A Nassau-osztályú csatahajók egy dreadnought-mintájú csatahajókból álló hajóosztály volt, mely a Császári Haditengerészet (Kaiserliche Marine) számára épült. Ezek voltak az első ilyen típusú német hadihajók. Gyakran a Dreadnoughtra adott német válaszként említik őket, bár tervezésüknek attól függetlenül láttak hozzá. Az osztály egységei a Nassau, a Rheinland, a Posen és a Westfalen voltak. Mind a négy hajó gerincét 1907 közepén fektették le, és 1910 májusa és szeptembere között fejezték be az építésüket. Az első brit dreadnoughtoknál könnyebbek és szélesebbek voltak. Sebességük két csomóval kisebb volt, mivel vertikálisan elhelyezett háromszoros expanziójú gőzgépek hajtották meg őket, szemben a britek által alkalmazott nagy erejű turbinákkal. Fő fegyverzetük 28 cm-es űrmérete kisebb volt a 305 mm-es brit ellenlábasaikénál.
Szolgálatba állításuk után az I. csatahajóraj II. divízióját alkották. Egységei részt vettek az első világháború számos Északi- és Balti-tengeren végrehajtott hadműveletében. Közülük kettő, a Nassau és a Posen jelen volt az 1915-ös Rigai-öbölben vívott csatában, melynek során harcot vívtak a Szlava orosz pre-dreadnoughttal. A Nassau-osztályú hajók részt vettek az 1916. május 31-én és június 1-én vívott skagerraki csatában, melynek során csak néhány kisebb kaliberű lövedék találta el őket, és az emberveszteségeik is alacsonyak voltak. A háború után az osztály hajóit az antant-hatalmak hadizsákmányként elkobozták és lebontásra eladták őket.
Tervezés Fejlesztés A britek 1906-ban vízre bocsátották a csupa nagy ágyúkkal felszerelt csatahajót (all big gun battleship), a Dreadnoughtot, mely az összes addigi csatahajót elavulttá tette és ezzel új fejezetet nyitott az angol-német flottaversenyben. Németországban az 1900-as első flottatörvény kiegészítését 1906-ban fogadták el, még a Dreadnought vízrebocsátása előtt. Tirpitz tengernagy eredetileg hat új pre-dreadnought mintájú régi mintájú csatahajót (sorhajót) és hat új páncélos cirkáló megépítését kívánta elérni egy sor egyéb kisebb hajóé mellett. A forradalmian új Dreadnought vízrebocsátása azt jelentette, hogy minden jövőben épített újabb csatahajó jelentősen nagyobb költségeket emészt fel, mint egy pre-dreadnoughté. A Reichstag ellenállt a haditengerészet költségvetés növelésének és Tirpitznek meg kellett elégednie hat páncélos cirkálóval (melyek közül az egyiket tartalékban tartották volna) és 48 torpedónaszáddal. Az új csatahajókról így teljesen le kellett mondania. Az új tervezetet 1906. május 19-én elfogadták. Egy héttel a kiegészítés után azonban két 18.000 tonnás csatahajó és egy 15.000 tonnás páncélos cirkáló építéséhez szükséges összeget juttattak a haditengerészetnek. A Vilmos császár-csatorna kiszélesítésére és a nagyobb hajók számára építendő dokkokra is különítettek el összegeket.
A Birodalmi Tengerészeti Hivatalnál (Reichsmarineamt) vita bontakozott ki az új hajók megépítéséről. Tirpitz a Royal Navy dreadnought mintájú csatahajóihoz hasonló egységeket akart építtetni, mert ebben lehetőséget látott Nagy-Britannia azon célkitűzésének áthúzására, miszerint nagyobb flottával kell rendelkeznie, mint az utána következő két haditengerészet flottái együttvéve (two power standard) és ezáltal növelheti Németország súlyát a világpolitikában. Emellett Tirpitz a pénzügyi keretből csatacirkálókat építtetett volna a páncélos cirkálók helyett, megtartva rájuk az utóbbi megjelölést.
A Nassau és a Westfalen volt az első két dreadnought mintájú csatahajó, melyet az 1906-07-es program keretében rendeltek meg a Blücher páncélos cirkálóval együtt. Korabeli német megjelölése a modern csatahajóknak Großlinienschiff (nagysorhajó), a Blücher páncélos cirkálóé Großer Kreuzer (nagycirkáló) volt. A csatahajó (Schlachtschiff) megjelölést csak a világháború után vették át a brit terminológiából, miután a csatavonalba felfejlődött flották összecsapását elavult taktikának minősítették.
