Japánban a feminizmus a 19. század végén – 20. század elején kezdődött. Sokan úgy gondolják, hogy a mozgalom megjelenése a nyugati gondolkodás következménye volt, amely az 1868-as Meidzsi-restauráció után érte el Japánt. Mások szerint azonban a női jogok mozgalma külföldi és eredeti japán gondolatokból indult ki. A japán feminizmus abban különbözik a nyugati feminizmustól, hogy kevésbé koncentrál az egyéni autonómiára.

A 19. század előtt a japán nőket tradicionálisan arra tanították, hogy férfiaknak engedelmeskedjenek: apának, férjnek, testvérnek vagy fiúnak. Azonban miután a Meidzsi-restauráció megszüntette a feudális rendszert, a nők helyzete is változásnak indult. A nőkkel való emberkereskedelmet korlátozták, nők is benyújthattak válási kérelmet, és mind a fiúknak, mind a lányoknak kötelező volt alapfokú oktatásban részesülni.

További változtatások a nők helyzetét illetően a második világháború után jöttek. Választójogot kaptak a nők, és az 1946-os új alkotmány deklarálta a nemek közti egyenlőséget.

1970-ben a vietnámi háborúellenesség, az Új Bal (New Left) és az 1960-as évek végén radikalizálódott diákmozgalmak szellemében kibontakozott egy új női liberalizációs mozgalom, az úman ribu (woman lib). Ez hasonló volt más USA-beli és egyéb radikális feminista mozgalmakhoz, s a feminista aktivizmus újjáéledése következett a 70-es évek folyamán és később. Az aktivisták átfogó kritikát készítettek a modern Japán férfiak által uralt természetéről, alapvető változásokért küzdve a politikai és gazdasági életben, illetve a kultúrában. Ami megkülönböztette őket a korábbi feminista mozgalmaktól, az a hangsúly, amelyet a nemek liberalizálására fektettek (szei no kaihó). Elsősorban nem a férfiakkal való egyenjogúságra törekedtek, hanem inkább arra a tényre fókuszáltak, hogy a férfiakat is fel kéne szabadítani a patriarchális és kapitalista rendszer elnyomásai alól.

1979-ben az Egyesült Nemzetek Szervezete elfogadta az „Egyezmény a nőkkel szemben alkalmazott hátrányos megkülönböztetések (diszkrimináció) minden formájának kiküszöböléséről"-t (Cedaw). Az egyezményt a japán kormány 1985-ben jóváhagyta.

Mindezeknek a változtatásoknak az ellenére, Humana 1986-os művében a World Human Rights Guide-ban Japánt a nők helyzetét illetően az iparosodott világ egyik legegyenlőtlenebb országának nevezte.

Politika

Az Új Női Szövetség kialakulása 1919-ben Raicsó Hiracuka Icsikava Fuszae és Oku Mumeo segítségével megalapította az Új Női Szövetséget: Sin Fudzsin Kjokai. Céljuk az volt, hogy nőknek védelmet és befogadást biztosítsanak. Hiracuka 1919 novemberében beszédet mondott az All-Kansai Federation of Women's Organizations-ön: „A nők egységesítéséért” megállapította, hogy ha a nőknek lennének jogaik, a kormány tagjai lehetnének és segíthetnének a jövő meghatározásában.

A következő januárban Icsikava és Hiracuka az Új Női Szövetség következő két követelését fogalmazta meg: Módosításokat akartak a köznyugalomról szóló rendőrségi törvényben(Public Peace Police Law), amely tiltotta, hogy a nők politikai pártokhoz csatlakozzanak, vagy részt vegyenek bármilyen politikai eseményben. Védelmet akartak a nemi betegségben szenvedő férjektől. Az 1898-ban felülvizsgált Polgári Törvénykönyv szerint, ha egy nő házasságtörést követett el, el kellett tőle válni és akár két év börtönbüntetésre is ítélhették. Azonban a nő nem válhatott el férjétől, ha az követett el házasságtörést. Az Új Női Szövetség olyan reformokat akart, melynek értelmében a nők elutasíthatták fertőzött férjüket, vőlegényüket. Petíciókat készítettek, és az ellenzőknek azzal érveltek, hogy ezek az intézkedések csak elősegítenék, hogy a nők jobb anyává és feleséggé váljanak.

