A paulikiánusok (görögül: Παυλικιανοί, Paulikianoi) a 7. században Örményország és a Bizánci Birodalom keleti határvidékén kialakult keresztény vallási mozgalom követői voltak. A bizánci és örmény egyházi források eretneknek minősítették őket, és gyakran manicheus, gnosztikus vagy dualista tanokkal hozták kapcsolatba. A modern kutatás azonban óvatosabban fogalmaz: a paulikiánusokról fennmaradt forrásanyag túlnyomórészt ellenfeleiktől származik, ezért tanításaik pontos rekonstruálása vitatott.
A paulikiánusok nevét a források többféleképpen magyarázzák. Egyes értelmezések Pál apostol különleges tiszteletéhez, mások Szamoszatai Pálhoz vagy egy Pál nevű korai vezetőhöz kapcsolják. A mozgalom saját megnevezésére vonatkozó adatok bizonytalanok; ellenfeleik szerint önmagukat egyszerűen „keresztényeknek” tartották, míg a bizánci egyházi és állami rendhez tartozókat „rómaiaknak” nevezték.
A mozgalom első ismert központját a hagyomány szerint Konstantin-Szilvánusz alapította a 7. század közepén Kibossában, a keleti bizánci–örmény határvidéken. A paulikiánusok a 8–9. században több hullámban üldözést szenvedtek, de időnként birodalmi türelmet vagy katonai alkalmazást is élveztek. A 9. század közepén egy részük arab fennhatóság alá menekült, és Tephrike központtal önálló katonai-politikai bázist alakított ki. Katonai erejüket I. Baszileiosz bizánci császár hadjáratai törték meg a 870-es években.
A paulikiánus közösségek később a Balkánon is megjelentek, részben bizánci áttelepítések következtében. Balkáni jelenlétük és tanaik hatással lehettek a bogumilizmus kialakulására, de a paulikiánus–bogumil–kathar folytonosságot a modern kutatás nem tekinti egyszerű, egyenes leszármazási láncnak.
Források és forráskritikai kérdések
A paulikiánusokról szóló ismeretek jelentős része ellenséges bizánci és örmény egyházi forrásokból származik. Ezek célja rendszerint nem a mozgalom semleges bemutatása volt, hanem az eretnekségnek tekintett tanok cáfolata, illetve az egyházi és birodalmi fellépés igazolása. Ezért a paulikiánus tanok és szervezet rekonstrukciója forráskritikai óvatosságot igényel.
A fő görög források közé tartozik Phótiosz konstantinápolyi pátriárka paulikiánusok ellen írt műve, Petrus Siculus beszámolója, Georgiosz Monachosz krónikája és Euthymiosz Zigabénosz későbbi összefoglalása. Ezek részben egymástól függenek, részben közös korábbi forrásanyagra támaszkodhatnak. A források a paulikiánusokat gyakran „új manicheusoknak” vagy „manicheusoknak” nevezik, ami a bizánci polemikus irodalomban sokszor általános eretnekségi címke volt.
Az örmény források között fontos Odzuni János katolikosz tevékenysége, valamint a 719-es dvini zsinat kánonja, amely már említ egy „pollikian” nevű eretnekcsoportot. Az örmény források hangsúlyai nem mindig azonosak a görög forrásokéval, ami tovább bonyolítja a mozgalom eredetének és tanításának rekonstrukcióját.
A 19–20. századi történetírásban a paulikiánusokat gyakran a manicheizmustól a bogumilokon át a katharokig vezető dualista lánc egyik közvetítő elemének tekintették. Ez a kép ma is megjelenik egyes összefoglalókban, de a modern szakirodalom óvatosabb: a paulikiánusok dualizmusa, krisztológiája és bibliahasználata több ponton vitatott, és nem vezethető vissza egyszerűen a klasszikus manicheizmusra.
A név eredete
A „paulikiánus” név eredete vitatott. A legelterjedtebb magyarázat szerint a név Pál apostolra utal, akinek leveleit a paulikiánusok különösen nagyra becsülték. Ezt az értelmezést erősíti, hogy vezetőik gyakran Pál apostol munkatársainak nevét vették fel: Konstantin például a Szilvánusz nevet használta, más vezetők pedig Titusz, Timóteus, Epafroditosz vagy Tükhikosz nevét.
Más magyarázatok szerint a név Szamoszatai Pálhoz kapcsolódhatott, bár a paulikiánus tanítás és Szamoszatai Pál krisztológiája közötti közvetlen kapcsolat nem bizonyított. A bizánci polemikus szerzők szívesen hozták kapcsolatba a paulikiánusokat korábbi elítélt irányzatokkal, ezért a néveredetre vonatkozó állításaikat önmagukban nem lehet döntő bizonyítéknak tekinteni.
