bélyegkép|Magyar Frimont huszár. A 9. huszárezred parancsnoka 1806-1831 között Frimont János volt,, huszarmuzeum.hu litográfia bélyegkép|Magyar huszár 1830 körül
A huszár (, , ) a 15. században Magyarországon kialakult könnyűlovassági fegyvernem katonája. A könnyű fegyverzetű huszárok a pajzsosok alkotta biztonsági gyűrűből kitörve elsőként csaptak rá az ellenségre, állandóan nyugtalanították azt, de a nagyobb ellenséges erő elől kitértek, a nehézlovasság mögé húzódtak, amint azonban a támadásra újból kedvezővé vált a pillanat, ismét előretörtek.Bánlaky József: A hadművészet állapota és fejlődése Mátyás király idején., mek.oszk.hu
A szó eredete bélyegkép|16. századi huszárok, Hoefnagel Esztergomról készített metszetének részlete, 1595 bélyegkép|Than Mór: Pihenő Károlyi-huszárok
A huszár szó szerb-horvát eredetű, eredeti jelentése „rabló”; alapszava, a husa jelentése rablás, rajtaütés, rablótámadás. Ettől eltérően Magyarországon népszerűvé vált az a szómagyarázat, miszerint a husz (húsz) szóból származik, mivel Zsigmond király elrendelte, hogy húsz-húsz jobbágytelek után egy katona állíttassék a király seregéhez, ezt azonban a nyelvészek tévesnek tartják.
1403-ban kelt latin nyelvű okmány említ egy huszár kapitányt, továbbá egy valószínűleg a 15. század elején írt okmány egy Imre Huszár nevű egyént, és végül egy 1449-ben kelt okmány magyar huszárt említ. Mátyás király egy 1481-ben írt latin levelében a fekete seregén belüli könnyűlovasságot már huszároknak (hussarones) nevezi („equites levis armaturae, quos hussarones appellamus” magyarul „könnyű fegyverzetű lovasok, akiket huszároknak nevezünk”).
A magyar huszár története A középkori magyar írott források lekicsinylően, lenézően szóltak általában a könnyűlovasságról és a huszárságról, a csaták során pedig a nehézlovasságot, a lovagok erényeit, kitartását, bátorságát, képzettségét és eredményeit dicsőítették, ami nem csoda mivel a magyar nemesség kizárólag nehézlovasságban szolgálta az uralkodót, a késő-középkori Magyarországon a könnyűlovasságot szinte kizárólag a jász és kun etnikum jelentette csak.
A huszárok legkorábbi említésükkor, a 14. század végi forrásokban többnyire délszláv eredetű, török módon harcoló könnyűlovasokat jelentettek. 1432-ben, illetve 1449-ben még végvidéki rablóknak, a latin nyelvű szövegekben malefactornak, praedatornak nevezték őket, de a délszlávoknál a török elleni harcokban már ekkor is komoly szerepet kaptak.
Mozgékony, könnyű csontozatú arabs vagy magyar lovon küzdöttek, törökös öltözetet, zsinóros mentét, szűk lovaglónadrágot viseltek. Legfontosabb szerepük az irreguláris harcban, a portyázásokban, lesvetésben, a biztosításban és felderítésben volt, de a nyílt csatákban is megállták a helyüket. A török szpáhihoz hasonló, nem egészen könnyű fegyverzetük volt. Könnyű „huszársisakkal”, tárcsapajzzsal, esetenként könnyű mellvérttel, fő fegyverként szablyával, gyakran kopjával, majd később karabéllyal harcoltak.
Mátyás király huszárjai
Szerbia bukása után a Magyarországra menekült szerb urak birtokokat kaptak a déli határok védelme érdekében, valamint szintén anyagi támogatást könnyűlovasságuk fenntartásához. Ez képezte a rác huszárságot, ami később jelentős szerepet játszott Mátyás hadi vállalkozásaiban.
Mátyás korában még létezett egy régebbi fajta könnyűlovasság is. Bonfini az 1477-es győri tábor leírásánál azt írta, hogy „a királynak háromféle, cseh, rác és magyar” lovassága van. A megkülönböztetés itt nem nemzetiséget, hanem a lovassági fajtát jelentette: a cseh a nehézlovasságot, a rác a huszárságot, a magyar pedig a korábbi típusú könnyűlovasságot jelentette. Ez a különbségtétel a 15. század végére megszűnt, a huszárság alatt ekkor már egyértelműen a magyar könnyűlovasságot értették.
