Raúl González Blanco, közismertebb nevén Raúl (Madrid, 1977. június 27. –) 2015-ben visszavonult spanyol labdarúgó, csatár. A Real Madrid színeiben 550 bajnokin szerepelt, ezeken 228 találata van. A válogatottban 102 meccsen 44 gólt szerzett. A válogatottal több világversenyen is szerepelt, ám ezek közül egyiken sem sikerült kiemelkedő eredményt elérnie, ellenben a Real Madriddal hatszoros spanyol bajnok, háromszoros BL-győztes, valamint kétszeres spanyol gólkirály.
2010 nyarán igazolt a német Schalkéhoz, majd két év elteltével Katarba, az Asz-Szaddhoz szerződött.
A legtöbb mérkőzésen ő lépett pályára a Real Madridban
Tagja a FIFA 100-nak, a Pelé által összeállított listának, mely a 125 valaha élt legnagyobb labdarúgót tartalmazza.
Gyermekkora Raúl Madridban látta meg a napvilágot 1977. június 27-én egy szegény család gyermekeként, akik a spanyol főváros szerény Colonia Marconi negyedében éltek. Édesapja, Pedro González Blanco, aki elektromos műszerészként dolgozott a madridi Torrejón légi támaszponton, két sportágért rajongott igazán: a bikaviadalért és a labdarúgásért. Előbbit a Las Ventas arénában, utóbbit pedig a Vicente Calderón stadionban figyelte előszeretettel, és ebből is kiderül, Atlético Madrid-drukker volt, ami nem véletlen, hiszen a család Madrid déli részében lakott. Az ifjú Raúl is ott ismerkedett meg a futball alapjaival, a madridi Villaverde kerület Cristóbal de los Angeles nevű kölyökcsapatban. Itt még 3 évig játszott, ezután a kisebbik madridi klub megfigyelői hamarosan jelentették a klub vezetőinek, hogy új tehetségre leltek.
Pályafutása Fiatalkora
Raúl végül nem állatorvos lett, hanem megvalósította édesapja álmát, és az Atlético serdülő együttesének igazolt játékosa lett. A csapat utánpótlása akkoriban meglehetősen reményteljes volt. A 14 éven aluliak együttese Francisco de Paula edzősége alatt például 1991-ben a korosztályos bajnokságban fél év alatt 175 gólt rúgott és mindössze egyet kapott. Ez az esemény a „futballőrült” Spanyolországban nagy szenzációnak számított, olyannyira, hogy az egyébként politikai napilapnak számító El País is a címoldalon közölte a hírt. A szezon végén a gárda teljesen megérdemelten szerezte meg a bajnoki címet: összesen 308 gólt rúgtak, ebből Raúl 65-öt. Az Atlético elnöke, Jesús Gil azonban nem volt teljesen megelégedve, mert egy évvel később úgy döntött, hogy megszünteti a klub utánpótlását.
Az utánpótlás-nevelés megszüntetésével Gilék elvesztették egyik legnagyobb tehetségüket, Raúl ugyanis a nagy rivális, a Real Madrid futballistája lett. Maradhatott volna az Atléticónál is, mert bár a korosztályos csapat megszűnt, a klub szerette volna megtartani. Fel is ajánlották neki, hogy havi nyolcezer pesetás ösztöndíjat fizetnek neki és az utazási költségeit is állják. Ezt a pénzt azonban nem fizették ki időben, emiatt édesapja inkább nem játszatta ott tovább fiát. Amiatt nem kellett aggódnia, hogy fia csapat nélkül marad, hiszen a Real Madrid már régóta próbálkozott az ifjú tehetség megszerzésével. Ez végül Fermín Gutiérrez, a korábbi Real-játékos segítségével sikerült is. Gutiérrez akkoriban a királyi gárda utánpótlásánál dolgozott, és meggyőzte Raúlt, hogy szerződjön át a másik madridi együttesbe, amely nem csak megígérte, hanem ki is fizette a pénzbeli juttatást.
Első lépések a Real Madridnál
Raúl így tehát minden reggel buszra szállt, hogy eljusson a Real utánpótlás-központjába, ahol hamar kiemeltként kezelték, nem véletlenül: például az első idényében a csapatnál 71 gólt lőtt 33 mérkőzésben, ami nagyszerű kezdésnek számított. A Real serdülőcsapatával 1993-ban ugyanúgy bajnokságot nyert, mint egy évvel korábban az Atléticóval. Az 1993-94-es idényben már egy korosztállyal feljebb rúgott negyven gólt, és mindössze 16 évesen két mérkőzést játszhatott a 19 évesek között. A dicsőség kicsit a fejébe is szállt, egy alkalommal például láthatólag duzzogva fogadta, amikor kiderült, hogy taktikai okokból az FC Barcelona elleni rangadón csak a kispadon kap helyet.
