Pompeii

Pompeii ókori római romváros Nápoly közelében, Campania olasz régióban. Eredeti etruszk neve Pompei,A Pallas nagylexikona népszerűsítő irodalomban és útikalauzokban Pompeji,Az OH szerint a város neve honosodottként Pompeji, azonban a történészek az eredeti nevet használják a humanista kori magyarítás helyett a közelében elterülő mai olasz város neve Pompei. A város a Vezúv lábánál, lávatalapzaton épült. Valószínűleg az oszkok alapították. Gazdasági és politikai fejlődését jelentősen befolyásolták a Nápolyi-öbölben megtelepült görögök. Az ókori görög művészet hatása néhány templom, helyiség díszítésében és részben magán a várost körülvevő falon is felismerhető. Rövid ideig az etruszkok is birtokolták, majd a szamniszok. Pompeii részt vett a campaniai városok Ókori Róma elleni szövetségében, ennek következtében Kr. e. 89-ben Sulla csapatai megtámadták. Noha szövetségesei segítettek az ostromnak ellenállnia, a város Kr. e. 80-ban behódolt Rómának. Ezt követően Colonia Cornelia Veneria Pompeianorum néven római colonia lett. A Vezúv 79-es kitörése pusztította el. Hatalmas vulkáni hamu- és lapillitömeg lepte be a várost, és teljesen eltemette.

Pompeii első megtalálása teljesen véletlenszerű volt. A 16. században a Sarno-folyó szabályozási munkálatai során bukkantak rá az első falmaradványokra. 1748. április 6-án kezdték meg hivatalosan az ásatásokat Roque Joaquín de Alcubierre spanyol mérnök vezetésével, akinek nevéhez fűződik Herculaneum 1738-as felfedezése is. A rövidesen híressé vált lelőhely kiemelt szerephez jutott az újkori európai kultúra fejlődésében. Napjainkban Olaszország egyik kiemelt turisztikai célpontja, a világörökség része.

Fekvése bélyegkép|200px|Pompeii és Campania az ókorban bélyegkép|200px|A Nápolyi-öböl környéke 79-ben bélyegkép|200px|Pompeii ház rekonstrukciója bélyegkép|200px|A Vezúv 79-es kitörése által elpusztított terület bélyegkép|200px|Pompeii áldozatait betemette a vulkáni hamu, maradványaik üreget képeztek benne, amelyek gipsszel kiöntve, szemléletesen mutatják az emberek utolsó pillanatait

Pompeii romjainak a koordinátái . A Vezúvtól mintegy kilenc kilométerre délkeletre, a Sarno-folyó torkolatától északra fekszik a modern Pompei mellett. A város feltárt területe 662 684 m² (~66,3 hektár).

Története A kezdetektől Róma fennhatóságáig (Kr. e. 6. század – Kr. e. 80) A várost oszkok alapították a Kr. e. 6. században egy lávafennsíkon, amely a Vezúv egyik régebbi kitörése során keletkezett. Jól védhető, stratégiai fekvése kedvezett a város gazdasági és politikai fejlődésének. A későbbiekben a Dél-Itáliát gyarmatosító görögök fennhatósága alá került, akik kiterjesztették uralmukat a Nápolyi-öböl vidékére is, hatalmas erődöket és kikötőket építve. A város rövid időre az etruszkok uralma alá is került Kr. e. 525–474 között, de miután Cumae-nál legyőzték őket, ismét a görögöké lett. E két népnek a terület birtoklásáért folytatott harcának a színre lépő harmadik, a szamnisz-civilizáció vetett véget. Nekik sikerült a többi campaniai város mellett Pompeiit is meghódítaniuk; lakott részét újjáépítették és kibővítették. A régészeti ásatások számos szamnisz építményt, valamint feltételezhetően ugyanahhoz az időszakhoz tartozó különböző szobor- és falfestménymaradványokat hoztak napvilágra.

Pompeii részt vett a campaniai városok Róma elleni szövetségében, ennek következtében Kr. e. 89-ben Sulla csapatai megostromolták. Noha szövetségesei segítettek az ostromnak ellenállni, a város Kr. e. 80-ban behódolt Rómának. Ezt követően Colonia Cornelia Veneria Pompeianorum néven római colonia lett. A város fontos állomás volt azon az útvonalon, amelyen a tenger felől érkező árukat Róma és Dél-Itália felé továbbították (Via Appia).

