A miocén földtörténeti kor 23,03 millió évvel ezelőtt kezdődött, az oligocén kor után, és mintegy 5,3 millió évvel ezelőtt zárult, a pliocén kor előtt. Neve a görög meión (μείων, "kevesebb") és új (καινός, kainosz) szavakból ered, ami arra utal, hogy a 18 százalékkal kevesebb tengeri gerinctelen élőlényfaj leleteit találták meg benne, mint a pliocénban.
A Föld ebben a korban fokozatosan lehűlt, egyenesen a jégkorszakként ismert időszak irányába tartva. A miocén határait nem lehet egy-egy konkrét eseményhez kötni, inkább csak regionális szinten történő változások határozzák meg az elejét és a végét.
A miocén elején az Arab-félsziget összeütközött Eurázsiával, ezáltal egyrészt elzárva a tengeri kapcsolatot a Földközi-tenger és az Indiai-óceán között, másrészt létrehozott egy földhidat Afrika és Eurázsia között, melynek hatására megindult a fajok vándorlása a két térség között. Így jelentek meg többek között az ormányosok Eurázsiában. A miocén végén a Földközi-tenger másik, Atlanti-óceánnal határos vége is bezárult, a tenger pedig gyakorlatlag teljesen kiszáradt, előidézve ezzel a messinai sókrízis néven ismert jelenséget. Végül a miocén és a pliocén határán a Gibraltári-szoros kinyílásával a tengervíz újra elárasztotta a térséget.
A miocénban alakultak ki és indultak robbanásszerű fejlődésnek a főemlősök. A kor végére az emberszabásúak közt elvált az ember és a csimpánz törzsfejlődése. Ebben a korban a fűfélék folytatták előrenyomulásukat, az erdők pedig hanyatlani kezdtek. A tengerekben megjelentek a hínárerdők, új ökoszisztémákat alakítva ki. Egyebekben az élővilág már igen nagymértékben hasonlított a maihoz.
A miocént nagy érdeklődéssel tanulmányozzák a geológusok és a paleoklimatológusok, ugyanis ekkor történt a Himalája felemelkedése, mely kihatással volt a monszunesők ciklusára, mely átfedésben volt az északi félgömb eljegesedésével.
Tagolása A kort a mediterráneumban az alábbi hat korszakra tagolják (a korábbitól a későbbi felé haladva):
aquitaniai korszak: burdigaliai korszak: langhei korszak: serravallei korszak: tortonai korszak: messinai korszak:
Magyarországon a hat emelet beosztása a kárpáti-alpi kifejlődési területek változásainak megfelelően kicsit eltér a nemzetközi beosztástól és speciális magyar neveket használunk: alsó miocén eggenburgi ottnangi középső miocén kárpáti badeni felső miocén szarmata pannon (pontuszi)
A pannon emeletben a Kárpát-medence faunája olyan mértékben elkülönül a környező európai területektől, hogy a magyarországi alemeletek beosztása csak Magyarországon használatos. Ezek: alsó pannon monacium bódvaium rhenohassium felső pannon csákvárium sümegium hatvanium bérbaltavárium
Ősföldrajz A kontinensek ekkorra már nagyjából a mai helyzetükben voltak, egy kivételtől eltekintve: Észak-Amerika és Dél-Amerika között még nem létezett kapcsolat. Dél-Amerika ugyanakkor elérte a nyugati szubdukciós zónát, így beindult az Andok felemelkedése, valamint Közép-Amerika dél felé történő megnyúlása.
Észak-Amerikában, Európában és Kelet-Ázsiában folytatódott a hegységképződés. A tengerpartok vonalai nagyon közel estek a maiakhoz, Észak-Amerikában és Argentínában nagy területeken terjeszkedett a szárazföld. India tovább folytatta észak felé nyomulását, ami drámai mértékben emelte fel a Himaláját. A Tethys ebben a korban tűnt el végérvényesen, 19-12 millió évvel ezelőtt, Afrika és Eurázsia összeérése miatt. A Földközi-tenger medencéjében is megindult a hegységek képződése, ennek, valamint a csökkenő csapadékmennyiségnek köszönhetően a Földközi-tenger az időszak vége felé ideiglenesen teljesen kiszáradt, ez volt a messinai sókrízis.
Globálisan egyre szárazabbá és hűvösebbé vált az éghajlat, aminek köszönhetően csökkent a légkör párafelvételi képessége. A késő miocénban Kelet-Afrika felemelkedésével az ottani trópusi esőerdők elkezdtek eltűnni, Ausztrália pedig, amely észak felé történő vándorlása során egy szárazabb régióba érkezett, szintén kevésbé csapadékossá vált.