Gil ekkoriban meg is próbálta visszacsábítani, ami figyelmeztető jel volt a királyi gárda vezetői számára. A rákövetkező szezont már a Real Madrid C-csapatában kezdte, ahol hét mérkőzésen 13 alkalommal is eredményes volt a spanyol harmadosztályban, a Segunda B-ben, az egyik mérkőzésen például egymaga öt gólt rúgott. Az ifjúsági csapatokban végül összesen 180 gólt szerzett. Ez felhívta rá a nagycsapat vezetőjének, Jorge Valdanónak a figyelmét, aki október elején a Karlsruhe elleni barátságos mérkőzésen kipróbálta a fiatal tehetséget.
Első évek a felnőtt csapatban
Mindenki nagy jövőt jósolt tehát neki, azt azonban senki sem gondolta volna, hogy ez a jövő egy héten belül bekövetkezik. A Real Zaragoza elleni idegenbeli bajnoki előtt Valdano ugyanis gondolt egyet, felhívta a harmadik csapatból, és a kezdő tizenegybe tette.
Az ifjú csatár a legendás Emilio Butragueño hetes mezét kapta meg, és beírta magát a spanyol futball történelemkönyvébe: ilyen fiatalon ugyanis soha senki nem lépett még pályára bajnokin a blancóknál. A debütálás nem a legjobban sikerült, a Zaragoza ugyanis 3-2-re nyert. Raúl nem lőtt gólt, ám nem játszott rosszul, ugyanis adott egy gólpasszt Amaviscának. Egy héttel később a Santiago Bernabéu stadionban már az összes néző az ő nevét skandálta, a városi rangadón ugyanis nevelőegyesülete, az Atlético ellen alaposan kivette a részét a győzelemből: rúgott egy gólt, adott egy gólpasszt Zamoranonak és kiharcolt egy tizenegyest. Első meccse kezdőként 1995. január 7-én, rögtön a Real Madrid számára az egyik legfontosabb spanyol meccsen, az El Clásicón (itt a 64. percben lecserélték). Az első duplára sem kellett sokat várni: 22-én, a Celta Vigo elleni otthoni meccsen szerzett két gólt.
Mindenki vele foglalkozott, ám ez egyáltalán nem tetszett Valdanónak, aki megtiltotta, hogy szerepeljen a sajtóban. A fokozott sajtóérdeklődés cseppet sem zavarta, hiszen folyamatosan rutinos csatárokat megszégyenítően futballozott. A szezon folyamán összesen 28 mérkőzésen szerepelt, ami, figyelembe véve, hogy a kilencedik fordulóban lépett pályára először, azt jelenti, hogy azt követően csak egy találkozón nem vetették be. Összesen tízszer volt eredményes, és a bajnokság befejeztével - pályafutása során először - bajnoknak mondhatta magát. Valdano iránti tisztelete jeléül hat évvel később első fiának a Jorge nevet adta, jelezve, hogy nem feledi első mesterét, akit futballbéli apjának tekint.
Az 1995-ös junior-világbajnokságon már a válogatottban is alapember volt, és a katari viadalon ezüstérmet szerzett a válogatottal, amelyben rajta kívül többek között olyan futballisták szerepeltek, mint Iván de la Peña vagy Guti. Teljesítmények elismerése pénzben is megmutatkozott: míg első profi szerződésében „csak” havi hatvanezer peseta volt a fizetése, 1995 októberében máris új kontraktust kötött, amelyben már évi 45 milliót garantáltak neki. Már nem kellett busszal járnia az edzésekre: Fermín Gutiérrez, aki időközben az ügynöke is lett, minden reggel elvitte autójával az edzőközpontba, Raúl ekkor ugyanis még nem kaphatott jogosítványt fiatal kora miatt.
Az új szezonban pedig nagyszerűen játszott. Noha a bajnokságot kissé nyögvenyelősen kezdte, a Bajnokok Ligájában a Ferencváros ellen megszerezte első gólját, góljait (rögtön hármat), és ez új lendületet adott neki, és innentől kezdve alig lehetett megállítani. A szezont végül 19 találattal zárta, amivel ötödik lett a góllövőlistán. Szerződése 1996 februárjában ismét módosult, megint a számára kedvező módon: ekkor már évi 150 millió peseta szerepelt a kontraktusban. A szerződés 2005-ig szólt, és szerepelt benne egy záradék, amely szerint Raúl csak akkor adható el, ha legalább 1,6 milliárd pesetát ajánlanak érte.