A birodalom részeként (Kr. e. 80 – Kr. u. 62) Kr. e. 80-ban, miután Lucius Cornelius Sulla elfoglalta, a város a Római Köztársaság része lett. Ebben és az ezt követő másfélszázados időszakban a város nagyszabású infrastrukturális fejlesztéseken esett át, amelyek legtöbbje Augustus császár uralkodásának idejére tehető. Ekkor épült fel az amfiteátrum, a palaisztra a központi úszómedencével, ugyancsak ekkor készült 25 városi kút, négy városi fürdő, valamint a várost vízzel ellátó vezetékrendszer.

A számos fennmaradt freskó alapján betekintés nyerhető a lakosság mindennapjaiba. A pompeii művészeti korszakok hozzásegítettek a kor művészeti életének megértéséhez, amelyet az erotika, a fallikus kultusz jellemeztek. A nagyszámú lelet legértékesebb darabjait ma a nápolyi Nemzeti Régészeti Múzeumban őrzik.

Pompeii mindennapjai rendkívül mozgalmasak voltak, ezt a legkisebb, legjelentéktelenebb leletek is bizonyítják. Példa erre a Sirico háza bejáratánál talált felirat „Salve, lucru”, ennek jelentése Üdvözlet, pénz, amely humorosan jelzi, hogy az épület tulajdonosai kereskedők voltak. Más házakon is találhatók az egykori tulajdonos mesterségére utaló nyomok. A boros korsókon talán a világ első marketinges szójátéka olvasható: Vesuvinum, amely a Vesuvius (Vezúv) és a vinum (bor) latin szavak kombinációja. A Via dell’Abbondanza épületein korabeli latin nyelvű graffitik is láthatók.

A városnak virágkorában kb. lakosa volt. Pompeii és környéke a rómaiak egyik kedvenc üdülőhelye volt, erről tanúskodnak a környező településeken feltárt villák is.

62–79 között Pompeii és a környező települések lakói hozzászoktak a gyakori földrengésekhez, amelyek nem keltettek pánikot. Ezt ifjabb Plinius írásaiból tudjuk.

62. február 5-én erős földrengés rázta meg a vidéket, súlyos károkat okozva a kikötőben és a városban. A délutáni órákban bekövetkezett rengés az utólagos becslések szerint, a Richter-skála szerint 5-ös és 6-os közötti erősségű lehetett.

A lakosság éppen Augustus császár ünneplésére készült, ugyanakkor a város patrónusának ünnepe is erre a napra esett. A földrengést általános pánikhangulat követte, amit csak tetőztek az olajlámpák által okozott tüzek. A közeli Herculaneum és Nuceria városait szintén érintette a földrengés pusztító ereje, amelynek következtében számos templom, lakóház, híd, valamint út elpusztult. A feltételezések szerint szinte a város összes épülete megrongálódott. A földmozgást követő napokban a városban anarchia dúlt, általános jelenséggé vált a rablás, fosztogatás, a lakosokat pedig éhínség gyötörte.

Ezután végeztek ugyan újjáépítési munkálatokat, de a földrengés által okozott teljes kárt nem sikerült felszámolni. Nem létezik adat arról, hogy ebben az időszakban hány ember hagyta el a várost és költözött a birodalom más vidékeire. A lassú újjáépítési folyamatot a további kisebb földrengésekkel magyarázzák, amelyek a Vezúv 79-es kitörése idejéig egyre gyakrabban jelentkeztek. Akiknek nem volt idejük elmenekülni a városból, azok elsősorban összedőlt házukban haltak, vagy a másodjára belélegzett lávakőportól fulladtak meg.

A Vezúv kitörése

79. augusztus 24-énPikáns halmártás bizonyítja Pompeii pusztulásának időpontját (Index, 2008. október 1.) (de 2018 óta inkább az október 24-i datumot valószínűsítik) a Vezúv kalderáját évezredekig elzáró lávadugó váratlanul, iszonyú erővel kidobódott Campania derült egére. A tűzhányó mintegy húsz kilométernyi magasságba lövellte a kőtörmeléket, és fülsiketítő égzengés kíséretében felrobbant a hegy csúcsa. Az eget elsötétítette a vulkáni hamuból képződött sötét felhő, amely azután három napig gomolygott a katasztrófa színhelye fölött. Pompeiit 7–8 méter vastag hamuréteg fedte be, s a borsószemnyitől a mogyorónagyságig terjedő kövek szüntelenül hulló zápora temette el.

