A berlini konferencia (más néven Kongó-konferencia avagy Nyugat-Afrika konferencia) 1884. november 15. és 1885. február 26. között került megrendezésre 14 ország részvételével a német fővárosban, és fő célja a Kongó folyó medencéjében való szabad kereskedelem biztosítása volt. A konferenciát a franciákkal és belgákkal a térségben területi vitákba keveredő Portugália ösztönzésére Bismarck német kancellár hívta össze.
A Kongó-akta néven ismert záródokumentumában a Kongó és a Niger folyókon való kereskedelmet szabaddá tették, felléptek a helyi rabszolga-kereskedelemmel szemben, az egyezményesen megállapított Kongó-medencét háborúk esetére semleges területnek nyilvánították, valamint rögzítették a területszerzés folyamatát a part menti vidékekre vonatkozólag. A dokumentumot az összes résztvevő aláírta és az Egyesült Államok kivételével ratifikálta is. A magyar parlament az 1886. évi XIV. törvénycikk szentesítésével emelte törvényerőre a benne foglaltakat.
A konferenciával kapcsolatban számos vitatott állítás, illetve téves értékelés fogalmazódott meg, melyek a nemzetközi szakirodalomban is gyökeret vertek. A legismertebb ilyen állítás a rendezvénnyel kapcsolatban, hogy ekkor osztották fel Afrikát maguk között a gyarmatosító hatalmak. Ténylegesen ilyen utalás nincs a záródokumentumban; az abban foglaltak kifejezetten csak a part menti területekre vonatkoztak.Szabó Lóránd: ill. záródokumentum VI. fejezet Ellenben a konferencián használt egyes térképeken láthatók olyan feljegyzések és berajzolt vonalak, melyeken a később ténylegesen létrejött gyarmati határokat jelölték be.1885: Der Sturm auf Afrika – Ein Kontinent wird geteilt. ARTE, 2011. február (1:14:40-től)A francia készítésű dokumentumfilm állítása szerint a konferencia jegyzőkönyvei nem tartalmaztak minden megbeszélést, és a területek felosztásáról ezek során egyezkedtek az érintett felek. Erre a konferencián használt egyes térképeken látható jelölésekből következtettek. A műsorban négy térképet mutatnak be röviden a határok rögzítésének alátámasztására: az első egy egész Afrikát ábrázoló térkép, melyen nem kivehető egyetlen berajzolt határ sem, a másodikon Cabinda van bejelölve mint leendő portugál gyarmat, a harmadikon a hamarosan Német Délnyugat-Afrika néven ismertté váló terület északi és déli határa van jelölve a tengerparton, középen a britekhez tartozó Walvis Bayjel, míg a negyediken a Guineai-öbölt a spanyolok, németek, portugálok, franciák és britek közös érdekszférájaként tünteti fel – ugyancsak a part menti határokat megszabva. Belső területek felosztására utaló térképet azonban nem mutatnak. Emellett az nem világos, hogy a példaként felhozott térképek miért szolgáltak volna bizonyítékul a felosztásra, mikor itt már meglévő foglalásokról volt szó, a konferencia pedig nyomatékosan csak az új foglalásokat érintette. Cabindával már a konferencia előtt, 1883 szeptemberében védnökségi szerződést kötöttek, és az itteni területüket a konferencia alatt bővítették. A terület ezzel együtt is csak volt. A német délnyugat-afrikai területek ugyancsak a konferencia előtt megszerzett területek voltak, mint ahogy a britek részéről Walvis Bay is. A Guineai-öbölben is az említett öt állam már a konferencia előtt is rendelkezett területekkel a térségben, így kérdés lehet, a felhozott térképek mire szolgálhatnak bizonyítékul. A kérdés megfelelő források alapján pontosítandó. Számos történész megítélése szerint a konferencia szerepét Afrika felosztásában eltúlozzák, és a folyamatban nagyobb szerepet tulajdonítanak a konferencia előtt és után (illetve alatt) megkötött kétoldalú egyezségeknek. A konferencia ugyanakkor hozzájárult az európai hatalmak gyarmatosítási törekvéseinek fokozódásához, ami felszámolta vagy háttérbe szorította az afrikai államok autonómiáját és önrendelkezését.