Phótiosz egy legendás eredetmagyarázatot is közöl, amely szerint egy Kalliniké nevű manicheus asszony fiai, Pál és János terjesztették a tanokat Örményországban. E történet hitelességét a modern kutatás rendszerint kétségbe vonja, és inkább polemikus eredetlegendaként kezeli.
Történet
Eredet és Konstantin-Szilvánusz
A hagyomány szerint a paulikiánus mozgalom alapítója Konstantin, más néven Konstantin-Szilvánusz volt, aki Mananalis környékéről származott, és a 7. század közepén kezdett tanítani. Első közösségét Kibossában, Coloneia közelében szervezte meg. A források szerint a mozgalom számára „az evangélium és az apostol” iratai, különösen Pál levelei — volt a fő tekintély.
Konstantin-Szilvánusz mintegy huszonhét évig tanított. A bizánci hatóságok végül letartóztatták, és eretnekség vádjával kivégezték. A hagyomány szerint kivégzésében szerepet játszott egy Symeon nevű császári tisztviselő, aki később maga is megismerkedett a tanokkal, csatlakozott a mozgalomhoz, és Titusz néven vezetővé vált. Őt is kivégezték.
A korai történetben szereplő vezetők — Gegnesius-Timótheosz, Joseph-Epafroditosz, Zacharias, Baanes és Sergius-Tükhikosz — részben történetileg nehezen ellenőrizhető, részben a polemikus források által erősen formált alakok. A paulikiánus vezetők apostoli neveket vettek fel, és közösségeiket is gyakran páli egyházak nevével jelölték.
A 8–9. századi üldözések és belső megoszlások
A paulikiánusok viszonya a bizánci államhatalomhoz változó volt. Egyes császárok üldözték őket, mások — különösen bizonyos képromboló uralkodók — türelmesebbek voltak velük szemben, vagy katonai célokra használták fel őket. Ez nem jelenti azt, hogy a képromboló császárok azonosultak volna a paulikiánus tanokkal, csupán azt, hogy a képtisztelet elutasítása és a határvidéki katonai érdekek időnként taktikai türelmet eredményezhettek.
A mozgalom a 8–9. században belső megosztottságot is mutatott. A források Baanes és Sergius követői között különbséget tesznek; Sergius-Tükhikoszt a későbbi hagyomány a mozgalom jelentős megújítójaként ábrázolja. Követőit gyakran szergiotáknak nevezték. Sergius tevékenysége idején a paulikiánusok megerősödtek és szélesebb térségben terjedtek el.
Theodóra bizánci császárné régenssége idején a források súlyos üldözésről számolnak be. Egyes krónikás hagyományok rendkívül magas, akár százezres áldozatszámot említenek, de ezeket a számokat a modern történetírás óvatosan kezeli, mivel ellenőrizhetetlenek és valószínűleg túlzók.
Karbeas, Tephrike és a katonai hatalom
A 9. század közepén a paulikiánusok egy része a bizánci üldözés elől az arab határvidékre menekült. Vezetőjük Karbeas volt, aki korábban bizánci katonai tisztségviselő lehetett. Karbeas a Meliténé környéki arab hatalom támogatásával Tephrike központtal önálló katonai-politikai bázist alakított ki.
Tephrike a paulikiánusok katonai központjává vált. Innen hadjáratokat és portyákat vezettek Bizánc ellen, gyakran arab szövetségben. A paulikiánusok ebben az időszakban már nem pusztán vallási közösségként, hanem a bizánci–arab határvidék egyik katonai szereplőjeként jelentek meg.
Karbeas után Chrysocheir lett a paulikiánusok vezetője. A források szerint a paulikiánus hadsereg a 860-as években jelentős támadásokat indított Kis-Ázsia belseje felé, sőt egyes hadjáratok egészen nyugati területekig jutottak. A bizánci válasz I. Baszileiosz bizánci császár idején erősödött meg. A paulikiánus katonai hatalmat a 870-es években, különösen a Bathys Ryax körüli vereség és Tephrike elfoglalása után törték meg.
Áttelepítések Trákiába és balkáni jelenlét
A bizánci császárok több alkalommal telepítettek paulikiánusokat keleti területekről a Balkánra, különösen Trákiába. V. Kónsztantinosz bizánci császár és később I. Jóannész Tzimiszkész idején jelentős csoportokat helyeztek át a birodalom nyugati határvidékeire. Az áttelepítések részben katonai és határvédelmi célokat szolgáltak, részben a keleti határvidéki problémák kezelését.