Az 1900-ban meghozott flottatörvény második kiegészítését 1908. március 27-én fogadták el. Ebben a haditengerészet költségvetését 1 milliárd aranymárkában határozták meg és a csatahajók szolgálati idejét 25 évről 20-ra csökkentették. Utóbbi rendelkezés miatt a Siegfried- és Oldenburg-osztályú partvédő páncélosokat valamint a Brandenburg-osztályú pre-dreadnoughtokat ki kellett vonni a szolgálatból. Az 1870-es évek végén szolgálatba állított Sachsen-osztályú kazamatapáncélosokat is le kellett cserélni, mivel már elavultnak számítottak. Ezeket a Nassau-osztály egységeivel szándékoztak pótolni, melynek harmadik és negyedik egységét – a Posent és a Rheinlandot – az 1907-08-as flottaépítési program keretében rendelték meg.
Fő tulajdonságok A Nassau-osztály hajóinak hossza 146,1 méter, szélessége 26,9 méter, merülése 8,9 méter volt. A hajók hosszúság-szélesség aránya 5,45 volt, ami révén valamelyest tömzsinek számítottak más tengerészetek hasonló hadihajóihoz képest. A nagy szélesség részben a szélesebb hajótestet igénylő négy oldalt elhelyezett lövegtoronynak volt betudható. Vízkiszorításuk normál terhelés mellett 18.873 tonna, maximális terheléssel 20.535 tonna volt. A Nassaut 16 vízzáró rekesszel építették, de a másik hármat már 19-cel. Mind a négy egység dupla fenékkel rendelkezett a hajógerinc hosszának 88%-a mentén. A hajók számos csónakkal rendelkeztek, köztük egy naszáddal (picket boat), 3 dereglyével (barge), 2 bárkával, 2 kutterral és 2 dingivel. A nagy lövegtornyok következtében az osztály egységei nagy metacentrikus magassággal rendelkeztek, ami révén nagyon stabil alapot kellett volna adjanak az ágyúknak, de a kilengési periódusuk pont megegyezett az Északi-tenger hullámzásának ritmusával. Később oldalgerincekkel látták el őket, ami segített mérsékelni ezt a problémát. A kilengésre való hajlamosságuk ellenére a Nassau-osztály egységei könnyen manőverezhetőek voltak és kis fordulókörrel rendelkeztek.Friedman leírása szerint a hajók tervezésüknél fogva még nyugodt vízen sem voltak kimondottan könnyen kezelhetők, a mozgásuk meglehetősen merev volt. Az oldalsó (szárnyon lévő) tornyok miatt erős kilengést tapasztaltak náluk. (Friedman. 63. o.) A nagy hullámzás csekély sebességveszteséget okozott náluk, de az erős kormányzás következtében a sebesség 70%-kal is csökkenhetett. Ehhez a sebességvesztéshez az utólag felszerelt oldalgerincek is hozzájárultak.
Az osztály egységeit a legújabb tűzvezetési rendszerrel látták el, mely révén a nehéztüzérségével is pontosan tudtak lőni nagy távolságokba is. A felszereléseik között a faanyagot javarészt fémekkel helyettesítették. További előrelépést jelentett a kábelvezetékek és vezetékrendszerek falakon átvezető nyílásainak rendszerszerű kialakítása és modernebb vészhelyzeti berendezések (tűzoltó- valamint ürítő- és elárasztó berendezések) telepítése. Az építési munkálatok kivitelezéséért August Müller felelt.
Meghajtás A Kaiserliche Marine lassan tért csak át a Parsons turbinák alkalmazására, melyeket a britek már a Dreadnoughtba is beépítettek. Ennek fő oka az volt, hogy Tirpitz és a haditengerészet fejlesztési részlege is ellenezte átvételüket. A fejlesztési részleg 1905-ben ezzel kapcsolatban a következőket jegyezte meg: a turbinák használata a nehéz hadihajókon nem ajánlatos. Az elutasítás fő oka valójában az anyagi megfontolás volt, mivel a turbinák gyártása terén a Parsons monopolhelyzetben volt és minden egyes turbinája után 1 millió márka jogdíjat kért. A német ipar viszont 1910-ig nem állt készen turbinák ipari méretben való gyártására.Staff 23, 35. o. A Nassau-osztály emiatt már elavultnak számító vertikális elhelyezésű, háromszoros expanziójú gőzgépeket kapott, melyek teljesítményét 18.615 lóerőre becsülték. A hajók három, 5 méter átmérőjű háromszárnyas hajócsavarral rendelkeztek. Tervezett végsebességük 19 csomó volt, de a próbajáratok során 20,2 csomót is elértek 26.244-28.117 LE leadása mellett. Összehasonlításként a Dreadnought gőzturbinái révén 21 csomós végsebesség elérésére volt képes.
