A Kaiser-osztályú csatahajók a Német Császári Haditengerészet (Kaiserliche Marine) számára az első világháború előtt épített dreadnought-mintájú csatahajók voltak. Ez volt a harmadik német csatahajóosztályt (a Nassau- és a Helgoland-osztály után). Ezek voltak az első olyan német csatahajók, melyeket gőzturbinákkal és lépcsőzetesen elhelyezett lövegtornyokkal láttak el. Öt egysége a Kaiser, a Friedrich der Große, a Kaiserin, a Prinzregent Luitpold és a König Albert voltak. A 30,5 cm-es fő tüzérségük űrmérete kisebb volt a velük egyidőben épült Orion-osztályú brit csatahajókénál, melyeket 343 mm-es ágyúkkal szereltek fel, ellenben tulajdonképpen minden más tekintetben felülmúlták őket és a lövedékeik is hatékonyabbak voltak.
Mind az öt egység az Északi-tengeren teljesített szolgálatot a háború nagy részében és a III. csatahajóraj (Geschwader III) VI. divízióját (Division VI) alkották. A König Albertet kivéve, melyen ekkor épp karbantartási munkálatokat végeztek, mind részt vettek a skagerraki csatában. A csatában részt vevő négy egység közül egyedül a Kaisert érte károsodás, melyet két nagy kaliberű lövedék okozott. A Kaiserek részt vettek a Balti-tengeren végrehajtott Albion hadműveletben is, az átszervezések után ekkor már a IV. csatahajórajt alkotva Wilhelm Souchon altengernagy vezetésével. A háború után mind az öt egységet internálták Scapa Flow-ban. 1919. június 21-én legénységük elsüllyesztette őket, hogy ne kerülhessenek a britek kezére. A hajókat később kiemelték, majd 1929 és 1937 között lebontották a skóciai Rosyth-ban.
Tervezés A Kaiser-osztály hajóit ugyanannak a haditengerészeti törvény keretében rendelték meg, mint a korábbi Helgoland-osztály egységeit. A törvényben a kapitális hadihajók szolgálati idejét 25-ről 20 évre csökkentették, melynek révén felgyorsították az újabb csatahajók építését és így a Siegfried-osztály és az Odin-osztály két partvédő páncélosát valamint a Brandenburg-osztály négy egységét kellett ennek nyomán lecserélni. Az öt Kaiser-osztályú csatahajóját konkrétan a Siegfried-osztály három egységének (Hildebrand, Heimdall, Hagen) valamint az Odin-osztály két egységének (Odin, Ägir) pótlására rendelték meg.
Fő jellemzők Az osztály hajóinak hosszúsága a vízvonal mentén 171,8 méter, teljes hosszúsága pedig 172,4 méter volt. Szélességük 29 méter, merülésük elől 9,1 méter, hátul 8,8 méter, vízkiszorításuk 27.000 tonna volt. A hajók dupla fenékkel rendelkeztek a hajótest hosszának 88%-ában és a hajótestet 17 vízzáró rekeszre osztották, melyek szélessége elérte a három métert és rendkívül hatékony torpedó elleni védelemnek számított. A hajók személyzetét 41 tiszt és 1043 főnyi legénység adta. A hajóraj zászlóshajóján ehhez még 14 tiszt és 80 főnyi legénység, a flotta zászlóshajójaként szolgálatot teljesítő egységen pedig további 2 tiszt és 23 főnyi legénység járult.
A Kaiser-osztály egységei kiváló hajóknak bizonyultak, de nehezen kormányozhatóak voltak. Erős hullámverésben kis mértékben veszítettek a sebességükből. A kormánylapátok mozgatására hamar reagáltak és eleinte gyorsan kanyarodtak, de erősebb forduló esetén nagy forgatónyomatéktól szenvedtek. Erősen meghúzott fordulónál akár 66%-os sebességveszteség is felléphetett és közben a hajó 8 fokkal is megdőlhetett. Metacentrikus középpontjuk 2,59 m magasan volt.
