A sóhivatal a só kitermelésével és a sójövedékkel (a só állami monopóliumából származó adóbevétellel) kapcsolatos ügyeket intéző hivatal volt. Az adót erre kijelölt tisztviselők szedték be, ők voltak a sótisztek. Számos sóhivatal működött Ausztria területén, főleg a sóbányák környékén, illetve Bécsben és Linzben. A bécsi sóhivatal 1500-tól 1824-ig működött a legrégibb templom, a Ruprechtskirche szomszédságában.
Ma a szó főként átvitt értelemben használatos: elintéz(het)etlen ügyekkel kapcsolatban emlegetett, nem létező hivatal. A feleslegesen bürokratikus hivatalokra, azok részeire utaló pejoratív értelmű kifejezés. A sóhivatal (Salzamt) kifejezés az osztrák-német nyelvhasználatban is él, az elintézhetetlen ügyek hivatalait nevezik így.
A kitermelt erdélyi sót három útvonalon szállították nyugat felé: két vízi úton a Sóvidékről a Maroson Szegedig, a máramarosi bányákból a Tiszán Tokajig és a szalacsi sóúton Szolnokig. bélyegkép|300px|jobbra|A tordai sóbánya metszete (1780 körül) A Gellért-legendából ismerjük, hogy Szent István korában, már királyi emberek őrködtek a Maroson leúsztatott kősó fölött, melynek elosztása Szegedről történt meg.
Az aranybulla rendelkezése szerint az ország belsejében csak Szalacson és Szegeden, valamint a határokon tarthattak fenn királyi sólerakatokat. A sóregálét (államkincstárt illető sókereskedelemből származó jövedelem) csak a 15. században iktatták törvénybe, amikor az 1492. évi 32. t. c. kihirdette, hogy minden sóbánya a király tulajdona. A kitermelt sót részben vízi utakon részben tengelyen szállították. A bányászásnál is ennek megfelelően alakították a tömböket. A „kocsisó” 9,52 kg, a „hajósó” kisebb súlyú volt és 3,06 vagy 5,56 kg-ot jelentett. Dés, Kolozs, Szék, Torda a sóbányáinak köszönhette városi rangra jutását és gyors fejlődését. A máramarosi öt koronaváros: Huszt, Visk, Hosszúmező, Máramarossziget és Técső szintén a sónak köszönhette fejlődését, mert ezekben a városokban telepedtek le a sóbányászok. A Magyar Királyság törvényeiben sok adat van arra, hogy a török és görög és még perzsa kereskedők is a Tiszán egészen Szegedig hajóztak, és nagy mennyiségben szállították el az ott vásárolt sót.Orbán Balázs: Torda város és környéke - A tordai sóbányák, azok múltja, általános képük 295px|bélyegkép|Zalaegerszeg, sóház
Sóhivatalok a Kárpát-medencében bélyegkép|300px|jobbra|A Tordai sóbánya napjainkban, Kolozs megye, Románia
A honfoglalással egykorú bizánci krónikák megemlékeztek arról, hogy az Erdélyt megszálló magyarság ellenőrzése alá vonta az erdélyi bolgár fennhatóság alatt állt sóbányákat. Kolozs, Torda, Doboka vármegyék kialakulásában is közvetlen szerepe volt a sóbányászatnak. A vármegyék székhelyeit úgy választották meg, hogy a bányák közvetlen szomszédságukba, ellenőrzésük alá eshessenek. A só szervezett kitermelésével, elosztásával függenek össze Sóvár, Sófalva, Szalacs, Szalárd helyneveink.
A magyar államalapítást követő évszázadokban, a kora középkorban már jelentős volt sóbányászatunk. A só kisebb része a földfelszíni termelésből, a sós tavak és sósforrások lepárlásából, nagyobb része harang-vagy kamrafejtésekből került a sópiacra. A sótermelés, a sóvágás bevétele a királyi jövedelmek kb. 10%-át tette ki ebben a korszakban. Ám a 13. század végére az uralkodók a királyi sókamarákat bérbe adják, s ezzel a sókitermelés, a sószállítás és a sóvámok jövedelme bérlők kezébe jut. Ezzel a hazai sóügyek tényleges ellenőrzése évszázadokon át a mindenkori bérlők lehetőségévé vált.
Az Aranybulla rendelkezésénél fogva a török hódoltságig az ország két fő-sóraktára Szolnokon és Szegeden volt.