Gőzzel 12 darab Schulz-Thornycroft kazán látta el, melyek mindegyike két tűzszekrénnyel rendelkezett, összesen így 24 darabbal. A gépeket három gépházban és hat kazánházban helyezték el. Az oldalsó lövegtornyok és a lőszerraktáraik további három részre osztották a meghajtás berendezéseit, ami tovább növelte a hajó túlélési képességeit. Üzemanyagkészletük 2700 tonna szenet tett ki és később úgy módosították őket, hogy 160 tonna olajat is szállíthassanak, melyet a szénre permeteztek, fokozva annak égését. Az elektromos áramról nyolc turbó-generátor gondoskodott, melyek 225 V mellett 1280 kW teljesítményűek voltak.
Fegyverzet
A vertikálisan elhelyezett expanziós gőzgépek nagy teret foglaltak el, amit lehetett volna lőszerraktárként is hasznosítani. Amennyiben a hajó középvonala mentén helyezték volna el a lövegtornyokat lépcsőzetes elrendezésben, akkor a géptermek miatt a megemelt lövegtornyokat nem tudták volna elegendő lőszermennyiséggel ellátni. Emiatt a tervezők kénytelenek voltak azokat hatszög alakban (hexagonális elrendezésben) elhelyezni. A hajók oldalára két-két lövegtornyot telepítettek, egyet-egyet előre és hátulra mindkét oldalon. Így előre és hátrafele 6-6 löveggel tudott tüzelni, míg egy teljes oldalazó sortüzet 8 löveggel adhatott le. Ez megegyezett a Dreadnought képességeivel, de eléréséhez két löveggel több szükségeltetett. Az elrendezés mögött az a megfontolás is szerepet játszott, hogy a hajók jelentős tüzérségi tartalékkal (Feuerleereserve) rendelkezhessenek. Emellett a német elgondolás szerint a többnyire párás-ködös Északi-tengeren könnyen közelharcra kerülhetett sor a szemben álló flották között, ami miatt a fegyverzet körkörös kialakítását is előnyösnek gondolták, figyelmet szentelve a nagy lövegtornyok süllyeszthetőségének, hogy azok a közelükben elhaladó ellenséges hajókat a vízvonalukon is lőhessék. Emiatt és mert a fő riválisnak tekintett Nagy-Britannia flottája jóval nagyobb számú könnyű egységgel rendelkezett, a német csatahajókat erős másodlagos tüzérséggel is ellátták. Így azok 1-2 brit könnyűcirkálóénak megfelelő plusz tűzerővel hatékonyan védekezhettek ellenük illetve támogathatták a saját rombolók harcát.
Az osztály egységei 12 darab 28 cm űrméretű, 45 kaliberhosszúságú gyorstüzelő ágyúkkal rendelkeztek. A szárnyon lévő lövegtornyok Drh LC/1906 jelzésűek voltak és 160 fokban lehetett őket elforgatni. Az első két hajó középvonal mentén elhelyezett két lövegtornya is ilyen volt, ezeket mindkét irányban 150 fokkal lehetett fordítani. A Posen és a Rheinland középvonal menti lövegtornyai már Drh LC/1907 típusúak voltak, melyek oszloptörzse hosszabb volt, mint az LC/1906-osoké. A Drh LC/1906 tornyokat és a 28 cm-es (L/45) ágyúkat 1907-ben külön az új dreadnoughtokra tervezték. Mindkét verziónál 20 fokkal lehetett megemelni a lövegeket, de az LC/1907-esekét 2 fokkal mélyebbre, -6 helyett -8 fokra is lehetett süllyeszteni. A 28 cm-es ágyúk tűzgyorsasága 3 lövés/perc volt. Az osztály harmadik és negyedik egységénél a kivetőtöltetek fő raktárát a lövedékeké fölött helyezték el. A fő tüzérség lövedékeinek tömege 302 kg volt, melyek kilövéséhez egy selyemzsákba csomagolt 26 kg-os valamint egy rézhüvelyben tárolt 79 kg-os kivetőtöltetet használtak fel. Az ágyúk a lövedékeket 855 m/s sebességgel lőtték ki és maximális lőtávolságuk 20.500 méter volt. 12.000 méter távolságból a 28 cm-es lövedékek a 200 mm vastag övpáncélzatot is át tudták ütni.