Meghajtás Az osztály egységei voltak az első német csatahajók, melyeket gőzturbinákkal hajtottak meg. Több gyártó különböző turbináit kipróbálták, miután a Birodalmi Tengerészeti Hivatal (Reichsmarineamt) és a német hajógyárak a monopolhelyzetben lévő Parsons-turbinák helyett kerestek alternatívát. A Hamburgban működő Turbina nevű Parsons leányvállalat felkínálta a Reichsmarineamtnak a Parsons tervezte turbinák licencét eladásra, de Tirpitz tengernagy visszautasította az ajánlatot. Ő és a hivatal több vezetője nyitva akarták hagyni a turbinák német gyártóktól való beszerzésének lehetőségét és nem akarták a német haditengerészetet a Parsons irányába elkötelezni. A Kaiser és a Kaiserint azonban még három-három Parsons-turbinával szerelték fel. A Friedrich der Große három turbináját már az AEG, a König Albertéit pedig a Schichau gyártotta. A turbinák három 3,75 méter átmérőjű, háromszárnyas hajócsavarokat forgattak meg. A tervezett végsebességük 21 csomó volt, de a próbajáratok során 23 csomós sebességet is meghaladták. A hajót két kormánylapáttal látták el.
A Prinzregent Luitpold két Parsons-turbinát kapott, melyek a két külső hajócsavart hajtották meg. A középső hajócsavart egy 12.000 lóerős, hathengeres, kétütemű Germania dieselmotorral tervezték meghajtani, de ez nem készült el időben, így a hajó csak két turbinát kapott. A próbajáratokon a Prinzregent Luitpold fél csomóval kisebb végsebességet ért el, mint a testvérhajói.
A gőzt 16 Schulz-Thornycroft kazán állította elő, leszámítva a Prinzregent Luitpoldot, mely csak 14 kazánnal rendelkezett. 1916 és 1917 során a kazánokat üreges rácsokkal látták el. A három hajócsavarral ellátott egységek szénkészlete 3600 tonna volt. Ezzel 12 csomós sebesség mellett 14.600 km volt a hatótávolságuk. A Prinzregent Luitpold csökkentett szénkészlete 3200 tonnát tett ki, de a tervek szerint 400 tonna olajt is szállított volna a dieselmotorokhoz. Csupán dieselmotorral meghajtva a Prinzregent Luitpold hatótávolsága 3700 km lett volna 12 csomós sebesség mellett.
Elektromos árammal négy dupla turbógenerátor és két dieselgenerátor látta el a hajókat. Összteljesítményük 1800 kW (225 V) volt.
Fegyverzet
A Kaiser-osztály hajóinak elsődleges fegyverzete 10 darab 30,5 cm-es, 50-es kaliberhosszúságú gyorstüzelő ágyúból állt (30,5 cm SK L/50), melyeket kettesével öt lövegtoronyban helyeztek el. Egy lövegtorony a haló elején volt elhelyezve, egy-egy a hajó középső részén átlósan, kettőt pedig az elülsőhöz hasonlóan a hajó középvonala mentén a hajó hátsó részén lépcsőzetes elrendezésben. Lőszerkészletüket összesen 860 lövedék tette ki, így minden lövegre 86 lövedék jutott. A 406 kg-os lövedékeket 854 m/s sebességgel lőtték ki. A lövegeket Drh LC/1909 jelzésű lövegtornyokban helyezték el, melyek nagymértékben hasonlítottak a korábbi LC/1908 típushoz, melyeket a Helgoland-osztálynál alkalmaztak. A lövegeket eredetileg -8 fokban lehetett süllyeszteni és +13,5 fokban emelni. Maximális emelkedés mellett a maximális lőtávolságuk 16.299 méter volt. A későbbi módosítások révén a süllyeszthetőség -5,5 fokra csökkent míg az emelhetőség +16 fokra nőtt, ami révén a lőtávolság is 20.400 méterre növekedett.
A hajó másodlagos fegyverzete 14 darab 15 cm űrméretű, 45-ös kaliberhosszúságú ágyúból állt (15 cm SK L/45), melyeket külön-külön kazamatákban helyeztek el a hajó két oldalán. Minden ágyúhoz 160 darab (összesen 2240), 45,3 kg-os lövedék tartozott. Ezeket 835 m/s torkolati sebességgel lőtték ki, és 13.500 méterre lévő célpontokat is el tudtak találni velük. Az 1915-ben végrehajtott módosításokkal a lőtávolságuk 16.800 méterre nőtt. A hajókat felszerelték 8 darab 8,8 cm-es űrméretű, 45-ös kaliberhosszúságú tengerészeti ágyúval is (8,8 cm SK L/45). Későbbi változtatások során négy darab hasonló paraméterű légvédelmi löveget is kapott, de ezek közül kettőt hamarosan leszereltek. A korszak kapitális hadihajóihoz hasonlóan a Kaisereket is öt víz alatti 50 cm-es torpedóvető csővel látták el. Egyet a hajó orrába, kettőt-kettőt a hajó oldalába telepítettek.