A kitörés dátuma eddig is kérdéses volt, mert egyetlen forrásunk volt rá Plinius, miközben ősszel érő gyümölcsök, és használatban lévő parázstartók kerültek elő a vulkáni hamu alól. Egy 2018-ban előkerült graffiti alapján a kitörés október 24-én történhetett.Mult-kor Újonnan előkerült antik graffiti írhatja át Pompeji történetét]

A plíniuszi augusztusi napon rossz ómenként pont vulcanalia volt, Vulcanus ünnepe. A kitörésről ifjabb Plinius (akinek nagybátyja, idősebb Plinius a misenumi flotta parancsnoka volt a kitörés pillanatában és aki a mentési munkálatok során vesztette életét) részletesen beszámolt Tacitus római történetíróhoz írt levelében, így ez a legjobban dokumentált kitörés az ókorból.

A rómaiak tudták ugyan, hogy a Vezúv vulkán, de kialudtnak vélték. Mint ahogyan az ifjabb Plinius leveléből is kitűnik, Misenum lakosai látták ugyan a kitörés során feltörő felhőt, de nem tudták beazonosítani, melyik hegyből származik. Ez is azt mutatja, hogy a Vezúv nem ártalmas vulkánként élt a köztudatban.

A 2. században élt Cassius Dio is leírja – utólagos beszámolók nyomán – a kitörés történetét, s noha írásába bevisz némi fantasztikumot is, krónikája mégis valószerűnek tűnik. Innen tudjuk, hogy a kitörés idején Pompeii lakossága a pincékbe húzódott a kőzápor elől. A befelé lejtősre épített római tetők tölcsérként ömlesztették a lapillit a házak udvarába. A hatalmas súly alatt a tetőzet hamar beomlott, ha addig egyáltalán ellenállt a gyakori földrengéseknek. Az utcákat magas lapilli- és hamuréteg borította, ami lehetetlenné tette az ajtók és kapuk kinyitását, így aki pincébe menekült, kijönni többé már nem tudott. A lapilliből és vulkáni hamuból álló réteg, aminek szintje néhány ház falán látható, elég forró volt ahhoz, hogy megolvassza a falfestményeket védő viaszréteget. A lakosság nagy része a Vezúvval ellentétes irányba, a Sarno-folyó felé menekült, ahol utolérte őket a vég (számos csontvázat és jelentős értéket találtak az itt végzett ásatások során).

Pompeii végzetét, Herculaneummal ellentétben nem a láva okozta, hanem a vulkánból kivetett hamu és lapilli, amik vastag rétegben rakódtak le a városban, teljesen betemetve azt.

Az ásatások története Az első leletekre 1592-ben bukkant rá Domenico Fontana, nápolyi mérnök, aki a Sarno-folyó csatornázási munkálatait vezette. Ekkor kerültek a felszínre az első márványtáblák, érmék, amelyek iránt akkoriban nem volt nagy tudományos érdeklődés. A területet, amelyet a 79-es kitörés után gyéren laktak, a helybéliek La Cività (azaz A város) név alatt emlegették, mindez arra utal, hogy a lakosság emlékében megörződött a tudat, hogy azon a helyen hajdan város állott.

D’Elboeuf herceg, miután felkeltette figyelmét a leletek híre, nagyobb birtokot vásárolt ezen a területen és terv nélküli ásatásokba kezdett, amelyek során három márványszobrot talált, ezek később A drezdai nők név alatt váltak ismertté. A szobrokat Savoyai Jenő osztrák herceg vásárolta meg, majd a II. Frigyes Ágost szász választófejedelem tulajdonába kerültek, és ő drezdai szállíttatta őket (innen az elnevezésük). A szobrok iránt nagy érdeklődést mutatott a fejedelem lánya, Mária Amália, aki miután nápolyi királyné lett, rávette férjét az ásatások folytatására.

Az ásatásokat hivatalosan 1748 áprilisában kezdték meg Rocque Joaquín de Alcubierre spanyol mérnök vezetésével, akinek nevéhez fűződik Herculaneum 1738-as felfedezése is, illetve segédkezett d’Elboeuf herceg ásatásainál is.

Az ásatások kezdetben sikertelenül haladtak, csak néhány, kevésbé jelentős lelet került a felszínre. Ennek következtében Alcubierre visszatért a herculaneumi ásatáshoz. A munkálatokat négy év szünet után ismét elindították, ezúttal a Herculaneumi Akadémia felügyelete alatt. Elsősorban szobrokat, ékszereket és freskókat kerestek, amelyeket az erre a célra Porticiben felépített múzeumban helyeztek el.

1763-ban egy táblát találtak, Respublica Pompeianorum felirattal. Ekkor sikerült a várost véglegesen beazonosítani. Attól az évtől a feltárások helyszíne látogathatóvá vált a nagyközönség számára. Az első nagyobb kiásott épületek a nagy színház, Ízisz temploma, a Herculaneumi kapu és a Diomédész-villa voltak.

bélyegkép|250px|Az ásatások története