Két petíciót fogalmaztak meg. Az elsőben a Public Peace Police Law felülvizsgálását kérték, hogy a nőknek is lehessenek jogaik és az állam teljes jogú tagjai lehessenek. A másodikban azáltal akarták védni a nőket, hogy leendő férjeiket szexuális úton terjedő betegségekre tesztelnék, megengednék, hogy a nők is benyújtsanak válási kérelmet, és kártérítést kapjanak az orvosi költségekre. Azonban az országgyűlést azelőtt elnapolták, hogy a petíciót benyújthatták volna. 1921. február 26-án az alsóház törvényjavaslatot nyújtott be, mely megengedte, hogy a nők is részt vegyenek politikai gyűléseken. Azonban ezt a felsőház nem fogadta el. Végül 1922-ben az országgyűlés módosította az 1900-as Rendőrségi törvény 5. cikkelyét, ezzel megengedve a nőknek, hogy részt vegyenek politikai gyűléseken, de nem engedve, hogy egy politikai párthoz csatlakozzanak vagy szavazzanak. A nők mégis ünnepelték részleges győzelmüket.

Szekirankai A Szekirankai (赤らん会; Red Wave Society) volt az első szocialista női szövetség. 1921 áprilisában Jamakava Kikue vezetésével szervezték meg az egyesületet. A Szekirankai kiáltványában elítélte a kapitalizmust, azzal érvelve, hogy a nőkből rabszolgákat és prostituáltakat csinált. Vidéki családok pénzügyi nehézségek miatt sokszor kénytelenek voltak lányaikat gyárakba küldeni. Ezeknek a lányoknak munkásszállásokon kellett lakniuk, amelyet csak akkor hagyhattak el, ha dolgozni mentek. 12 órás műszakban dolgoztak nagyon rossz körülmények között. Sokan tüdőbajt is kaptak a rosszul szellőző gyárakbeli gyapotpor belélegzése miatt. A szálláshelyeken nem voltak orvosok, és gyakran a betegek nem részesültek megfelelő ellátásban. Miután a szerződés lejárt a nők visszatértek vidékre, hogy megházasodjanak. A Szekirankai legfőképpen a női jogokra és a szavazati jog megszerzésére törekedett.

Tokió Rengo Fudzsinkai Az 1923-as tokiói földrengés után, 1923. szeptember 28-án különböző szervezetek 100 vezetője összegyűlt és megalkotta a Tokió Rengo Fudzsinkai-t (Tokyo Federation of Women’s Organizations, Nőszervezetek Tokiói Szövetsége). A szervezetet öt részre osztották: társadalom, foglalkoztatás, munkaerő, oktatás és a kormány. A „kormány” foglalkozott a női jogokkal és azzal, hogy a nők is tagjai lehessenek az államnak. A kormányszekció vezetője, Kubusiro Ocsimi 1924 novemberében gyűlést hívott össze olyan nők számára, akik a női jogokért akartak küzdeni. A gyűlésen megalkották az első számú női választójogi szervezetet, a Fudzsin Szanszeiken Kakutoku Kiszei Domei-t (League for the Realization of Women’s Suffrage, Egyesület a női választójog megvalósításáért). A kiáltványban kijelentették, hogy a nők felelőssége az elmúlt 2600 év szokásait eltörölni, s a nők és férfiak természetes jogait is hangsúlyozták. A politikai jogok szükségesek voltak a dolgozó nők védelme érdekében.

Céljaik elérése érdekében az egyesület petíciót írt a polgári jogokért. 1925 februárjában az országgyűlés elfogadta azt a törvényjavaslatot, mely szerint a férfiak szabadon szavazhattak függetlenül a képesítésüktől. Ez azonban még mindig nem adott a nőknek szavazati jogot. Ők azonban továbbra is megpróbálták befolyásolni a képviselőket, hogy megvitassák a kérdést. 1925 márciusában négy tételt tárgyaltak meg az országgyűlésen. Sok nő elment megnézni, ahogy az alsóház megvitatta a következő kérdéseket: az 1900-as köznyugalomról szóló rendőrségi törvény módosítása, petíció a nők magasabb szintű oktatásáért, petíció a női választójogért a nemzeti választásokon és petíció az 1888-as Városi Törvénykönyv és Falusi Törvénykönyv változtatásáért, amely megengedné, hogy a nők is szavazzanak, és helyi tisztségeket megpályázzanak. A felsőház nem fogadta el a törvényjavaslatot a rendőrségi törvény megváltoztatására.

Amikor 1946. április 10-én a japán nők először szavazhattak , az állam teljes jogú tagjaivá váltak. Hiracuka Raicsó, Joszano Akiko, Kubusiro Ocsimi és más nők nagyon keményen dolgoztak az önmegvalósításért.

