A Sauropoda avagy a sauropodák, a hüllőmedencéjű (Saurischia) dinoszauruszok egyik alrendága vagy kládja, melybe nagy testű növényevők tartoztak. Az egyes fajaik által elért hatalmas méreteikről nevezetesek; ebben a csoportban találhatók a valaha élt legnagyobb szárazföldi állatok. Legismertebb nemei közé tartozik az Apatosaurus (amely korábban Brontosaurus néven vált ismertté), a Brachiosaurus és a Diplodocus. A késő triász időszakban jelentek meg, a korai képviselőik még valamelyest hasonlítottak a közeli rokonságukba tartozó prosauropodákra (melyeket eleinte az őseiknek gondoltak, de később megállapították, hogy egy párhuzamos fejlődési vonalat képviselnek). Virágkorukat a késő jura idején (150 millió évvel ezelőtt) élték, amikor széles körben elterjedtek (különösen a diplodocidák és a brachiosauridák). A késő kréta időszakra ezeket a csoportokat nagyrészt felváltották a titanosaurusok, melyek szinte globálisan jelen voltak. A sauropodák fennmaradtak egészen a kréta–tercier kihalási eseményig, amikor az összes többi röpképtelen dinoszaurusszal együtt kipusztultak. Fosszilizálódott maradványaik az Antarktisz kivételével valamennyi kontinensen megtalálhatók.
A Sauropoda nevet O.C. Marsh alkotta meg 1878-ban, az ógörög 'gyíkláb' jelentésű szóból.
Teljes sauropoda fosszíliák ritkán kerülnek elő. Számos faj, főként a legnagyobbak csak széttagolt, elszórt csontok alapján ismertek. A majdnem teljes példányoknál sok esetben nincs meg a fej, a farok vége, és hiányozhatnak a lábak is.
Anatómia A sauropodák négy lábon járó, hosszú nyakú növényevők voltak, állcsontjaikban lapát formájú, a gyökerüknél széles, a végüknél keskeny fogak sorakoztak. Hatalmas testükhöz kis fej és hosszú farok tartozott. Vastag lábaik öt lábujjban végződtek, melyek közül csak hármon nőtt karom.
Méret bélyegkép|balra|160px|A legnagyobb, majdnem teljes csontváz alapján ismert sauropoda, a Brachiosaurus brancai fosszíliája A sauropodák legjellemzőbb tulajdonsága a testük mérete. Még a legapróbbak is, melyek 5–6 méter hosszúra nőttek, az ökoszisztémájukban a legnagyobb állatok közé tartoztak. Méretük a mai kék bálnához hasonló barázdásbálnákéval vetekedett, azonban ezek az állatok a szárazföldön éltek. Egyesek, mint például a diplodocidák alacsonyan tartották a fejüket, míg mások a Camarasaurushoz hasonlóan felemelt fejjel jártak. bélyegkép|300x300px|Az óriás sauropoda dinoszauruszok és az ember méretének összehasonlítása Testük formája, talán épp a méreteik miatt nem lehetett annyira változatos, mint a többi dinoszauruszé, küllemük azonban sokféle volt. Némelyikük a diplodocidákhoz hasonlóan rendkívül hosszú farokkal rendelkezett, mellyel feltehetően képesek voltak ostorszerûen csapkodni, hangrobbanást idézve elő. A Diplodocus mellett a Seismosaurus és a 33–34 méter hosszú Supersaurus is a leghosszabbak közé tartozik. Az Amphicoelias fragillimus, melynek léte nem bizonyított, mivel mindössze egyetlen csigolyát ábrázoló rajz alapján ismert, amennyiben létezett, feltehetően elérte az 58 méteres hosszt, így a gerince hosszabb lehetett a kék bálnáénál. A ma élő leghosszabb szárazföldi állat a kockás piton, amely mintegy 6,95 méteresre nő meg.
A brachiosauridákhoz hasonló sauropodák hosszú mellső lábaik és nyakuk segítségével rendkívüli magasságot értek el. A feltételezett legmagasabb sauropoda, a Sauroposeidon, feje 18 méterrel magasodott a föld fölé, a korábbi csúcstartó, a Mamenchisaurus nyaka pedig elérte a 13–14 métert. Összehasonlításképpen a ma élő legmagasabb állat, a zsiráf, nagyjából 4,8–5,5 méter magas.
Némelyikük hihetetlenül nehéz volt: az Argentinosaurus 80–100 tonnás testtömegével talán a legsúlyosabb lehetett e sauropodák közül, de a Paralititan, az Andesaurus, az Antarctosaurus és az Argyrosaurus is hasonló tömeget ért el. A titanosaurusok közé tartozó Bruhathkayosaurus, bár léte még nem bizonyított, elérhette a 126 tonnát is. A ma élő legnagyobb szárazföldi állat, az elefánt tömege nem haladja meg a 10,4 tonnát.
