A szentek és ereklyéik tisztelete

bélyegkép|250px|A Szent Jobb, Szent István király ereklyeként tisztelt jobb keze bélyegkép|250px|Piacenzai Szent Konrád ünnepe Szicíliában bélyegkép|250px|Alekszej orosz cár egy szent ereklyéi előtt (Alekszandr Litovcsenko festménye) A szentek és ereklyéik tisztelete a kereszténységben a szentként elismert vagy példaszerű keresztények liturgikus emlékezetét, tiszteletét és — egyes felekezetekben — közbenjárásuk kérését, továbbá testi maradványaiknak és a személyükhöz kapcsolódó tárgyaknak a vallási megbecsülését jelenti. A gyakorlat meghatározó része a katolikus, az ortodox, az ókeleti ortodox és a keleti katolikus hagyománynak. A protestáns közösségek többsége a szentek segítségül hívását és az ereklyék kultikus tiszteletét elutasítja, miközben több történeti protestáns egyház megőrzi a bibliai alakok, a vértanúk, az egyházatyák és más keresztény tanúságtevők emlékezetét.

A katolikus és a keleti egyházak önértelmezése szerint a szentek tisztelete nem azonos az egyedül Istent megillető imádással. A nyugati teológiában az Istennek járó imádást hagyományosan latria, a szenteknek adott tiszteletet dulia, Szűz Mária megkülönböztetett, de ugyancsak teremtménynek adott tiszteletét pedig hyperdulia névvel jelölik. A keleti kereszténység részben más terminológiát alkalmaz, de szintén megkülönbözteti az Istennek járó imádást a szentek, ikonjaik és ereklyéik iránti tisztelettől. A szentek közbenjárását ezek az egyházak Krisztus egyedüli megváltói közvetítésének alárendelten értelmezik.A Katolikus Egyház Katekizmusa, 956–957, 962, 2132.

Az ereklyéknek adott relatív tisztelet a katolikus és ortodox teológiai magyarázat szerint nem a tárgy anyagának önmagában jár, hanem arra a szentre, illetve Krisztus életének arra az eseményére irányul, amelyre a tárgy utal. A második nikaiai zsinat a képtisztelet hasonló elvét úgy fogalmazta meg, hogy a képnek adott tisztelet az ábrázolt személyre száll át.Második nikaiai zsinat, hitvallási meghatározás a szentképekről, 787; Denzinger–Hünermann, DS 600–603. A teológiai megkülönböztetés és a történeti népi vallásosság gyakorlata között ugyanakkor időnként feszültség alakult ki, amikor egyes hívők magának a tárgynak tulajdonítottak önálló vagy mechanikusan működő erőt.

A legkorábbi biztosan adatolható formák a 2. századi vértanú-emlékezethez kapcsolódnak. A Polükarposz vértanúsága megkülönbözteti Krisztus imádását a vértanúk iránti szeretettől, beszámol Szent Polikárp csontjainak megőrzéséről és halála évfordulójának megünnepléséről.Martyrium Polycarpi 17–18. A vértanúk sírjainál tartott megemlékezésekből a késő ókor folyamán összetett liturgikus, zarándoklati és ereklyetiszteleti gyakorlat alakult ki. A kutatás ugyanakkor megkülönbözteti a 2–3. századi temetkezési emlékezetet a 4. század második felétől mind gyakoribb ereklyeáthelyezésektől, a maradványok felosztásától és a szent testi jelenlétéhez kapcsolt csodavárástól.Robert Wiśniewski: The Beginnings of the Cult of Relics. Oxford University Press, Oxford, 2019, 8–26, 177–206.

A szentek kultusza a késő antik és középkori keresztény társadalmak liturgiájára, térhasználatára, zarándoklataira, művészetére, politikai reprezentációjára, karitatív intézményeire és közösségi emlékezetére egyaránt hatott. A történeti gyakorlatban hamis vagy kétes eredetű ereklyék, kereskedelmi visszaélések és az egyházi normákkal ellentétes, babonásnak minősített értelmezések is megjelentek; az egyházi hatóságok ezért a középkortól ismételten szabályozták az új ereklyék nyilvános tiszteletét, bemutatását és forgalmát. A modern történetírás a jelenséget nem vezeti vissza egyetlen okra: vizsgálja a vértanú-emlékezetet, a test feltámadásába vetett hitet, a szentség társadalmi felfogását, a késő római patrónusi kapcsolatokat, valamint a zsidó, görög–római és helyi vallási környezethez fűződő kölcsönhatásokat is.Peter Brown: The Cult of the Saints: Its Rise and Function in Latin Christianity. University of Chicago Press, Chicago, 1981, 1–22, 23–49, 50–85, 86–128. Fogalom és szóhasználat

