A harmadik lateráni zsinat a római katolikus egyház által 11. egyetemes zsinatként számon tartott, Rómában, a Lateránban tartott középkori zsinat volt 1179. március 5. és március 19. között. III. Sándor pápa hívta össze az 1159-ben kezdődött pápai szakadás lezárása után, amelyben vele szemben I. Frigyes német-római császár által támogatott ellenpápák léptek fel. A szakadás politikai hátterét a pápaság, a császárság és az észak-itáliai városok konfliktusa adta; lezárását az 1177-es velencei béke tette lehetővé.
A zsinaton mintegy 300 püspök, továbbá számos apát, prépost, klerikus és világi uralkodói követ vett részt. A források három ülésszakot említenek: március 5-ét, 14-ét és 19-ét. A zsinat 27 kánont hirdetett ki, amelyek közül a legismertebb az 1. kánon, a Licet de vitanda discordia, amely a pápaválasztáshoz a bíborosok kétharmados többségét írta elő.
A zsinat fő céljai közé tartozott a pápai szakadás következményeinek rendezése, az ellenpápák által végzett egyházi intézkedések semmissé tétele, az egyházfegyelmi reformok megerősítése, valamint a katharokkal és más eretneknek minősített csoportokkal szembeni fellépés. Kánonjai a késő 12. és kora 13. századi dekretálisgyűjteményekben széles körben elterjedtek, majd a középkori kánonjog fontos részévé váltak.
Elnevezése és történeti státusza
A katolikus egyetemes zsinatok sorában
A harmadik lateráni zsinat a katolikus zsinattörténeti hagyományban az első lateráni zsinat és a második lateráni zsinat után, a negyedik lateráni zsinat előtt áll. A számozás szerint ez a katolikus egyház 11. egyetemes zsinata. A „lateráni” elnevezés a helyszínre utal: a zsinatot a Lateránban tartották, amely a középkori pápaság egyik legfontosabb római egyházi és intézményi központja volt.
A zsinat történeti összetétele elsősorban a latin nyugati egyházat tükrözte. A résztvevők Európa számos régiójából érkeztek, és néhány latin keleti egyházi terület is képviseltette magát. A források egy görög egyházi követ jelenlétét is említik, de a zsinat nem volt olyan keleti–nyugati összetételű tanácskozás, mint az ókori egyetemes zsinatok. Katolikus recepciója szerint mégis egyetemes zsinat, mert a római pápa hívta össze, az egész latin egyházra kiterjedő kánoni jelentőségű határozatokat hozott, és döntései bekerültek a katolikus kánonjogi hagyományba.
A zsinatot a kortárs és közel kortárs források gyakran „általános” zsinatként kezelték. Történeti jelentősége nemcsak abban állt, hogy lezárta az 1159–1178-as pápai szakadás intézményi következményeit, hanem abban is, hogy a pápai vezetésű középkori zsinatok törvényhozó jellegének egyik legfontosabb állomása lett.
A források és a kánonok hagyománya
A zsinat hivatalos aktái nem maradtak fenn. Türoszi Vilmos készített ugyan feljegyzést a zsinati aktákról, de ez a szöveg elveszett. A tanácskozás menetéről ezért csak közvetett forrásokból — krónikákból, évkönyvekből, későbbi kánonjogi gyűjteményekből és a 27 kánon kézirati hagyományából — alkotható kép.
A kánonok szöveghagyománya összetett. A 27 kánon több krónikában és számos 12–13. századi dekretálisgyűjteményben maradt fenn; a szövegek sorrendje és egyes olvasatai nem minden kéziratban azonosak. A modern kutatás ezért különbséget tesz a zsinat történeti eseménye, a kánonok középkori szöveghagyománya és a későbbi kánonjogi recepció között.
A zsinat hivatalos tanácskozási jegyzőkönyveinek elvesztése ellenére a kánonok jelentősége jól dokumentálható. A rendelkezések gyorsan bekerültek a 12. század végi dekretálisgyűjteményekbe, majd IX. Gergely pápa 1234-es Decretales gyűjteményén keresztül a középkori latin egyház jogi életének meghatározó részévé váltak.
Történeti háttér
Az 1159-es pápaválasztás és a szakadás
IV. Adorján pápa 1159-ben bekövetkezett halála után vitatott pápaválasztás történt. A bíborosok többsége Rolando Bandinellit választotta meg, aki III. Sándor néven lett pápa. A kisebbségi csoport Octavianus de Monticellit támogatta, aki IV. Viktor néven ellenpápaként lépett fel. A konfliktus gyorsan túlnőtt a bíborosi kollégium belső vitáján, mivel I. Frigyes Barbarossa császár IV. Viktort támogatta.