Időközben az utánpótlás-válogatottal kijutott az olimpiára, és az U21-es Európa-bajnokságon is a döntőig jutott a spanyol csapat, melyben ismét nagy szerepe volt Raúlnak. A fináléban Olaszország volt az ellenfél, és a döntő felemás érzésekkel zárult számára: ő szerezte ugyan csapata egyenlítő találatát, de a tizenegyes-párbajban rontott, és ez azt jelentette, hogy a trófea az olaszoké lett. Ráadásul 1996 nyarán még egy csalódás érte: noha a legtöbben a felnőtt válogatottban szerették volna látni, Javier Clemente nem vitte ki az angliai Európa-bajnokságra, hanem úgy döntött, hogy inkább az olimpián szerepeljen. Az ötkarikás játékok azonban szintén nem sok sikerélményt hoztak a számára: a csoportból ugyan simán továbbjutottak (Franciaország ellen kétszer volt eredményes), ám a nyolcaddöntőben Argentína ellen súlyos vereséget szenvedtek és kiestek.
Mindez azonban különösebben nem zavarta a még mindig csak 19 esztendős futballistát, aki továbbra is bombaformában játszott. Clemente most már nem tehette meg, hogy kihagyja a válogatottból, és 1996 októberében a csehek ellen már pályára küldte Raúlt.
A legsikeresebb időszak
A bajnokságban is kiválóan futballozott, annak ellenére, hogy új szerepkört kellett megismernie: Predrag Mijatović és Davor Šuker mögött irányító középpályást játszott, teljes sikerrel, hiszen a szezont 21 bajnoki találattal zárta, és ismét aranyérmet akasztottak a nyakába.
Az 1997-es esztendő újabb szerződésmódosítással kezdődött a számára, ám ekkor már nem Fermín Gutiérrez volt a menedzsere. Vele azért szakított, mert Raúl külön kérése ellenére nyilvánosságra hozta, hogy a PSG és az AS Roma is ajánlatot tett a focistának. Új képviselői Alberto Toldrá és Ginés Carvajal lettek. 1997 áprilisában ismét szerződést hosszabbított, ám ez már csak 2002-ig szólt 2006 helyett, az éves fizetés viszont már 300 millió peseta volt. A kontraktusban szereplő záradék összege is megváltozott: egy esetleges érdeklődőnek eszerint már legalább hatmilliárd pesetát (34,3 millió dollárt) kellett volna kifizetnie ahhoz, ha tárgyalni szeretett volna Raúlt illetően.
Az új, meglehetősen értékes kontraktus azonban nem a legjobb hatással volt rá, akiről egyre többet cikkeztek a különböző bulvárlapok. Hol az egyik spanyol színésznővel, hol az aktuális szépségkirálynővel hozták össze, és mivel emellett a Realnak sem nagyon ment a bajnokságban, a kritikus hangok felerősödtek. Hiába zárt tíz góllal a bajnokságban, és vezette végső győzelemre a Bajnokok Ligájában csapatát, a közvélemény nem volt teljesen elégedett vele. Pedig a legrosszabb még hátra volt: az 1998-as világbajnokságon a spanyolokat mindenki az élmezőnybe várta, nem is alaptalanul. A játékoskeret rendkívül erős volt, ám az első két mérkőzésen ez nem nyilvánult meg a pályán. Nigéria ellen ugyan lőtt egy gólt, de a csapat kikapott, Paraguay ellen pedig már senkinek sem ment. A bolgárokat hiába ütötték ki 6-0-lal a spanyolok (Raúl itt csak csere volt), ez is kevés volt a továbbjutáshoz. Ráadásul a vb-t követő első Eb-selejtezőn Cipruson az ő gólja is kevés volt, és vereséget szenvedett a spanyol csapat. Ezenkívül a Real Madrid is válságban volt. A lehető legjobbkor jött tehát a Vasco da Gama elleni Interkontinentális kupadöntő, amit Raúl döntött el. A fiatal csatár olyan gólt lőtt, amit csak nagyon kevesen tudnak. Miután hajszálpontos beadást kapott Seedorftól, kétszer is elfektetve a Vasco de Gama egy-egy becsúszó játékosát, az elvileg gyengébb jobb lábával helyezett a kapus mellett a kapuba.
Ez a találat adta meg a végső lökést számára, és innentől kezdve megint alig hibázott. A bajnokságban 25 góllal zárt, amivel megszerezte pályafutása első gólkirályi címét, a válogatottban pedig egészen elképesztő teljesítményt nyújtott: öt nap alatt hétszer volt eredményes. Előbb Ausztriának köszönt be négyszer, majd négy nappal később San Marinónak rúgott egy mesterhármast. A gólok a következő bajnokságra sem fogytak el: 17 találatig jutott, és az április 15-én, a Real Zaragoza ellen értékesített tizenegyes a századik bajnoki gólja volt pályafutása során. Huszonkét éves volt ekkor. 1999-ben megszerezte pályafutása első gólkirályi címét 25 góllal, ezzel pedig harmadik helyen végzett az Aranycipőért folytatott versenyben.