A latin cultus szó a vallás- és liturgiatörténeti szaknyelvben tiszteletet, gondozást, ünneplést és meghatározott szertartásrendet is jelenthet. A „szentkultusz” vagy „a szentek kultusza” ezért nem istenként való imádást jelöl, hanem mindazokat a nyilvános és magánjellegű gyakorlatokat, amelyek egy szent emléknapjához, sírjához, ereklyéihez, képmásához, közbenjárásának kéréséhez vagy példájának követéséhez kapcsolódnak. Történeti értelemben kultuszról akkor is beszélnek, ha annak tárgya nem részesült későbbi, központilag szabályozott szentté avatásban, hanem helyi egyházi vagy közösségi tisztelet övezte.Hippolyte Delehaye: Sanctus. Essai sur le culte des saints dans l’Antiquité. Société des Bollandistes, Bruxelles, 1927, 1–20, 119–128.

A szent szó használata történetileg változott. Az Újszövetség több helyen valamennyi megkeresztelt keresztényt „szenteknek” nevez, vagyis Istenhez tartozó, megszentelt közösségként szólítja meg őket (Róm 1,7; 1Kor 1,2; Fil 1,1). A késő ókorban a szó egyre inkább a vértanúk, aszkéták, püspökök, szerzetesek és más, kiemelkedő vallási tekintélynek tekintett személyek megjelölésévé vált. A katolikus egyházjog mai szóhasználatában egyetemes nyilvános tiszteletre a szentté avatott személy jogosult; a boldogok nyilvános tisztelete a jóváhagyott területen, közösségben vagy liturgikus keretben történik.Codex Iuris Canonici (1983), 1187. kánon.

Az ereklye a latin reliquiae, „maradványok” szóból származik. Szűk értelemben a szent vagy boldog testének maradványát jelenti; tágabb értelemben a személy használati tárgyait, ruháit, írásait, vértanúságának eszközeit, valamint a testével vagy hiteles ereklyéjével érintkezésbe hozott tárgyakat is magában foglalhatja. A kereszténység történetében Krisztus földi életéhez és szenvedéséhez kapcsolt tárgyakat — például a Szent kereszt darabjait vagy a töviskoronához kapcsolt maradványokat — szintén ereklyéknek nevezték, noha ezek nem egy szent testi maradványai.

A martirológium eredetileg a vértanúk, később általában a szentek emléknapjait és rövid adatait rendező jegyzék. Nem azonos a teljes liturgikus naptárral: a naptár az ünnepek helyét és rangját rögzíti, a martirológium pedig a naphoz kapcsolódó szenteket és hagyományaikat sorolja fel.

+ Főbb fogalmi megkülönböztetések Fogalom Jelentés Történeti vagy felekezeti megjegyzés Latria Az egyedül Istent megillető imádás. A latin teológiai szóhasználat fogalma; teremtménynek nem adható. Dulia A szenteknek és angyaloknak adott vallási tisztelet. Főként a nyugati teológia rendszerező terminusa; teremtménytisztelet, nem imádás. Hyperdulia Máriának adott, a többi szent tiszteleténél magasabb, de nem isteni tisztelet. A Mária-tisztelet katolikus és részben ortodox leírásának terminusa; ez is teremtménynek adott tisztelet, és nem azonos a latriával. Közbenjárás Más személyért Istenhez intézett imádság. A katolikus és keleti egyházak szerint a mennyei szentek közbenjárása Krisztus közvetítéséből részesedik; a protestáns hagyományok többsége a szentek segítségül hívását elutasítja. Relatív tisztelet A tárgynak vagy képnek adott tisztelet, amely a jelzett személyre irányul. A képek és ereklyék katolikus és ortodox magyarázatának egyik alapfogalma. Kanonizáció Egy elhunyt keresztény nyilvános egyházi tiszteletének hivatalos jóváhagyása. A nyugati egyházban a helyi kultuszokból fokozatosan pápai eljárássá fejlődött. Ereklye Szent személy testi maradványa vagy vele szoros kapcsolatban álló tárgy. A történeti gyakorlat és a mai egyházi szabályozás többféle csoportosítást alkalmaz.

Teológiai értelmezések

A szentek közössége

A katolikus tanítás a szentek tiszteletét a communio sanctorum hitvallási tételéhez kapcsolja. A latin formula nyelvtanilag jelentheti a „szent dolgokban” vagy „szent javakban való közösséget” (sancta), valamint a „szent személyek közösségét” (sancti). A kifejezés korai nyugati értelmezéseiben rendszerint a keresztségben, az Eucharisztiában, a hitben és az egyházi javakban való részesedés állt az előtérben; ebből bontakozott ki és ezzel kapcsolódott össze a földi és mennyei személyek közösségének értelmezése. A Katolikus Egyház Katekizmusa ma kifejezetten összekapcsolja a két jelentést.A Katolikus Egyház Katekizmusa, 946–962.