Páncélzat
A kor német hadihajóihoz hasonlóan a Kaisereket is a Krupp által készített cementált páncélzattal látták el. A fedélzetet a létfontosságú részeken 10 cm vastag páncélzat védte, mely a kevésbé kritikus helyeken 6 cm-ig csökkent. A páncélöv a középső citadella magasságában 35 cm vastag volt és a hajó orra felé 18, a tatja felé 12 cm-ig vékonyodott. A páncélöv mögötti torpedóválaszfal 4 cm vastagságú volt. Az elülső parancsnoki torony oldalait védő páncéllemezek vastagsága 40 cm, a tetejéé 15 cm volt. A hátulsó parancsnoki torony védettsége jóval gyengébb volt: oldalt 20, felül 5 cm vastag páncélzat borította. A fő tüzérség lövegtornyainak páncélvastagsága oldalt 30 cm, felül 22 cm volt. A 15 cm-es ágyúk magasságában a páncélzat vastagsága 17 cm, a lövegek pajzsaié 8 cm volt.
Építés A névadó Kaiser gerincét a Kaiserliche Werft kieli gyárában fektették le 1909 decemberében 35-ös építési számmal és 1911. március 22-én bocsátották vízre. A Hochseeflotte állományába 1912. augusztus 1-én került. A Friedrich der Große gerincfektetésére 1910. január 26-án került sor az AG Vulcan hamburgi gyárában és 1911. június 10-én bocsátották vízre. Az 1912. október 15-ei átadását követően a Hochseeflotte zászlóhajójaként szolgált. A Kaiserin építésének álltak neki harmadikként a Howaldtswerke kieli gyárában 1910 novemberében. 1911. november 11-én bocsátottál vízre és 1913. május 14-én adták át. A König Albert gerincét a Schichau-Werke fektette le Danzigban 1910. július 17-én, 1912. április 27-én bocsátották vízre és a flottának 1913. július 31-én adták át. Az utolsóként elkészült Prinzregent Luitpold gerincének lefektetésére 1911 januárjában került sor a Germaniawerftnél Kielben. 1912. február 17-én bocsátották vízre és 1913. augusztus 19-én adták át.
Az egységek NévÉpítőNévadóGerincfektetésVízrebocsátásÁtadásSorsaKaiserKaiserliche Werft, Kiel II. Vilmos német császár1909. október1911. március 22.1912. augusztus 1.Scapa Flow-ban személyzete elsüllyeszti(1919. június 21.)Friedrich der GroßeAG Vulcan, HamburgNagy Frigyes1910 január1911. június 10.1912. október 15.KaiserinHowaldtswerke, KielAuguszta Viktória német császárné1910. november1911. november 11.1913. május 14.Prinzregent LuitpoldGermaniawerft, KielLuitpold bajor királyi herceg1910. október1912. február 17.1913. augusztus 19.König AlbertSchichau-Werke, DanzigI. Albert szász király1910. július1912. április 27.1913. július 31.
Szolgálat
A háború előtt 1913-14-ben az osztály két egysége, a Kaiser és a König Albert vett részt egy Dél-Amerikát és Dél-Afrikát érintő úton, melynek célja Németország erejének demonstrálása valamint az új turbinák megbízhatóságának tesztelése volt nagy távolságokon. Mind a két hajó visszatért Németországba még a háború kitörése előtt.
Első világháború Scarborough-i rajtaütés
Az első nagyobb hadművelet melyben az osztály egységei részt vettek az 1914. december 15-16-án a kelet-angol partokat ért támadások voltak. A kiszemelt célpontok (partvédelmi ütegek, rádióállomások, gyárak, kikötők, vasútállomások) bombázását az I. felderítőcsoport (Aufklärungsgruppe I) csatacirkálói hajtották végre. Friedrich von Ingenohl tengernagy a Hochseeflotte zömével az Északi-tenger középső részén vett fel pozíciót nagyjából 130 mérföldre (210 km) Scarborough-tól. A Kaiser-osztályú csatahajók a Nassau-, Helgoland- és König-osztállyal együtt innen biztosították Hipper erőit.
A Brit Királyi Haditengerészet (Royal Navy) értesült a küszöbön álló német hadműveletről, de annak pontos célpontjait nem ismerték. A brit admiralitás David Beatty altengernagy 1. csatacirkálóraját (1st Battle Cruiser Squadron) és a 2. csatahajóraj (2nd Battle Squadron) hat csatahajóját rendelte ki számos könnyűcirkáló és romboló kíséretében Hipper elfogására.