Távoli előzmények – a korai gyarmatosítás bélyegkép|jobbra|200px|Emléktábla a Wilhelmstraße 92 épületénél Berlinben
Az Indiába vezető tengeri útvonal 15. században való felfedezését követően előbb Portugália és Spanyolország, később Franciaország és Nagy-Britannia, időlegesen pedig Brandenburg, Dánia, Kurföld és Svédország is létrehozott támaszpontokat Afrika partjai mentén, vagy vett birtokába a kontinenshez közeli szigeteket. Ezek főként a fűszerekkel és rabszolgákkal folytatott kereskedelmet szolgálták, de több más afrikai árucikk mellett az elefántcsont és a trópusi faanyagok is beletartoztak. Ebben az időszakban Afrika belső területeit nem tárták fel, és Afrika az európaiak számára továbbra is a „sötét kontinens” maradt.
Afrika trópusi területei a 19. században kevésbé voltak érdekesek az európaiak számára; ekkor főként az abolicionizmus megerősödése és a rabszolga-kereskedelem betiltása fokozta a vidék iránti érdektelenséget. Elsőként Nagy-Britannia tiltotta be a rabszolga-kereskedelmet 1806–1807-ben, de magát a rabszolgatartást nem korlátozta. A rabszolga-kereskedelem betiltásának számos következménye lett, melyek egymásnak ellentmondó hatással bírtak Afrikában. A gyarmattartó hatalmak iparosodásával egyre nagyobb lett a kereslet a növényi zsírok után. Ilyen volt például a földimogyoróból kinyert olaj vagy a pálmaolaj, melyeket a szappangyártáshoz használtak fel. Ezek nagy munkaráfordítással végzett gyűjtögetést kívántak, amit hosszú szállítási útvonalakon való fuvarozás követett, majd a növény húsából vagy magvából az olajat ismét nagy ráfordítással nyerték ki. Ezek a folyamatok a rabszolgamunka növekedését vonták maguk után. A transzatlanti rabszolga-kereskedelem 19. századi visszaszorulása (Nyugat-)Afrika számára elsősorban azt jelentette, hogy a függő viszonyban lévők és a rabszolgák által végzett munka szerepe megnőtt.Inge Grau, Christian Mährdel, Walter Schicho (kiad.): Afrika: Geschichte und Gesellschaft im 19. und 20. Jahrhundert. Promedia: Bécs 2000, 140–141. o.
Az észak-amerikai gyarmatai egy részének elvesztése után a britek új gyarmatosítható területek után néztek. Mungo Park 1795-ben az első olyan európai Afrika-kutató volt, aki a kontinens belsejét igyekezett felderíteni, és a 19. században egyre többen követték a példáját. A legtöbb kutató tudományos célzattal érkezett, de az ilyen utak később a megbízók gazdasági és politikai érdekeivel vegyültek.
Az első gyarmatosítási kísérletekre a mérsékelt klímájú Dél- és Észak-Afrikában került sor. Fokföldön már 1652-ben holland telepesek jelentek meg, akik a terület 1806-os brit megszállása, majd 1815-ös végleges megszerzése után a belső területekre települtek át. Ez volt a „Groot Trek” 1835-től kezdődően. Északon Franciaország szállta meg 1830-ban Algériát és vonta az országot 1857-ben teljesen a hatalma alá, ami után telepesek célpontja lett.
Libéria telepesei az 1822-ben az Egyesült Államokban felszabadított rabszolgák lettek, mely terület 1847-ben állammá nyilvánította magát. Dél-Afrikában 1839-ben Natal Köztársaság, 1852-ben Transvaal Köztársaság, 1854-ben pedig Oranje Szabadállam néven jöttek létre búr államok. Afrika belső területein európai befolyással számos új birodalom jött létre, melyek közül a nyugat-afrikaiakat többnyire muzulmán dinasztiák irányítottak. 1859 és 1869 között megépült a Szuezi-csatorna, így Kelet-Afrika megközelíthetőbbé vált Európából.
A konferencia közvetlen előzményei II. Lipót gyarmatosító törekvései bélyegkép|jobbra|II. Lipót belga király Az 1880-as évek elején az európai hatalmak érdeklődése jelentősen megnőtt Afrika iránt. Henry Morton Stanley 1874–1877 között a Kongó-medencébe tett expedíciója eltüntette az utolsó nagy „fehér foltot” is Afrika térképéről. Az Afrikában nagy lehetőségeket látó II. Lipót belga király ez idő alatt alapította meg a Nemzetközi Afrika Társaság nevű szervezetet azzal a céllal, hogy feltárja és „civilizálja” a kontinenst. 1879-ben létrehozott egy újabb szervezetet, a gazdasági szempontokat szem előtt tartó Nemzetközi Kongó Társaságot, de ez szorosan kötődött a Nemzetközi Afrika Társasághoz. Lipót titokban felvásárolta a külföldi befektetők részesedését a Kongó Társaságban, és a szervezetet az imperialista céljainak megvalósítására használta fel, míg az Afrika Társaság főként filantróp álcaként szolgált.Neal Ascherson, The King Incorporated: Leopold the Second and the Congo (1999).
