A Vihar hadművelet (szerbhorvátul Operacija Oluja, Операција Олуја) volt a horvátországi háború utolsó nagy csatája, mely a boszniai háború kimenetelében is jelentős szerepet játszott. A hadművelet a Krajinai Szerb Köztársaságot (RSK) 630 km-en támadó Horvát Hadsereg (HV) döntő győzelmét és a bosnyák hadsereg (ARBiH) stratégiai győzelmét hozta. A HV-t támogatta a Velebit-hegységben előrenyomuló horvát különleges rendőrség és a Krajinai Szerb Köztársaság Hadserege (ARSK) hátában, a Bihácsnál állomásozó ARBiH. A hadművelet célja a 10 400 km²-t és így Horvátország területének 18,4%-át adó RSK által ellenőrzött területek visszaszerzése, illetve a Nyugat-boszniai Köztársaság bosnyák ellenőrzésének visszaállítása volt. Európában a második világháború óta ez volt az első nagyobb szárazföldi hadművelet. A Vihar hadművelet 1995. augusztus 4-én hajnalban kezdődött, és augusztus 7-én estére már befejezettnek nyilvánították, a kisebb ellenállások elleni jelentős tisztogatások csak augusztus 14-re fejeződtek be.
A Vihar hadművelet a boszniai háborúban is stratégiai jelentőségű volt, véget vetett Bihács ostromának, a HV-t, az ARBiH-ot és a Horvát Védelmi Tanácsot (HVO) olyan a helyzetbe hozva, hogy az ezt követő Misztrál–2 hadműveletben módosítani tudja Bosznia-Hercegovina katonai erőviszonyait. A művelet a HV és HVO Nyár ’95 hadművelete során elért eredményekre épült, ugyanis ekkor szerezték meg azokat a stratégiai pozíciókat, amelyek lehetővé tették a krajinai főváros, Knin gyors elfoglalását, a HV folyamatos fejlesztését és képzését a háború kezdete, a RSK-t létrehozó Rönkforradalom és a Jugoszláv Néphadsereg (JNA) beavatkozása óta. A művelet egy sikertelen ENSZ-békefenntartó missziót és a konfliktus rendezésére irányuló diplomáciai erőfeszítéseket követte.
A HV (és a ARBiH stratégiai) sikere hadseregeik folyamatos fejlesztésének és a ARSK állásai döntő áttörésének eredménye volt. A támadás nem volt azonnal sikeres minden ponton, de a kulcspozíciók elfoglalása az ARSK parancsnoki struktúrájának és az általános védekezőképességének összeomlásához vezetett. Bosansko Grahovo közvetlenül a hadművelet előtti elfoglalása és a különleges rendőrség gračaci előretörése lehetetlenné tette Knin megvédését. A Likán át a ARSK által ellenőrzött területre betörő két gárdadandár gyorsan tört előre, ekkor ütközött igazán ki a taktikai mélység és mozgósítható tartalék erők hiánya, leválasztották az ellenálló területeket, majd északra, a károlyvárosi hadtest területére törtek, a ARSK-t Banovina felé nyomva. A keményen védekező ARSK glinai és petrinyai veresége, majd a banijai hadtest veresége (utóbbit az ARBiH győzte le) után már csak, mint harcba nem avatkozó stratégiai tartalékra, a Boszniai Szerb Köztársaság és Jugoszlávia hadseregére támaszkodhattak.
A HV és a különleges rendőrség 174–211 halottról vagy eltűntről tud, míg az ARSK 560 katonát vesztett, négy ENSZ-békefenntartó is meghalt. A HV 4000 hadifoglyot ejtett. A civil áldozatok száma máig vitatott, Horvátország állítása szerint 214, a szerb források szerint 1192 civil hunyt vagy tűnt el. A támadás alatt és után 150 000 és 200 000 közötti, vagyis majdnem az összes, az ARSK által ellenőrzött területen élő horvátországi szerb elmenekült, és a megmaradtak ellen is különböző bűncselekményeket követtek el. A Nemzetközi Törvényszék (ICTY) később három horvát tábornokot próbált háborús bűncselekmények és a szerbek Horvátországból való kikényszerítésére létrejött közös bűnszövetkezetben való részvétel miatt elítélni, később mindhármójukat felmentették. 2010-ben Szerbia beperelte Horvátországot a Nemzetközi Bíróság (ICJ) előtt, azt állítva, hogy a támadás népirtás volt. 2015-ben a bíróság kimondta, hogy nem volt tömeggyilkos, bár megerősítette, hogy a szerb lakosság elmenekült, mint a támadás és a horvát erők által a civilek ellen elkövetett súlyos bűncselekmények közvetlen következménye. 2012. novemberéig a horvát igazságszolgáltatás 2380 személyt ítélt el különböző, a Vihar hadművelet alatt elkövetett bűncselekmények miatt.