A szakadás alatt III. Sándorral szemben egymás után több császári támogatású ellenpápa állt: IV. Viktor után III. Paszkál, majd III. Kallixtusz. A konfliktus közel két évtizeden át tartott, és összefonódott Barbarossa és az észak-itáliai városok, különösen a Lombard Liga küzdelmével. III. Sándor a francia, angol és szicíliai királyságok támogatását is megőrizte, miközben pápai dekretálisokkal, legátusi zsinatokkal és bírói döntésekkel továbbra is jelentős egyházi tekintélyt gyakorolt.
A szakadás politikai fordulópontja Barbarossa legnanói veresége és az ezt követő diplomáciai rendezés volt. Az 1177-es velencei békében a császár elismerte III. Sándort törvényes pápának. E megállapodás után vált lehetővé, hogy a pápa általános zsinatot hívjon össze az egyházi egység megerősítésére és a szakadás jogi következményeinek rendezésére.
A velencei béke és a zsinat összehívása
A velencei béke után III. Sándor visszatért Rómába, és 1178-ban megkezdte a zsinat előkészítését. A zsinat összehívásának célja a szakadás intézményi lezárása, a pápaválasztás szabályozása, az ellenpápák által végzett ordinációk és kinevezések rendezése, valamint a fegyelmi visszaélések orvoslása volt.
Az ellenpápai oldal maradványai még nem tűntek el teljesen. III. Kallixtusz 1178-ban alávetette magát III. Sándornak, de egyes ellenpápai hívek rövid időre Lando Sitinót próbálták felléptetni, aki III. Ince néven jelent meg ellenpápaként. Ez nem azonos a későbbi, nagy jelentőségű III. Ince pápával. Lando Sitino támogatottsága csekély maradt, és hamarosan felhagyott igényével.
A harmadik lateráni zsinat ezért egyszerre volt a pápai győzelem, az egyházi egység helyreállítása és a jogi konszolidáció fóruma. Nem dogmatikai hitvallást alkotott, hanem elsősorban kánonjogi és fegyelmi törvényhozó zsinatként működött.
A zsinat résztvevői és lefolyása
Résztvevők és földrajzi képviselet
A zsinaton kb. 300 püspök vett részt. A résztvevőlista különösen fontos forrás, mert a középkori zsinatok közül ennél a tanácskozásnál viszonylag jól látható a földrajzi képviselet. Itáliából, Franciaországból, Angliából, Írországból, Skóciából, Hispániából, a német területekről, Dalmáciából, Dániából, Magyarországról és a keresztes államok latin egyházi területeiről is érkeztek főpapok. A teljes jelenlétszámot az apátokkal, prépostokkal, klerikusokkal és követekkel együtt egyes források közel ezer főre teszik.
A magyar egyházat a hagyomány szerint András kalocsa-bácsi érsek képviselte. A latin keleti jelenlétet többek között Türosz, Caesarea, Betlehem és a Szent Sír-templom környezetéhez kapcsolódó egyházi személyek jelezték. Egy görög egyházi követ jelenléte is ismert, de a zsinat alapvetően a latin egyház pápai összehívású tanácskozása volt.
A három ülésszak
A zsinat három ülésszakban zajlott: március 5-én, 14-én és 19-én. A megnyitón Rufinus assisi püspök beszédet mondott a római egyház és a pápai zsinatösszehívó tekintély mellett. A fennmaradt források nem adnak részletes, ülésről ülésre követhető jegyzőkönyvet, de a fő döntések a kánonokból és a krónikás hagyományból jól ismertek.
A zsinat rövid időtartama arra utal, hogy a 27 kánon nem a helyszínen, teljesen előzmény nélkül keletkezett. A modern kutatás szerint III. Sándor kúriája, amelyben fejlett kánonjogi szakértelem állt rendelkezésre, előzetesen jelentős előkészítő munkát végezhetett. A zsinati atyák szerepe ezért sok esetben inkább a már előkészített rendelkezések megvitatása, jóváhagyása és egyetemesebb tekintéllyel való ellátása lehetett.
A kúriai előkészítés szerepe
A III. lateráni zsinat a középkori kánonjog történetében azért különösen fontos, mert kánonjai már a 12. század fejlettebb jogi kultúráját tükrözik. A bolognai jogi tanulmányok, a római és kánonjogi gondolkodás fejlődése, valamint a pápai kúria ügyintézési gyakorlata egyaránt hozzájárultak ahhoz, hogy a zsinati kánonok jogilag kifinomultabb formát nyerjenek, mint a korábbi 12. századi zsinatok rendelkezései.