A legkisebb sauropodák között található a kezdetleges Anchisaurus (2,4 méter), az Ohmdenosaurus (4 méter) a törpe titanosaurus, a Magyarosaurus (6 méter), valamint a törpe brachiosaurida, az Europasaurus (6,2 méteres kifejlett példányokkal). Az Europasaurus kis termete valószínűleg egy, a mai Németország területén fekvő szigeten rekedt sauropodacsorda izolált zsugorodásának eredménye volt. Szintén figyelemreméltó egy diplodocoidea sauropoda, a Brachytrachelopan, amely szokatlanul rövid nyaka miatt a csoport legrövidebb tagja. Más, a hátuknál négyszer hosszabb nyakú sauropodáktól eltérően a Brachytrachelopan nyaka rövidebb az állat hátánál.
Lábszárak és lábfejek Nagy tömegű, négylábon járó állatokként a sauropodák egyedi súlytartó végtagokat fejlesztettek ki. A hátsó lábfejek kiszélesedtek és a legtöbb fajnál három karommal voltak ellátva. Más állatokhoz viszonyítva a mellső lábfejeik (kezeik) nagy mértékben módosultak. A sauropodák első lábfeje nagyon eltért az olyan modern, négy lábon járó állatokétól, mint az elefánt. A két oldalra való kiszélesedés helyett a kézcsontok teljesen függőleges oszlopokba rendeződtek, az ujjcsontok pedig rendkívül megrövidültek (bár a legkezdetlegesebb képviselőiknél, például a Vulcanodonnál és a Barapasaurusnál még megmaradtak a széles, és hosszabb ujjakban végződő mellső lábfejek). Az eusauropodák esetében a mellső lábfej annyira megváltozott, hogy az egyes lábujjak nem is látszottak az élő állatoknál, mivel ez a testrész egy pataszerű struktúrává vált.
A mellső láb (metacarpus) csontjainak oszlopos elrendeződése félig körkörös volt, ezért a lábnyomaik a lópatákéra emlékeztetnek. A nyomafosszíliák arra utalnak, hogy az elefántoktól eltérően a sauropodáknál az első és hátsó lábfejekről hiányoztak a húsos talppárnák, emiatt a talpak homorúak voltak. A legtöbb sauropodánál az egyetlen látható karom a hüvelykujj (I-es ujj) egyedi karma volt. Szinte valamennyiük rendelkezett vele, de nem tudni milyen célt szolgálhatott. A diplodocidák esetében legnagyobb (magas és oldalirányban lapított) karom a brachiosauridáknál igen kicsire nőtt meg, a nyomfosszíliák alapján egyes esetekben teljesen el is veszett.
A titanosaurusoknál (egyes korai képviselőik, például a Janenschia kivételével) teljesen hiányzik a hüvelykujj. E csoport tagjai, melyek a sauropodák között a legszokatlanabbnak számítanak, a mellső lábfejükön a külső karmaik mellett elveszítették a lábujjaikat is. A fejlett titanosaurusoknak nem voltak lábujjaik vagy lábujj csontjaik, csupán az oszlopszerű kézközépcsontokból létrejött lópata formájú „csonkokon” jártak.
Egy portugál nyomfosszília alapján legalább néhány sauropoda (feltehetően a brachiosauridák) mellső lábfejének alsó és oldalsó részét apró tüskés pikkelyek borították, melyek nyoma látható a fosszíliákon. A titanosaurusok kézközépcsontjának földdel érintkező vége szokatlanul kiszélesedett és szögletessé vált, egyes példányoknál a területet fedő lágy szövetek maradványai is megőrződtek, ami arra utal, hogy a mellső lábfejet ezeknél a fajoknál egyfajta párnázat szegélyezte.
Légzsákok Más hüllőmedencéjűekhez (a theropodákhoz és a madarakhoz) hasonlóan a sauropodák, a csigolyáik többségén levő bevágások és üregek alapján egy légzsákrendszerrel rendelkeztek. A hát-, a nyak- és a farokcsontokon található lyukak (pneumatikus foramenek) minden sauropodára jellemzők.
A csontok madárszerű üregeit már a sauropodák tanulmányozásának kezdetén felfedezték, és épp emiatt legalább az egyik, 19. században talált sauropodát (az Ornithopsist) eredetileg tévesen, pteroszauruszként azonosították.