Háttere
1990-ben, miután a Horvát Szocialista Köztársaság kormánya választási vereséget szenvedett, mindennaposak lettek a horvátok és szerbek etnikai feszültségei. A szerb elnök Slobodan Milošević Franjo Tuđman döntéseit saját előnyére próbálta felhasználni, amikor úgy ábrázolta a horvát elnök Horvát Demokratikus Közösség (HDZ) pártját, mint az usztasa, a Horvátországot a második világháború alatt uraló fasiszta párt feltámadását.
1990 augusztusában a rönkforradalom néven ismert felkelésre került sor Horvátország főleg szerbek lakta területein (Dalmácia Knin körüli hátországa Lika, Kordun és Banovina régiók és Kelet-Horvátország jelentős szerb lakosságú települései). A területek a Krajinai Szerb Köztársaság (RSK) nevet kapták, majd miután kinyilvánították csatlakozási szándékukat Szerbiához, Horvátország kormánya lázadónak nyilvánította őket. A konfliktus 1991. márciusára tovább gyűrűzött, ami a horvátországi háború kitöréséhez vezetett. 1991. júniusában Jugoszlávia felbomlása részeként Horvátország kikiáltotta függetlenségét. Horvátország és a RSK deklarációit három hónapos moratórium követte, mielőtt október 8-án a határozat hatályba lépett. A RSK ezután 1993. elejére etnikai tisztogatás keretében kiűzte területéről a horvátokat és a nem-szerb civileket. 1993. novemberére kevesebb, mint 400 horvát maradt az Egyesült Nemzetek Szervezete által védett déli szektorban, további 1500–2000 pedig az északi szektorban.
A konfliktusban a Jugoszláv Néphadsereg (JNA) egyre inkább a RSK pártjára állt, a horvát rendvédelem pedig tehetetlen volt, ezért 1991. májusában megalakult a Horvát Nemzeti Gárda (ZNG), melynek még az év novemberében Horvát Hadsereg (HV) lett a neve. A hadsereg fejlesztését azonban akadályozta az ENSZ szeptemberben életbe lépő fegyverembargója. A háború leghevesebb csatái, mint a laktanyacsata, Dubrovnik ostroma, és a vukovári csata 1991. utolsó hónapjaiban zajlottak.
1992. januárjában a háborút leállítandó, Horvátország, a JNA és az ENSZ képviselői a Vance-terv életbe léptetéséről egyeztek meg. Sikertelen tűzszünetek után az egyezség felügyelete és betartatása érdekében az ENSZ Védelmi Erői (UNPROFOR) bevonultak Horvátországba. Patthelyzet alakult ki, a felek állóháborúba kezdtek, a JNA pedig hamarosan visszavonult Bosznia-Hercegovina területére, ahol új konfliktus volt várható. Szerbia továbbra is a RSK-t támogatta, de a HV sorra foglalta vissza az apróbb területeket, így Dubrovnik ostromának vége és a Maslenica hadművelet is kisebb taktikai sikereket eredményezett. A HV sikereire válaszul a Krajinai Szerb Köztársasági Hadsereg (ARSK) tüzérséggel és rakétákkal szakaszosan támadott meg horvát falvakat.
Miután a JNA kivonult Horvátországból, emberei egy új boszniai szerb hadsereg létrehozását készítették elő, és 1992. január 9-én, még a február 29–március 1-i, Bosznia-Hercegovina függetlenségéről szóló népszavazás előtt kikiáltották a Bosznia-Hercegovinai Szerb Köztársaságot. A referendumot később a boszniai háború ürügyéül használták fel. A boszniai szerbek Szarajevó utcáin és más városokban is március 1-jén barikádokat állítottak, a másnap pedig már a háború első áldozatai is megvoltak a fővárosban és Dobojban. Március utolsó napjaiban a boszniai szerb hadsereg megkezdte Bosanski Brod bombázását, majd április 4-én Szarajevót is megtámadták. Az év végére a Boszniai Szerb Köztársaság kikiáltása után már a Boszniai Szerb Köztársasági Hadseregre (VRS) átnevezett erők uralták Bosznia-Hercegovina területének 70%-át. Ez az arány a következő két évben sem változott jelentősen. Habár a háború eredetileg a boszniai szerbek és a nem-szerbek között tört ki, év végére háromoldalúvá fajult, kezdetét vette ugyanis a horvát–bosnyák háború. A RSK-t csak korlátozott mértékben támogatta a Boszniai Szerb Köztársaság, amely alkalmi légicsapásokat indított Banja Lukából, illetve horvátországi településeket bombázott.