A formula története nem azonos a szentkultusz teljes történetével. A communio sanctorum az Apostoli hitvallás nyugati változataiban a 4–5. századtól adatolható, és korai magyarázatai nem mindig ugyanazt hangsúlyozták. A mennyei szentek tisztelete és segítségül hívása e tágabb egyháztani gondolatkörben kapott rendszerezett teológiai helyet.Johann Peter Kirsch: The Doctrine of the Communion of Saints in the Ancient Church. W. Heffer & Sons, Cambridge, 1910, 244–269.

Az ortodox egyháztan ugyancsak az Egyház földi és mennyei tagjainak egységéből indul ki, de nem feltétlenül a latin skolasztika fogalmaival írja le azt. A szentek az ortodox teológia szerint a Krisztusban megvalósuló megszentelődés és a theószisz, vagyis az isteni életben való kegyelmi részesedés tanúi. A liturgikus megemlékezés, a himnuszok, az ikonok, az ereklyék és egyes szentek testének romlatlanságáról szóló hagyományok e felfogásban egymást értelmező jelek; a romlatlanságot azonban az ortodox hagyomány sem tekinti minden szent esetében szükséges vagy önmagában elégséges bizonyítéknak.

Krisztus közvetítése és a szentek közbenjárása

A keresztény felekezetek közötti egyik alapvető vita az 1Tim 2,5 kijelentésének értelmezése: „egy a közvetítő Isten és ember között, az ember Krisztus Jézus”. A katolikus és ortodox tanítás szerint Krisztus egyedüli közvetítése nem zárja ki, hogy a hívők egymásért imádkozzanak; a szentek közbenjárását is ennek a Krisztusban fennálló imaközösségnek a részeként értelmezik. Ebben a felfogásban a szent nem önálló forrása a kegyelemnek, és közbenjárása nem egészíti ki Krisztus megváltó művét, hanem attól függ.Schütz Antal: Dogmatika. A katolikus hitigazságok rendszere, II. köt. Szent István Társulat, Budapest, 1937, 595–606.

A protestáns kritikák egyik fő célpontja éppen ez a részesedő közvetítésről szóló megkülönböztetés. A lutheránus és református hagyományok rendszerint elkülönítik a szentek emlékezetének megbecsülését segítségül hívásuktól. Az Ágostai hitvallás XXI. cikke szerint a szentekre azért lehet emlékezni, hogy a hívők hálát adjanak Istennek, hitükben megerősödjenek és példájukat kövessék, de a hitvallás nem tartja bibliailag bizonyítottnak a szentek segítségül hívását. A református hitvallások általában még szigorúbban korlátozzák a kultikus gyakorlatokat.

A test, a feltámadás és az ereklyék

Az ereklyék teológiai értelmezésében központi a megtestesülés és a test feltámadásának keresztény tanítása. A katolikus és ortodox teológia szerint az emberi test nem eldobható burok, hanem a személyhez tartozik, a keresztségben és a szentségi életben részesedik, és a feltámadás reményére rendelt. A szent teste ezért nem önmagában isteni vagy mágikus tárgy, hanem egy olyan élet maradványa, amelyet az Egyház Isten kegyelmének kiemelkedő tanúságaként értelmez.

Peter Brown a késő antik szentkultusz egyik meghatározó újítását abban látta, hogy a keresztény közösségek a holttestet és a sírt nem pusztán a városfalon kívül tartandó tisztátalan maradványként kezelték. A „nagyon különleges halottak” teste a mennyei és földi világ érintkezési pontjává válhatott: a sír egyszerre őrizte az elhunyt távolságát és közelségét. Brown ezt a szent jelenlétének (praesentia) és Istentől kapott hatóképességének (potentia) fogalmaival írta le.

A katolikus és ortodox értelmezés szerint az ereklyéhez kapcsolt gyógyulás vagy más rendkívüli esemény okozója Isten; a szent közbenjáró, az ereklye pedig jel és közvetítő tárgyi kapcsolat. A történeti népi gyakorlatban e teológiai rend nem mindig jelent meg ugyanolyan világosan, ezért egyházi szerzők és zsinatok ismételten bírálták a mechanikus, mágikus vagy kereskedelmi értelmezéseket.

Bibliai hivatkozások és értelmezési különbségek