A miocén elején Dél-Amerika nyugati partvidékét, Brazília északi részét, és főként Patagóniát elöntötte a tenger.http://horizon.documentation.ird.fr/exl-doc/pleins_textes/cahiers/geodyn/26017.pdf Ez alól az Andok kiemelkedései képeztek kivételt. A jelenség átmenetileg nagy felületen biztosíthatott kapcsolatot a Csendes-óceán és az Atlanti-óceán élővilága számára. Az Antarktiszi-lemez is elkezdett begyűrődni Dél-Amerika alá 14 millió évvel ezelőtt, a Nazca-lemezzel együtt létrehozva itt egy hármas találkozási pontot. Ez a pont eleinte, mivel a lemez szubdukciója csak Patagóniát érintette, a Magellán-szoros környékén volt, később pedig fokozatosan északabbra tolódott. Ennek köszönhetően egész Patagónia feljebb emelkedett, a tenger általi elárasztása pedig megszűnt. 14-12 millió évvel ezelőtt aztán, a déli Andok felemelkedésével esőárnyék alakult ki, és így jött létre a patagóniai sztyepp.
Mélytengeri fúrásokkal bizonyították, hogy 15 millió évvel ezelőtt az Antarktisz körül hirtelen kiterjedt lett a jég, a kontinens keleti felén pedig a középső miocénban gleccserek keletkeztek, melyek elérték az óceánt is. A jegesedés csak a déli sarkvidékre volt jellemző, északon, Grönland térségében csak a középső pliocénben lett állandó a jégtakaró.
Éghajlat thumb|right|260px|A kainozoikum 65 millió évének hőmérsékletváltozásai
A miocén korban indult meg az a lassú lehűlési folyamat, amely később majd a jégkorszakot fogja kiváltani. A folyamatos lehűlés ellenére volt egy periódus, 21-14 millió évvel ezelőtt, amikor a hőmérséklet az oligocénéval vetekedett, majd hirtelen, nem teljesen tisztázott okból, hatalmasat esett. Ez együtt járt több faj kihalásával. 8 millió évvel ezelőtt történt egy újabb hirtelen csökkenés, az Antarktisz jégtakarója pedig lényegében elérte a mai méreteit. Grönlandon 7-8 millió évvel ezelőtt jelenhettek meg az első gleccserek, az éghajlat azonban még a pliocénig is megfelelő volt ahhoz, hogy erdők nőhessenek rajta.
Élővilág A miocén kor élővilágát a két, újonnan kialakult bioszféra: a hínárerdők és a füves puszták alakították. Utóbbiaknak köszönhetően elszaporodtak a kérődzők: a lovak, orrszarvúak, és vízilovak. A ma élő növényfajok 95 százaléka már létezett.
Növényvilág A rostos, tűznek is ellenálló fűfélék és a patások evolúciója párhuzamosan zajlott, ami teljesen átalakította az ökoszisztémát: számos állatfaj legelte ezeket a füveket a hatalmas síkságokon, rájuk pedig ragadozók vadásztak. A puszták átvették a korábbi cserjések és erdők helyét. A nagyobb szervesanyagtartalmú és jobb vízvisszatartó képességű talaj a fűfélék alatt azzal járt, hogy az rengeteg szenet és vízpárát kötött meg. Ez, a nagyobb felszíni albedó, és a korlátozott párolgás is elősegítette a szárazabb, hűvösebb klíma fennmaradását. Ezek az új fajok több szén-dioxidot is voltak képesek megkötni.
A cikászok 11-5 millió évvel ezelőtt újra virágkorukat élték, és a korábban számukra kedvezőtlen klímaváltozások után számos fajuk alakult ki. Emiatt nem tekinthetők a cikászok élő kövületnek. Eukaliptusz-fosszíliákat találtak Új-Zélandon is, ahol a növény ugyan nem őshonos, de Ausztráliából megtelepedhetett.
2007-ben a bükkábrányi lignitbányában a felső miocénból származó taxodium (mocsárciprus) csoport, több mint egy tucat fa került felszínre. A lelet szinte egyedülálló, mert a hatalmas fák nem szenesedtek vagy kovásodtak el, hanem eredeti formájukban és anyagukban őrződtek meg, így évgyűrűik tanulmányozhatók, és fontos következtetéseket vonhattak le belőlük a kor éghajlatáról. A feltételezések szerint egy homokvihar temette be a 30-40 méter magas fákat 5-6 méteres magasságig az ekkortájt feltöltődőben lévő Pannon-tó partvidékén. A fák jelenleg Miskolcon, a Herman Ottó Múzeumban vannak kiállítva.
Állatvilág A tengeri és a szárazföldi állatvilág nagyon hasonló volt a maihoz, egyedül a tengeri emlősök száma volt csekélyebb. Csak az izolált Dél-Amerikában és Ausztráliában alakult ki teljesen egyedi fauna.