A középkori és régebbi szakirodalomban olykor nagyon nagy számadatok szerepelnek az áttelepítettekről, de ezek pontossága bizonytalan. A modern leírások inkább több hullámban lezajló, katonai és politikai célú áttelepítési folyamatként tárgyalják a jelenséget, mintsem pontosan számszerűsíthető népmozgásként.
A trákiai és Philippopolis környéki paulikiánusok hosszú ideig megőrizték különállásukat. A 11–12. században I. Alexiosz bizánci császár fellépett ellenük; Anna Komnéné Alexias című művében arról számol be, hogy Alexiosz vitákkal, térítéssel és politikai eszközökkel igyekezett őket visszavezetni az ortodox egyházba.
Tanítás
A tanítás rekonstrukciójának nehézségei
A paulikiánus tanokról szóló állítások nagy része ellenfeleik írásaiból ismert. Emiatt nem minden esetben világos, hogy egy adott tétel valóban a paulikiánus önértelmezést tükrözi-e, vagy az ortodox polemika eretnekségi sémáit. A bizánci szerzők gyakran manicheusnak nevezték őket, de ez nem feltétlenül bizonyítja, hogy tanrendszerük azonos lett volna a klasszikus manicheizmussal.
A régebbi történetírás általában dualista, manicheus eredetű szektának tekintette a paulikiánusokat. Garsoïan és későbbi kutatók viszont hangsúlyozták, hogy a mozgalom örmény és bizánci keresztény környezetben alakult ki, és nem értelmezhető kizárólag manicheus túlélésként. Dixon újabb értelmezése szerint a paulikiánus dualizmust nem szabad egyszerűen abszolút, kétistenhívő rendszerként rekonstruálni, bár a világ, az anyag és a gonosz hatalmáról vallott nézeteik valóban dualista jellegűek lehettek.
Dualizmus és kozmológia
A bizánci források szerint a paulikiánusok különbséget tettek a mennyei, jó Isten és a látható, anyagi világ uralkodója vagy teremtője között. Ezt a második princípiumot a keresztény polemikus hagyomány gyakran a demiurgosszal vagy a gonosz hatalommal azonosította. Ebből következett volna az anyagi világ és a hivatalos egyházi szertartások elutasítása.
A modern értelmezések szerint azonban nem biztos, hogy a paulikiánusok kozmológiája teljesen azonos volt a manicheus kétprincípiumú rendszerrel. Lehetséges, hogy a bizánci szerzők a paulikiánus antiklerikalizmust, ószövetség-kritikát és szentségellenességet a jól ismert manicheus eretnekségi kategóriák szerint értelmezték.
Krisztológia és Mária szerepe
A források a paulikiánusokat gyakran doketista vagy adopcionista jellegű krisztológiai nézetekkel vádolják. A hagyományos leírás szerint nem fogadták el Krisztus valóságos megtestesülését úgy, ahogyan azt a nagyegyház tanította, és Máriát nem tekintették Krisztus valódi, testi értelemben vett anyjának. Egyes források szerint Krisztus mennyei küldöttként vagy angyali lényként jelent meg, akinek fő műve a tanítás volt.
Ezeket az állításokat a modern kutatás óvatosan kezeli. A paulikiánus krisztológiára vonatkozó adatok töredékesek, és nem mindig lehet eldönteni, hogy a vádak egy egységes tanrendszert vagy különböző helyi csoportok eltérő nézeteit tükrözik-e.
Bibliahasználat és kánon
A források szerint a paulikiánusok bibliahasználata eltért a bizánci ortodox egyház kánoni gyakorlatától. Különösen Lukács evangéliumát és Pál apostol leveleit tisztelték. Az Ószövetséget több forrás szerint elutasították, és Péter apostol tekintélyét is bírálhatták, mivel Péter megtagadta Krisztust.
A régi összefoglalók olykor úgy fogalmaznak, hogy a paulikiánusok „csak” Lukács evangéliumát és Pál leveleit fogadták el. Ez túl szűk megfogalmazás lehet. A forrásokban a „Gospel and Apostle” kifejezés központi jelentőségű, de a pontos kánon vitatott. Egyes adatok arra utalnak, hogy vitáikban más evangéliumi szövegeket is használtak, miközben az Ószövetséget és az egyházi hagyomány tekintélyét elutasították vagy erősen korlátozták.
Szentségek, képek és egyházi rend