Az Erdélyből a Maroson leúsztatott só elosztására legalkalmasabb hely Szeged volt, ahol fontos vízi- és szárazföldi utak találkoztak. Szeged a sószállító hajók kikötője és országos sólerakóhely volt. A szegedi királyi kővár 1260 és 1280 között épült fel, mely a sószállító utat védte. A szegedi Sóhordó utca a város legrégibb utcáinak egyike. Az egykori sópajtákhoz vezetett. Már Szent István is a mai Fölsőváros területén jelölte ki az országos sóraktár helyét (sóház). Itt volt a királyi sóhivatal, s a mai Széchenyi tér felől ide vezetett a város első kikövezett útja. A régi sóházak közül már csak egy maradt meg mutatóba: a Felső Tisza-parton egy hosszan elnyúló, földszintes raktár-áruház jellegzetes zsalus-szellős ablaknyílásaival.
I. Lipót király az udvari kamarának a magyarországi és erdélyi só kihasználása és szállítása ügyében 1698. évi december 12-én kelt emlékiratát jóváhagyván, még ugyanazon év végén az első – 11,510 drb kősóból álló – szállítmány Szegedre megérkezett. Khaich Lajos kamarai tisztviselő 3 frtért árulta mázsáját, melyen túl még 6 dr. mázsapénzt szedhetett. 1700. április 19-én Lipót király a szegedi sóhivatalhoz mázsa-tisztnek Müller József bécsi udvari kamarai írnokot nevezte ki, mely időtől a sószállítás és árulás nagyobb arányokat öltött. A sópajták számára egyre nagyobb területre volt igény, ezért a sóhivatal a város telkeit egyszerűen elfoglalta. Emiatt város és a kincstár közt több összeütközés történt, s a kincstár által elfoglalt területekért a város soha sem kapott kárpótlást.
Erdélyi Sóvidék 300px|jobbra|bélyegkép|Az aknaszlatinai Kinga nevű sóakna. (Varsányi rajza után kőre rajzolta Rohn. Magyarország és Erdély Képekben, 2. köt. 1853.)Réthy Károly: Aknaszlatina, az európai sóbányászat egyik fellegvára
A Sóvidék megnevezés legelőször egy 18. századi határfelosztásban, az egyes falvakhoz tartozó közlegelők pontos megnevezésében fordul elő. Az elnevezéssel később Orbán Balázs művében, A Székelyföld leírásában találkozhatunk:Sóvidéknek nevezik, pedig a Korond vize és a Kis-Küküllő völgyet is le Szovátáig, azon több négyszög mérföldnyi sófekvetről, mely itt nemcsak a föld keblében rejtőzködik, hanem a föld felületére kitörve egész sóbérczeket alkot. Sófalván a későbbi Felsősófalván Sóhegy és Sószoros látható. Felsősófalva és Korond között az atyhai eltérő mellett sóforrás található, a sósforrás védelmére sóspajtát építettek. Ily roppant tömegben a természetnek ezen nélkülözhetetlen adománya sehol se mutatkozik, annyi itt a használatlanul heverő kincs, hogy egész Európa szükségletét lehetne azzal fedezni, ha elzártságunk és olcsó közlekedésnek hiánya miatt azt használatlanul nem kellene hevertetni, mint annyi kincsét ezen Isten által dúsan megáldott hazának.A sóbányászat messze a római időkbe nyúlik vissza, ebben az időben már bányák működtek Szovátán és Parajdon. A bányászatot az erre a hivatalra kinevezett „kancellár” szervezte, irányította. A kancellár Sóváradon székelt. A római légiók kivonulása után a kancellár hatalma megszűnt, a sóhivatal feleslegessé vált. Az egykor kitermelt sót szekeresek vették át a parajdi sóhivataltól és hiánytalanul át kellett adniuk az árendásnak, a boltosnak, aki a sót árulta.
A sóbányák a középkorba visszanyúló, szigorú munkaszervezéssel dolgoztak. Minden bánya saját sóhivatallal rendelkezett, melynek élén a bányanagy, régies nevén kamaraispán állt. A bánya tisztikarának nagyobb részét a különböző ellenőrök alkották. A sóvágóknak már a 15. században is két csoportját ismerjük: az egyiket posztós sóvágó, a másikat vendégvágó néven tartják számon a korabeli iratok. Az előbbiek nemcsak sót, hanem pénzt és posztót is kaptak munkájukért, míg az utóbbiakat csak sóval fizették. A 17. századi összeírások szerint szálláshelyük is külön volt. A 19. században megkülönböztettek összeírt és önkéntes sóvágókat; fizetségük ugyan egyforma, de az előbbiek nyugdíjat kaptak, míg az utóbbiak nem. Munkájuk alapján viszont a sóvágókat három osztályba sorolták, bérük ehhez igazodott. A sóvágók fizetségének nagyobb részét a természetbeni juttatás tette ki, ami időnként a kivágott sómennyiség egytizedét is megközelítette. A napi teljesítményt a múlt században körülbelül tíz mázsányi kősó kivágásában határozták meg. A sóvágók a sófejtés mellett a só felkutatását, a bánya karbantartását, vízvédelmét, új aknák kiépítését, de a szükséges eszközök és felszerelések elkészítését is maguk végezték. Ezen munkákért külön meghatározott fizetést kaptak. A sóvágóbíró, akit kapitányként is említenek a 15-16. században, mindezen munkákban irányítóként vett részt, ezért külön pénzbeni juttatást kapott.