Női választójog

Habár a női képviselet már a 19. század óta jelen volt, igazán erőteljes női választójogi mozgalmak az 1920-as években, a zűrzavaros két világháború közötti időszakban jöttek létre. Elnézve a társadalmi, politikai és kulturális átalakulást a japán lakosok zavarodottak és frusztráltak voltak, ahogy a kicsi, elzárkózott nemzetük világhatalommá nőtte ki magát. Ennek a frusztráltságnak talán az egyik legjobb példája a női jogokért való küzdelem.

Az 1868-as Meidzsi-restauráció után a jogok fogalma komoly kérdéssé kezdett válni. A 19. század végén a női jogi mozgalom első hívei reformokat akartak a nőket elnyomó patriarchális társadalomban. A korai feminista mozgalmak legfontosabb célja a lányok és nők oktatásáért való küzdelem volt. A politikusok úgy vélték, hogy a nők oktatása rendkívül fontos az államban, mert előkészítené a lányokat, hogy értelmes feleségek és anyák legyenek, akik szorgalmas és hazaszerető fiúkat tudnak nevelni. Habár a politikusoknak nem feltétlen ugyanazok voltak az indítékaik, mint a női jogok szószólóinak a nők oktatását illetően, a fejlődés utat nyitott a nők további előrelépéséhez a japán társadalomban.

Ahogy egyre több embert érdekelt a női jogok témája, a női érdekképviseleti csoportok fokozatosan fejlődtek, és egyéb nőket érintő problémákra is kiterjesztették nézeteiket. A két világháború közötti időszakban jelentek meg a női választójogi mozgalmak. A törvény tiltotta, hogy a nők politikai pártokhoz csatlakozzanak, kifejezzék politikai nézeteiket vagy részt vegyenek bármilyen politikai eseményben. 1920-ra a nők politikai részvételének engedélyezéséért való küzdelem a feministák fő témája volt. 1922-ben a japán országgyűlés módosította az 1900-as Rendőrségi törvény 5. cikkelyét, ezzel megengedve a nőknek, hogy részt vegyenek politikai gyűléseken. Ez azonban még nem engedte, hogy a nők politikai pártokhoz csatlakozzanak vagy szavazzanak. A parlament tagjai közül sokan fölöslegesnek és önzőnek tartották, hogy a nők szerepet kapjanak az ország irányításában. Hiába álltak szemben hatalmas ellenzékkel, a feministák elszántan harcoltak a politikai egyenlőségért.

Miután a nők jogot szereztek, hogy részt vegyenek politikai gyűléseken, a női érdekcsoportok aktivitása hirtelen fokozódott. Az Alumni, Keresztény misszionáriusok és egyéb női segédcsoportok is fejlődésnek indultak a két világháború közötti időszakban. Az 1923-as tokiói földrengés után megalakult a Tokió Rengo Fudzsinkai, a szövetség egyfajta katasztrófaelhárító-szervezetként is szolgált, amely segített azoknak, akiket negatívan érintett a földrengés. Az idő múltával ez lett a kor legnagyobb női aktivista szervezete. A szervezetet öt részre osztották: társadalom, foglalkoztatás, munkaerő, oktatás és kormány. A kormányszekció volt talán a legjelentősebb, ugyanis megalkotta az első számú női választójogi szervezetet, a Fudzsin Szanszeiken Kakutoku Kiszei Domei-t (League for the Realization of Women’s Suffrage, Egyesület a női választójog megvalósításáért), amely a kor legbefolyásosabb és legszókimondóbb női érdekképviseleti csoportja volt. A kormányszekció kiadott egy kiáltványt, ami felhívta a figyelmet a visszaélésekre, amitől a japán nők szenvedtek, és arra is, hogy hogyan lehetne ezeket a problémákat megoldani. A kiáltvány a következő pontokból állt: A nők felelőssége az elmúlt 2600 év szokásait eltörölni, és egy új Japánt építeni, ami a nők és férfiak természetes jogait támogatja és hangsúlyozza; Mivel a nők már fél évszázada, a Meidzsi-korszak eleje óta a férfiakkal együtt járhattak iskolába, illetve a felsőoktatási lehetőségeik is szélesebb körben kiterjedtek, igazságtalan, hogy a nőket kizárják a nemzetközi szavazásokból; A politikai jogok nélkülözhetetlenek a több mint négy millió dolgozó nő védelme érdekében; A háztartásban dolgozó nőket a törvény előtt el kell ismerni teljes emberként; Politikai jogok nélkül a nők nem tudják elérni az állami elismerést nemzeti vagy helyi kormányzati szinten; Lehetséges, sőt szükséges összehozni különböző vallású és foglalkozású nőket egy női választójogi mozgalomban.