A korai miocénban még számos, az oligocénban virágzó faj létezett, többek közt az ál-kardfogú macskák, az Entelodontidae család, valamint a háromujjú lovak. Az oreodonták szép lassan fogyatkozni kezdtek, és a pliocén elejére el is tűntek. A középső miocénban az állatvilág már egészen modernné vált, és megjelentek a ma is ismert fajok ősei: kutyafélék, medvék, vörös pandák, mosómedvefélék, lovak, hódok, szarvasok, tevék és bálnák. Ezek közt voltak olyan, mára kihalt fajok képviselői is, mint a csontroppantó kutyák, a Gomphotheriidae ormányosok, és szarv nélküli orrszarvúak, mint a Teleoceras vagy az Aphelops. A korszak vége felé, amikor Észak- és Dél-Amerika közt egyre csökkent a távolság, a Thinobadistes földilajhárok észak felé migráltak. Ahogy a fűfélék elkezdtek dominálni, az azok legeléséhez nem alkalmazkodó, redős zápfog nélküli fajok fokozatosan kihaltak.
A déli kontinenseken számos ősi emlőscsoport a végét járta. Az utolsó dryolestoid, a Necrolestes, a gondwanatheriumok közé tartozó Patagonia, valamint az Új-Zélandon talált Saint Bathans-i emlős is ekkortájt halt ki - mindegyikükről elmondható, hogy a fennmaradt leletek alapján se nem elevenszülők, se nem erszényesek voltak. A nem erszényes (de azoknak közeli rokonai) Metatheria csoport egyes tagjai, mint a Herpetotheriidae, vagy a Siamoperadectes, illetve a kardfogú macskákra emlékeztető Sparassodonta még éltek ekkoriban.
A ma ismert réceformák, lilealakúak, bagolyfélék, kakadufélék, valamint varjúfélék már léteztek. Elmondható, hogy a miocén végére már valamennyi ma ismert madárféle kialakult - azok a leletek, amelyeket mégsem sikerül egyértelműen elhelyeznünk a törzsfejlődési fán, valószínűleg egyszerűen csak rosszul konzerválódtak. A tengeri madarak változatossága ekkor érte el csúcspontját.
A jura kortól kezdve oly elterjedt úszó krokodilfélék, a Choristodera, utolsó képviselője, a Lazarussuchus Európában élt.
Ebben a korban a főemlősöknek kb. 100 faja élt, Afrikában, Ázsiában és Európában, a legváltozatosabb méretben, étrenddel, és anatómiával. Azt nem tudjuk egyértelműen megmondani, hogy ezen fajok közül melyik volt az emberfélék őse, molekuláris vizsgálatokkal azonban nagy bizonyossággal megállapítható, hogy 7-8 millió évvel ezelőtt kellett élnie. A miocén legeslegvégén jelentek meg az első, két lábon járó emberszabásúak, mint a Sahelantropus, az Orrorin, és az Ardipithecus. Ekkoriban vált el az ember és a csimpánz törzsfejlődése is.
Észak-Amerikában a füves síkságok kiterjedtsége magával hozta a kígyófélék gyors fejlődését is. Korábban a kígyók csak igen kis szerepet játszottak a helyi ökoszisztémában, de a miocén kortól jelentőségük megnőtt. Megjelentek az első viperák és mérgessiklófélék, a siklófélék pedig önállóan kezdtek fejlődni.
Az óceánokban a megjelenő hínárerdők új élőlények, többek között halak, vidrák, és gerinctelenek élőhelyei lettek. A cetfélék változatossága elérte a maximumát: a ma ismert hat faj helyett ekkoriban húsz sziláscetfaj élt. Ezzel egy időben jelentek meg a vizekben az óriáscápák és a ragadozó ámbráscetek, mint az óriásfogú cápa vagy a Livyatan.
A krokodilfélék is meglehetősen változatosak voltak. Jellegzetes képviselőjük volt például a dél-amerikai óriáskajmán, a Purussaurus, vagy az Indiában élő Rhamphosuchus, illetve a különös kinézetű Mourasuchus. Gigantikus méretük ellenére ezek a fajok valószínűleg kisebb állatokra specializálódtak. Dél-Amerikában óriás piráják éltek a vizekben.
Az úszólábúak, melyek az oligocénben jelentek meg, még inkább vízi életmódra rendezkedtek be. Jellegzetes képviselőjük a fókaszerű Allodesmus volt, de már a Pelagiarctos személyében megjelent egy ősi rozmárféle is, amely rájuk is vadászott.
Új-Zélandon hatalmas mennyiségű fosszíliát találtak a kutatók. Főként ceteket és pingvinféléket, amely kitűnő lenyomata volt az evolúciójuknak. A Saint Bathans fauna néven ismert lelőhelyen nemcsak a moák, kivik és a mára kihalt Aptornithidae elődeinek leleteit találták meg, hanem számos hidasgyík, teknős, krokodil, és denevér nyomait is.