Legvilágosabban kitűnik Mátyás lovasságának eme hármas tagolása s az egyes csoportok jelleme az 1477. osztrák hadjárat leírásánál, melyben István szepesi gróf 1000 nehéz lovassal, 500 könnyű (velites) lovassal, Kinizsi Pál cum expeditissimo equitatu, Bánffi Miklós, Zelena, Jaxith, Dóczi Péter és Imre, mint vexillationum praefecti vettek részt, ezeken kívül „caetera Nobilium ac Procerum multitudo.
Az 1473-as cseh-lengyel háborúban a sereg zömét alkotó „cataphractus et expeditus equitatus” mellett volt „expeditissimus equitatus” is, melyet Miklós boszniai király fia vezetett. Ez a lovasság tehát a Balkánról, közelebbről Boszniából jött. Ugyancsak balkáni eredetű volt az 1477-i osztrák hadjáratban Kinizsi Pál és társai vezetése alatt harcoló expeditissimus equitatus is, mely Bonfini terminológiája szerint teljesen egyértelmű a vexillationes-szel, amelyekről viszont azt mondja, hogy a rác lovasok csakis ebbe a fegyvernembe voltak beosztva. Bonfini szerint ez a legkönnyebb fegyverzetű lovasság (expeditissimus equitatus) nem tartozott a rendes (reguláris) katonasághoz, a felállításnál nem állott be a rendes hadrendbe, hanem egészen külön álló csoportokban azon kívül foglalt helyet s arra használtatott, hogy a rendes hadsereg előtt járva pusztítson, gyújtogasson, öldököljön s a polgári lakosságban félelmet keltsen.DARKÓ JENŐ: A MAGYAR HUSZÁRSÁG EREDETE (1937) Link
Mátyás király huszárjai, korabeli német és olasz írók szerint: nemes ifjak és urak által vezényelt tizedeket, századokat és ezredeket képeztek, és fürge, apró, de rendkívül kitartó és edzett lovakon, másfél ember hosszúságú kopjákkal, szablyákkal és fokosokkal harcoltak. Öltözetük igen jól cserzett bőrökből készült. Sarukat viseltek, melyekre a sarkantyúkat szíjakkal csatolták fel; fejüket csúcsban végződő, orrvédő rúddal ellátott sisak, vagy pedig vastag nemezből vagy báránybőrökből készített kucsmákkal, felső testüket némelyek sodronyinggel, mások a vállra vetett báránybőrökkel bélelt, cserzett bőrökből készített rövid felső ruhával (mente) s egy e fölött viselt farkasbőrrel védték. A nyilazó magyarországi lovasokat azonban nem hívták huszárnak, hanem jászoknak. Mátyás király huszárcsapatai a jobbágytelkek után kiállított, telek-katonák, tehát nem zsoldosok, hanem földműves családok fiai voltak, s etnikailag jobbára szerb származásúak.
A magyar huszár a 16-17. században bal|bélyegkép|Huszárok a 18. században
A 15. század végére összetételük az eredetileg főleg délszláv elemekből vegyessé, majd főleg magyar etnikumúvá vált. Sikereik nyomán a 16. század közepétől már „magyar fegyvernemként” vált ismertté és terjedt tovább Európában, a 17-18. századra már a legjobb könnyűlovasságnak számított. Ettől kezdve egészen a 20. századig ők alkották a magyar könnyűlovasságot. Mátyás király állandó hadseregének II. Ulászló alatti szétzüllésekor főleg a huszárcsapatok maradtak együtt és részben a királyi és királynéi dandárokhoz, részben pedig a végekhez voltak beosztva. Már a mohácsi vész előtt a stájer rendek horvát és bosnyák zsoldosokból alakítottak lovascsapatokat a török portyázók elleni védelmükre, és e lovasok is huszároknak nevezték magukat. I. Ferdinánd király alatt jelentek meg először horvát és bosnyák zsoldosokból összeállított huszár-csapatok Németország hadszínhelyein, ahol a nép őket, nemzetiségükre való tekintettel „Kroaten”-nek nevezte. Mikor később, a schmalkaldeni háború alatt, a bécsi kormány valódi magyar huszárokat is küldött Németországba, akkor az ottani nép eleinte nem is vette észre, hogy ezek más nemzetbeli katonák, hanem csakis külsejük után ítélve, ezeket is csak horvátoknak nevezte, habár ezeket: „szelídebb erkölcsűeknek és istenfélőbbeknek” is találta, mint a horvátországi lovasokat. A schmalkaldeni háború döntő csatájában (Mühlberg mellett 1547. április 24.) már magyar huszárok is harcoltak, és ők fogták el a schmalkaldeni szövetség fejét, János Frigyes szász választófejedelmet.A Schmalkaldeni Szövetség bukása, rubicon.hu