Páncélzat Némelyik sauropoda testpáncélzattal rendelkezett. Az Agustinia a hátán a Stegosauruséhoz hasonló tüskéket viselt, a Shunosaurus utolsó farokcsigolyája pedig buzogányszerûen megvastagodott. A titanosaurusok, például a Saltasaurus és az Ampelosaurus testének egyes részeit elcsontosodott bőrlemezek fedték.
Ősbiológia Csordák és utódgondozás bélyegkép|jobbra|Egyes sauropodák, például az Alamosaurus sanjuanensis életkor alapján szerveződő csordákat alkottak A csontmedrekből előkerült fosszíliák és a megkövült vadcsapások egyaránt azt jelzik, hogy a sauropodák társaságkedvelő, csordákban élő állatok voltak. E csordák összetétele azonban fajonként eltért. Egyes csontmedrek, például egy Argentínában levő középső jura időszaki lelőhely alapján a csordákba különböző korú egyedek tartoztak, a tagok között fiatal és idős példányok egyaránt előfordultak. Viszont több más csontlelőhely és nyomfosszília arra utal, hogy bizonyos sauropodafajoknál a csordák hasonló korú egyedekből álltak, így a fiatal és az idős példányok elkülönültek egymástól. Ez utóbbi szerveződés jellemezte az Alamosaurust, a Bellusaurust és az egyes diplodocidákat.
Myers és Fiorillo a különböző csordatípusokra utaló bizonyítékokról szóló áttekintésükben megpróbálták megmagyarázni, hogy miért hoztak létre a sauropodák kirekesztő csordákat. A kopott fogak mikroszkopikus vizsgálata megmutatta, hogy a fiatal sauropodák más étrendet követtek, mint felnőtt társaik, tehát a közös csoportosulás kevésbé lett volna hatékony, mint az elkülönülő, amelyben a csorda tagjai koordinált módon táplálkozhattak. A fiatalok és a felnőttek közötti óriási méretkülönbség szintén szerepet játszhatott a különböző táplálkozási és szerveződési stratégiáknál.
Mivel a felnőttek és a fiatalok elkülönülésének már a fiókák kikelése után végbe kellett mennie, Myers és Fiorillo arra következtettek, hogy a kor alapján elkülönülő csordákban élő fajoknál az utódgondozás csak kis mértékű lehetett, ha volt egyáltalán. Másfelől azok a tudósok, akik a különböző korú tagokból álló csordákat tanulmányozták, kijelentették, hogy ezek a fajok hosszú ideig gondozhatták az utódaikat, mielőtt azok elérték a felnőttkort.
Az hogy pontosan hogyan oszlottak meg a kor szerint elkülönített és a vegyes korú csordák a sauropodák különböző csoportjai között, tisztázatlan. A csoportos viselkedésre vonatkozóan több sauropodafaj esetében további példák felfedezésére van szükség ahhoz, hogy az eloszlási mintát meg lehessen határozni.
Ágaskodó helyzet bélyegkép|jobbra|A Barosaurus lentus „háromlábú”, ágaskodó pózban felállított csontváza Tanulmányozásuk kezdete óta az olyan tudósok, mint Henry Fairfield Osborn azt feltételezték, hogy a sauropodák képesek voltak a hátsó lábaikra állva, farkukat a kengurukhoz hasonlóan harmadik lábként használva felágaskodni. Az Amerikai Természetrajzi Múzeumban látható diplodocida, a Barosaurus csontváza is ezt az elméletet szemlélteti. Egy 2005-ös cikkben Carpenter és Tidswell azt fejtegette, hogy ha a sauropodáknál több alkalommal is kifejlődött a két lábon álló testhelyzet, akkor kell, hogy legyen bizonyíték a mellső lábfejek nyomás okozta töréseire. Azonban számos sauropoda csontváz átvizsgálása után sem találtak ilyesmit.
Heinrich Mallison volt az első, aki (2009-ben) tanulmányozta a sauropodák esetében a háromlábú testhelyzet felvételének fizikai lehetőségét. Mallison úgy találta, hogy egyes jellemzők, melyeket korábban a felágaskodáshoz szükséges adaptációknak véltek (például a titanosaurusok széles csípőcsontjai), nem ide kötődnek, vagy esetleg még gátolják is ezt a mozgássort. A titanosaurusok például szokatlanul rugalmas hátgerinccel rendelkeztek, ami csökkenthette a stabilitást a háromlábú helyzetben és több izommunkát tett szükségessé. Ehhez hasonlóan valószínűtlen, hogy a brachiosauridák képesek voltak felállni a hátsó lábaikra, mivel a tömegközéppontjuk jóval előrébb volt, mint más sauropodáké, ami instabilabbá tehette ezt a pózt.