettel alkalmaznak színes mázas csempét, hangsúlyos helyeken faragott, megmintázott (nemesebb) kőburkolatokat.
A korai mecset egyszerű épület volt, hasonlított Mohamed próféta medinai házára, amelyhez egy szószéket, minbart építettek, hogy nagy tömeg is hallhassa a próféta hangját. A mecset fontos eleme a mihráb (patkóíves imafülke), amely eredetileg egy falba vájt mélyedés volt az ima irányába eső falon, amit kiblafalnak neveznek (kibla a. m. imairány). A mihráb használatát al-Valid kalifa vezette be a 8. század első felében. Korábban, a Próféta medinai házának felépítésekor a mihráb még nem létezett, a hívők a jeruzsálemi szentély felé fordulva imádkoztak. Még Mohamed idejében azonban a mekkai Kába szentély lett az ima iránya. A kiblafalnak ugyanez a szerepe a mecsetekben és a medreszék udvarán is, fejüket, arcukat ebbe az irányba fordítva imádkoznak a hívők. Hogy megvédjék őket a tűző naptól, a mecsetek udvara körül fedett oszlopcsarnokokat alakítottak ki.
Az első mecset, amelyről építészeti feljegyzések szólnak, a nagymecset volt Baszrában (épült 665-ben), majd a következő Kufában (épült 670-ben). Az utóbbi esetében a hagyományok szerint (al-Tabari hadísza) az építtető, Zijad bin Abihi meghívta a „a tudatlanság napjainak kőműveseit” (azaz nem muszlim kőműveseket), akik közül valaki, aki Khuszrav építésében is részt vett, elmondta, hogy a Dzsabal Ahvaziból származó kőoszlopokat hogyan kell használni, hogy a 30 könyök magas tetőt megtartsák. Leírások szerint „a kibla oldalán öt folyosó van, míg a többi csak kettővel rendelkezik; a folyosók feletti tetőzetet oszlopok támasztják alá, mint az árbocok...” ez rendkívül magasnak számított akkoriban és építészeti nehézségét az adja, hogy ezt a magasságot nem boltívekkel érték el. Valószínűnek tűnik, hogy a tetőfedés rendszere hasonlított az Akhaimenida királyok apadánájának vagy oszlopcsarnokának felépítésére (lásd Perszepolisz), ez az építési mód Bagdad első nagymecsetében is megtalálható. A Sziklamecset Jeruzsálemben a muszlim építészet ma is álló legrégebbi emlékműve, Abd al-Malik kalifa építtette. A munkálatok 691-ben fejeződtek be.
Többnyire a mecsetek udvarán található egy kút vagy víznyerőhely a vallás által előírt rituális mosakodás céljára.
Azokat a mecseteket, amelyek számára engedélyezett a pénteki khutba szertartás, azaz a próféta leszármazottai és az uralmon lévő kalifákhoz írt imák felolvasása, nagymecsetnek, péntekmecsetnek, illetve dzsáminak nevezik. A köznapi szóhasználatban, de gyakran az építészeti szakirodalomban a dzsámikat is csak mecsetként nevezik.
A dzsámik alaprajzszervezés, szerkezeti kialakítás és környezetbe illeszkedés tekintetében a következőként csoportosíthatók:
arab típusú udvarmecset; perzsa négyívános mecset; indiai háromkupolás mecset;