III. Sándor pontifikátusa különösen jelentős volt a dekretális jog fejlődésében. Pápasága idejéből több dekretális maradt fenn, mint bármely korábbi pápától, és a kúriához érkező jogi kérdésekre adott válaszok a kánonjog új rétegét, az úgynevezett ius novum világát erősítették. A III. lateráni zsinat kánonjai ebben a jogfejlődési környezetben születtek.
A zsinat főbb határozatai
A pápaválasztás kétharmados szabálya
Az 1. kánon, a Licet de vitanda discordia, a jövőbeli pápai szakadások megelőzésére kimondta, hogy érvényes pápaválasztáshoz a bíborosok kétharmados egyetértése szükséges. Ha valaki ennél kisebb támogatottsággal lépne fel pápaként, őt és támogatóit kiközösítés fenyegeti.
A rendelkezés közvetlenül az 1159-es vitatott választás tapasztalatára adott választ. A kétharmados szabály tartósan hatott a későbbi pápaválasztási jogra, bár a konklávé részletszabályai a későbbi századokban többször módosultak. Fontos, hogy a zsinat nem vezette be a későbbi konklávé bezárási és élelmezési szabályait; ezek főként a második lyoni zsinat és X. Gergely pápa Ubi periculum kezdetű rendelkezésének világához tartoznak.
Az ellenpápák intézkedéseinek semmissége
A 2. kánon az ellenpápai oldal egyházi intézkedéseit rendezte. Érvénytelennek nyilvánította Octavianus, vagyis IV. Viktor, Guido da Crema, vagyis III. Paszkál, valamint John de Struma, vagyis III. Kallixtusz ordinációit és egyházi kinevezéseit. Azok, akik tőlük egyházi méltóságot vagy javadalmat kaptak, elveszítették azt; akik pedig tudatosan és önként esküdtek a szakadás oldalára, felfüggesztés alá kerültek.
Ez a rendelkezés nem az 1054-es nagy egyházszakadásra vonatkozott, hanem az 1159–1178 közötti pápai szakadás következményeit rendezte. Ezért a zsinat első két kánonja a pápai egység helyreállításának jogi megerősítését szolgálta.
Püspöki és klerikusi fegyelem
A zsinat több kánonban foglalkozott az egyházi hivatalviselők alkalmasságával és fegyelmével. A 3. kánon előírta, hogy püspökké csak legalább harmincéves, törvényes származású személyt lehet előmozdítani. A lelkipásztori gondozással járó javadalmak és méltóságok — például dékáni, főesperesi vagy plébániai jellegű tisztségek — esetében huszonöt éves alsó korhatárt állapított meg.
Az 5. kánon a címre, vagyis biztos megélhetési alapra történő felszentelés kérdését rendezte. A zsinat megtiltotta, hogy püspök olyan papot vagy diakónust szenteljen, akinek nincs megfelelő egyházi címe vagy más biztos megélhetési forrása. Ha a püspök mégis így járt el, neki kellett gondoskodnia a felszentelt személy ellátásáról mindaddig, amíg az megfelelő javadalmat nem kapott.
A 11. kánon a klerikusok életmódját szabályozta, különösen a nőkkel való együttélés és a kolostorok látogatásának kérdésében. A rendelkezés a klerikusi fegyelem és a botrány elkerülésének szempontjából fogalmazta meg tilalmait. A szöveg nem pusztán erkölcsi intésként, hanem egyházi hivatalvesztéssel és javadalmi következményekkel járó fegyelmi normaként működött.
Szimónia, javadalmak és egyházi szolgálatok
A zsinat több rendelkezése a szimónia és a javadalmi visszaélések ellen irányult. A 7. kánon megtiltotta, hogy pénzt követeljenek püspök beiktatásáért, pap installációjáért, temetésért, házassági áldásért vagy a szentségek kiszolgáltatásáért. A szabály célja az volt, hogy az egyházi szolgálatot ne lehessen adásvétel tárgyává tenni.
A 8. kánon a patronátusi joggal rendelkező személyek számára hat hónapos határidőt szabott az üresedésben lévő javadalom betöltésére. Ha a patronus nem élt jogával, a betöltés a püspökre szállt. A 13. kánon a javadalmak halmozását korlátozta, hogy egyazon személy ne birtokoljon több, lelkipásztori gondozást igénylő hivatalt úgy, hogy személyesen nem tudja ellátni kötelességeit.