A brit felfedező Stanley 1878-ban meghívást kapott Lipóttól, aki segítségét kérte a céljai megvalósításához. 1878-tól 1885-ig Stanley Kongóban tartózkodott, ezúttal mint Lipót ügynöke azzal a titkos megbízatással, hogy szervezze gyarmattá a területet. Ennek már a konferencia után a Kongói Szabadállam nevet adták 1885 augusztusában. Francia ügynökök rájöttek Lipót terveire, és erre reagálva Franciaország saját missziókat küldött Afrikába. 1881-ben egy francia tengerésztiszt, Pierre de Brazza a közép-afrikai megbízatása során utazást tett a Kongó nyugati medencéjébe, és felvonta a francia trikolórt az újonnan alapított Brazzaville-ben (a mai Kongói Köztársaság területén). Végül Portugália is igényeket támasztott a térségben, amiket az egykori Kongói Birodalommal ápolt kapcsolataira hivatkozva hozott fel, és amiket a korábban Spanyolországgal és a katolikus egyházzal kötött szerződéseire is alapozott. A portugálok 1884. február 26-án gyorsan tető alá hoztak egy szerződést a korábbi szövetségesükkel, Nagy-Britanniával, melynek értelmében megakadályozzák a Kongó Társaság Atlanti-óceánra való kijutását.
Afrikai gyarmatosításának helyzete a konferencia előtt A Kongó-vidék kérdésének felmerülése előtt már beindult az európai hatalmak expanziója Afrikában. A gyarmatosító hatalmak pedig versengeni kezdtek azon még meg nem hódított területekért, melyeket egy másik hatalom is annektálhatott.Stig Förster, Wolfgang Justin Mommsen, and Ronald Edward Robinson, eds. Bismarck, Europe and Africa: The Berlin Africa Conference 1884–1885 and the Onset of Partition (1988).
Franciaország Tunéziát, az egyik utolsó berber államot szállta meg egy újabb kalóztámadásra hivatkozva. A Pierre de Brazza által támasztott területi igényekre a francia hadsereg gyorsan reagált, és 1881-ben megszállta a mai Kongói Köztársaság területét, 1884-ben pedig Guineát.William L. Langer, European Alliances and Alignments: 1871–1890 (1950) 217–220. o.
Nagy-Britannia, tapasztalva a portugálok ellenőrizte tengerparti területek geopolitikai jelentőségét, ugyanakkor látva Franciaország terjeszkedését Közép-Afrikától indulva Etiópia, a Nílus és a Szuezi-csatorna irányába, veszélyeztetve érezte a létfontosságú Egyiptomtól Indiába vezető kereskedelmi útvonalat. Ezért Egyiptom összeomlott pénzügyeire és az ezt követő, több száz brit alattvaló halálával és sebesülésével járó urubi lázadásra hivatkozva lépett közbe fegyveresen, és vonta ellenőrzése alá a névlegesen az Oszmán Birodalom fennhatósága alá tartozó területet 1882-ben,Langer, European Alliances and Alignments: 1871–1890 (1950) 251–280. o. amely mellesleg Szudán és Szomália egyes részei felett is uralkodott.
Az olaszok 1870 és 1882 között szerezték meg az első afrikai területeiket Eritreából. Olaszország a hármas szövetség tagja lett, ami áthúzta Bismarck óvatosan kidolgozott terveit, és ez a fejlemény Németországot bevonta Afrika európai gyarmatosításába. A németek is saját expedíciókat indítottak, amit a britek és a franciák fenyegetőnek éreztek. A gyarmatosítóként újonnan fellépő Német Birodalom 1884-ben, közvetlenül a konferencia előtt Togót, Kamerunt, valamint délebbre a Lüderitz-földet vonta hatalma alá, mely utóbbiból később Német Délnyugat-Afrika néven lett gyarmat.
A konferencia bélyegkép|jobbra|300px|Korabeli metszet a konferencia résztvevőiről Abban a reményben, hogy a konfliktust hamar lecsillapíthatja, Lipót meggyőzte a franciákat és a németeket, hogy a közös fellépés Afrikában az érdekükben áll. A britek támogatásával és Portugália kezdeményezésére Bismarck kancellár Berlinbe hívta 13 európai ország és az Egyesült Államok képviselőit, hogy közösen határozzák meg az afrikai politikájukat.