A 17. században a sóvágók által kivágott kősót a millyések, kerekesek rakták bőrtömlőkbe vagy kosarakba, amit aztán a gépelyesek, a lovak által működtetett felvonószerkezet kezelői vontattak a napvilágra. Külön sóhordók is voltak, akik a bányából felhúzott sót pajtákba, épületekbe cipelték. A felszínre hozott sótömbök számlálását a mágiások végezték. Feladatkörüknek megfelelően kontra, ellenőr nevet is kaptak. Ezek helyébe később a mázsatisztek és felőrök, valamint a bányaőrök léptek. A sóvágók munkáját segítette a bányakovács, aki a szerszámok használhatóságáról gondoskodott.
Az Erdélyi Fejedelemség idején a sóbánya és a sóhivatal, illetve a sókamara Sófalván működött. Az első írásban fennmaradt sófalvi sókamarás 1583-1591 között Székely Mózes, a későbbi egyetlen székely fejedelem. További sófalvi kamarásokat I. Rákóczi György idejében Koncz Boldizsár, Apafi Mihály fejedelem idejében Bencsér Pál, majd Dályai Ferenc.
Sófalva területén a székely őslakosság már a középkorban foglalkozott „só-vágással” Ez a kifejezés az akkori bányászkodás módjára is utal, amikor is a közel szabályos kősó testeket körbevájták, majd felhasították. A székely katonai lustrák (összeírások) tanusága szerint az Erdélyi Fejedelemség idején a legtöbb sóvidéki sóbányász Sófalváról került ki, sőt még később az 1700-as évek végén is a két Sófalva lakói közül került ki a legtöbb sóbányász.
A magyarországi kősóbányászat általánosan gyakorolt módja a mélyművelés. A szálban álló, nagy tisztaságú sót kézi fejtéssel termelték ki. A sófejtésnek egészen más technikáját alkalmazták Székelyföld egyetlen sóbányájában, Sófalván. Ez tulajdonképpen felszíni művelésnek számított, amit a magasan kiemelkedő sószikla oldalain végeztek.
II. János magyar király a székelyek sorozatos lázongása miatt fegyveres erővel leverte az ellene lázadó székelyeket 1562-ben, a székely nemzet tulajdonát képező sót fejedelmi, állami tulajdonba vette, a só őrzésére őröket állított. Így jött létre 1564-ben Parajd települése, de a sóhivatal vagy másképpen a sókamara Sófalván székelt egészen az 1720-1750-es évekig, amikor a Habsburgok a sokkal kisebb településre, Parajdra helyezték a sóhivatalt. A felszíni művelés nyomai másutt is előfordultak, de a munkatechnika egyedül Parajdon őrződött meg, ami a hajdani sóvágás módszerére is fényt vet. Parajdon az alaksót, a sótömböt nem gerendákban metszették ki, hanem gömbölyített aljazatú sótesteket vágtak, amit nem daraboltak tovább.
A parajdi sóbánya a Székely-Sóvidék természetes központja, a Kárpát-medence egyik legfontosabb sóbányahelye. A bányában 120 méter mélyen templom, játszótér is van. A templomnak Nepomuki Szent János nevet adták, aki a bányászok védőszentje, és akinek két méter magas szobra is itt található. Az ökumenikus kápolnában naponta istentiszteletet tartanak ortodox, katolikus és református lelkipásztorok. A bolthajtásos kupolatermek, Dózsa György, Erzsébet és József nevet viselik. Szomszédságában található a 19. század elején épült volt sóhivatal, a Sókamara, amely ma egészségügyi rendelő. A parajdi művelődési otthonban megtekinthető néprajzi kiállításon (Falumúzeum) közel 2000 helybeli és környéki tárgy, történelmi emlék kapott helyet. Különösen a sóvágással és sószállítással kapcsolatos eszközök, szerszámok és makettek, valamint fényképek sokasága látható.
A székelyek 1562-ig szabadon használhatták a sót. Ekkor az emlékezetes lázadás után tartott segesvári országgyűlés kimondja a só kitermelésének és árusításának, a székely székek e fontos jövedelmi forrásának az állami monopóliummá tételét. Az országgyűlés után a segesvári vár piacán fejezték le a lázongó székelyek huszonhat vezetőjét.