A Habsburg-családból származott későbbi királyaink alatt is folytonosan harcoltak ugyan magyar huszárcsapatok a német és olaszországi hadszínhelyeken, és igen sokszor ki is tüntették magukat, csakhogy ezeket a csapatokat többnyire minden egyes hadjárat után rögtön feloszlatták, mert az akkori huszárcsapatok már nem telekkatonákból, hanem zsoldba fogadott harcosokból álltak. Ebben a korszakban ugyanis a törökök által elfoglalt vidékekről igen sok nemes és jobbágy család a magyarok által még megvédett megyékbe menekült; ezeknek a családoknak nagy része később olyan nyomorba jutott, hogy a fegyverforgatásra alkalmas férfi tagjaik – még ha nemesek voltak is – szívesen beálltak jól fizetett zsoldos katonáknak, hogy családjaik sorsán legalább egy keveset segíthessenek. bélyegkép|Huszárvirtus. Báry Péter erőpróbája. 1670 körül készült rézmetszet
Rudolf király alatt (1576-1608) ilyen emberekből szervezett huszárcsapatok közül különösen a Pálffy-, Forgács- és Nádasdy-féle huszár-testületek (Corps) tüntették ki magukat. A zsoldba fogadott huszárcsapatokon kívül azonban az ország is állított még folytonosan huszárokat a hazát védő seregekhez; így például 1602-ben a törökök által meg nem szállt magyarországi megyék 1000, a véghelyek (határvárak és az azokhoz tartozó uradalmak) 2000 és Erdély 3000 huszárt küldtek a király seregeihez. Míg a Habsburg-házból származó királyok a törökök elleni hadjáratokra spanyol és német katonákat – főleg gyalogosokat és nehézlovasokat hoztak hazánkba, addig, mintegy ellensúlyozásul, a német államokban és Itáliában harcoló seregeik könnyűlovasságát főleg Magyarországon, részben pedig Szlavóniában összetoborzott lovasokkal képezték; így például a breitenfeldi csatában (1631) is négy magyar és egy horvát-szlavón huszártestület harcolt Tilly seregének soraiban.
I. Lipót uralkodása alatt Montecuccoli seregében főleg telek-katonákból és fegyver alá szólított nemesi felkelőkből összeállított huszárcsapatok harcoltak a törökök ellen, s az akkori katonai írók főleg Bercsényi Miklós és Koháry huszárjait dicsérik, mint rendkívül merész és ügyes lovaskatonákat.
1688-ban I. Lipót király az 1685 óta együtt levő Czobor Ádám gróf huszárcsapatából, 3000 lovasból álló „reguláris” huszárezredet szerveztetett, amelynek parancsnokává és ezredtulajdonosává Czobor Ádám gróf tábornokot nevezte ki. I. Lipót ezen huszárezred magaviseletével mind a szerbiai, mind a rajna-melléki hadszínhelyeken annyira meg volt elégedve, hogy később még négy reguláris huszárezredet szerveztetett éspedig az Esterházy, Pálffy, Deák és Forgács nevűeket.
A magyar huszárok a 18. században A Rákóczi-szabadságharc alatt mind Rákóczi, mind a vele szemben álló I. József császár is felállított huszárcsapatokat részben magyar, de jobbára horvát katonákból, amelyek azonban a háború befejezése után ismét feloszlottak. Bercsényi László, Rákóczi testőrszázadosa viszont Franciaországban saját, máig fennálló huszárezredet hozhatott létre, és később megszervezte az egész francia könnyűlovasságot, eljutva a Franciaország marsallja címig.
III. Károly király uralkodása alatt a huszárezredek 10 kompániára voltak tagozva és két-két kompánia egy svadront képzett; az ilyen huszárezred állománya, a törzzsel együtt, 809 lovasból állt. E király alatt szervezték 1733-ban a báró Splényi-féle huszárezredet (1768-ban oszlatták fel), és 1734-ben a báró Havor-félét, a gróf Károlyi-félét és a báró Ghylány-félét (1768-ban oszlatták fel).
bélyegkép|Hadik András, a történelem leghíresebb huszárának szobra a budai Várnegyedben
Mária Terézia királynő alatt is állítottak fel új huszárezredeket: 1741-ben kettőt: a gr. Beleznay-félét és a herceg Esterházy Antal-félét (1775-ben oszlatták fel), 1743-ban a gróf Kálnoky-félét, 1756-ban pedig – a 7 éves háború kitörésekor – a Jászkun huszár-ezredet (1775-ben oszlatták fel) és a Ferencz Császár-félét. Már III. Károly a magyar huszárezredeken kívül az ország déli határszélein, a határőrvidék lakosaiból 3 lovasezredet is szerveztetett: a bánsági és károlyvárosi határőrvidéki huszárezredeket; Mária Terézia 1762-ben székely határőrvidéki ezredet is állíttatott fel.