Előzmények
1994 novemberében Bihács ostroma, a boszniai háború csatája kritikus szakaszba lépett, amikor a VRS és az ARSK közel került ahhoz, hogy elfoglalja Bihács városát a Bosznia-Hercegovinai Köztársaság Hadseregétől (ARBiH). A város stratégiai fontosságú volt, és Bosznia-Hercegovinában 1993 júniusa óta egyike volt a hat Egyesült Nemzetek Szervezete által védett területnek.
A Clinton-adminisztráció is úgy érezte, hogy a város szerb erők általi elfogása fokozza a háború intenzitását, és a konfliktus eddigienkél is nagyobb humanitárius katasztrófához vezet. A terület védelmét illetően azonban nézeteltérés alakult ki az Amerikai Egyesült Államok, Franciaország és az Egyesült Királyság között. Az Egyesült Államok a VRS ellen légicsapásokat szorgalmazta, de a franciák és a britek biztonsági aggályokra hivatkozva ellenezték azokat, arra hivatkozva, hogy az UNPROFOR részeiként Bosznia-Hercegovinában fenn kell tartani a francia és brit csapatok semlegességét. Az Egyesült Államok viszont nem volt hajlandó szárazföldi csapatokat bevetni.
Az európaiak azt is felismerték, hogy az Egyesült Államok nyugodtan javasolhatja a szerbekkel való katonai konfrontációt, miközben az európai hatalmakra hagyatkozik, hogy megakadályozzanak minden ilyen lépést, minthogy a francia elnök François Mitterrand minden katonai beavatkozást ellenez, nagyban elősegítve ezzel a szerb háborús erőfeszítéseket. A francia álláspont azonban megfordult, miután Jacques Chiracot 1995 májusában Franciaország elnökévé választották, mely arra késztette a briteket, hogy agresszívebb megközelítést alkalmazzanak.
Bihács szerbektől való megvédése Horvátországnak stratégiai fontosságú volt, mivel Janko Bobetko tábornok, a horvát vezérkar főnöke, úgy vélte, hogy Bihács potenciális eleste Horvátország háborús erőfeszítéseinek végét jelentheti.
1994 márciusában aláírták a washingtoni megállapodást, amely véget vetett a horvát–bosnyák háborúnak, és az MPRI (Military Professional Resources Incorporated) szervezetén keresztül Horvátország számára amerikai katonai tanácsadókat biztosított. Az Egyesült Államoknak ez a szerepvállalása egy új katonai stratégiát tükrözött, amelyet Bill Clinton 1993 februárjában hagyott jóvá.
Az MPRI-t valójában azért kellett alkalmazni, mivel az ENSZ fegyverembargója még mindig érvényben volt, látszólag pedig az volt a feladata, hogy felkészítse a HV-t a NATO Partnerség a békéért (Partnership for Peace) programban való részvételre. Az MPRI 1995 januárja és áprilisa között 14 héten át képezte ki a HV tisztjeit és személyi állományát. Több forrás is felmerült, többek között Leslie Wayne cikke a The New York Times-ban, valamint különböző szerbiai médiajelentések, melyek szerint az MPRI doktrinális tanácsokat, stratégiatervezést és műholdas hírszerzési információkat is nyújtottak Horvátországnak, bár az MPRI amerikai és horvát tisztviselői tagadták az ilyen állításokat. 1994 novemberében az Egyesült Államok egyoldalúan megszüntette a Bosznia-Hercegovina elleni fegyverembargót, ami gyakorlatilag lehetővé tette a HV számára, hogy ahogy a fegyverszállítmányok áthaladtak Horvátországon, önmagát is ellássa fegyverekkel.
A washingtoni megállapodás eredményeként a horvát és az amerikai kormány és katonai tisztségviselők egy sor találkozót is folytattak Zágrábban és Washingtonban. 1994. november 29-én a horvát képviselők azt javasolták, hogy abból a célból, hogy a Bihácsot ostromló szerb haderő egy részét elvonják, és megakadályozzák a város szerbek általi elfoglalását, Livnóból kiindulva támadják meg a szerbek által birtokolt területet Bosznia-Hercegovinában. Mivel az amerikai tisztviselők nem reagáltak a javaslatra, a horvát vezérkar még aznap elrendelte Tél ’94 hadműveletet, amelyet a HV és a Horvát Védelmi Tanács (HVO) és Herceg-Bosznia katonai ereje hajtottak végre. A támadás amellett, hogy hozzájárult Bihács védelméhez, közelebb vitte a HV és a HVO arcvonalát az RSK ellátási útvonalaihoz.