A nándorfehérvári diadal a magyar–török háborúk egyik jelentős eseménye, amelynek során 1456. július 4–22. között a keresztények (magyarok és szerbek) Szilágyi Mihály vezetésével hősiesen védték meg Nándorfehérvár várát (a mai Belgrádot) II. Mehmed török szultán a nagyA középkori becslések a török sereg létszámát – feltehetően szubjektív okokból – jóval nagyobbra, a túlerőt mintegy tízszeresre tették. Az új kutatások szerinti, ma elfogadott legvalószínűbb becslés szerint a teljes létszámot tekintve a török hadsereg mintegy kétszeres, a reguláris erőket tekintve mintegy háromszoros túlerőben volt. túlerőben levő ostromló seregével szemben, majd a védőkhöz 12 ezer katonájával időközben csatlakozó Hunyadi János vezetésével, Kapisztrán János 30–35 ezer keresztesével közösen július 21-én, a vár melletti csatában legyőzték a törököket.

II. Mehmed július 4-én vette ostrom alá a Szilágyi Mihály 7 ezres serege által védett várat. Az addig 12 ezer fős haderejével a vártól elzártan állomásozó Hunyadi János egy július 14-én zajlott ütközetben áttörte a török hajózárat a Dunán, és csatlakozott sógora, Szilágyi Mihály várat védő seregéhez. Az egyesült magyar sereg július 21-én visszaverte II. Mehmed támadását, majd július 22-én kitört a várból, és az akkor már 70 éves, Kapisztrán János ferences szerzetes irányítása alatt álló keresztesek segítségével vereséget mért a török hadseregre, melyet időközben pestis és ellátási nehézségek is sújtottak. Az eseményt a magyar hadtörténelem – tekintettel kivívásának körülményeire és hosszú távú következményeire, illetve nemzetközi jelentőségére – az egyik legjelentősebb magyar győzelemként tartja számon. A győzelem mintegy hetven évre megállította a törökök további európai terjeszkedését és Magyarország meghódítására irányuló próbálkozását.

A csatát megelőzően pápai rendelettel bevezetett déli harangszó a keresztény világban azóta a nándorfehérvári diadalra emlékeztet. III. Kallixtusz pápa augusztus 6-án szerzett tudomást a kereszténység e természetfölöttinek látszó győzelméről a pogány betolakodókon, így 1457-től erre a napra tette a Krisztus színeváltozása ünnepét.

Előzményei Török terjeszkedési tervek a 15. század közepén A 14. és 15. században rendkívüli gyorsasággal terjeszkedő Oszmán Birodalom élére 1451-ben II. Mehmed szultán személyében becsvágyó és tehetséges uralkodó került. "Amikor Mahomet török császár Görögországot leverte, úgy elbizakodott, hogy azt mondta: 'Egy az Isten az égben, egy fejedelem uralkodjék a földön!" Lengyel Dénes: Régi magyar mondák. Budapest: Móra Ferenc Könyvkiadó. 1985. Uralkodása második évében Bizánc elfoglalásával méltó fővárost adott birodalmának, megszilárdította európai helyzetét, és a hadsereg és a közigazgatás jelentős átalakításába kezdett. Az ősi oszmán nemzetségek háttérbe szorításával a birodalom vezető posztjaira csak tőle függő közembereket nevezett ki, amivel biztosította a birodalmon belüli abszolút uralmát, és megteremtette a további terjeszkedés alapjait. Hadserege – magjában mintegy tízezer janicsárral, negyvenötezer szpáhival és az újonnan megszervezett tüzérséggel – a 15. század közepén szervezettségét és harcértékét tekintve még a kor európai hadseregei fölött állt.

E tekintélyes erő birtokában II. Mehmed a bizánci császárok utódának tekintette magát, és birodalmát Európa és Ázsia legnagyobb hatalmává kívánta fejleszteni. A további európai terjeszkedés első lépéseként 1454-ben megszállta a Középkori Szerb Királyság nagy részét, és birtokba vette az ottani, gazdag ezüstbányákat. Hunyadi János még ebben az évben kísérletet tett az elvesztett területek visszafoglalására, de nem járt sikerrel. A már 1427 óta két nagyhatalom között őrlődő szerb despota, Brankovics György Magyarországra menekült, és kénytelen volt innen figyelemmel kísérni országa bekebelezését. A törökök gyorsan megszilárdították helyzetüket Szerbiában, és 1456-ban – a már a korabeli szóhasználatban is – Magyarország kulcsának tartott Nándorfehérvár (napjainkban Belgrád, Szerbia) elfoglalására készültek. Nem maradt fenn részletes forrás a szultán terveiről. Az bizonyos, hogy Nándorfehérvár bevétele után Magyarország belseje ellen fordult volna, nem tudjuk azonban, hogy távlati terveiben szerepelt-e az ország bekebelezése, vagy a magyar királyt hűbéresévé, adófizetőjévé kívánta tenni.

A keresztes eszme Európában a 15. század közepén bélyegkép|200px|Szilágyi Mihály arcképe(Teleki József A Hunyadiak koracímű könyve III. kötetéből)

A keresztes eszme – a Szentföld visszafoglalásának gondolata – Európában már a 13. század vége óta nem volt napirenden. A nemzeti királyságok és városállamok megerősödése, a vatikáni építkezésekre és a vatikáni államszervezet megerősítésére összpontosító pápák sora nem tette lehetővé, hogy egy keresztes hadjárat reálisan szóba kerülhessen. 1396-ban még sikerült egy jelentős lovagi hadsereget kiállítani, azonban a nikápolyi csatában elszenvedett megsemmisítő vereség még a lelkesedés utolsó csíráit is kioltotta. Az, hogy a keresztes hadjárat gondolata nem veszett végleg a feledés homályába, csak annak volt köszönhető, hogy mind a Szentszéknek, mind a „legkeresztényibb” címre áhítozó uralkodóknak propagandafogásként szükségük volt a keresztes eszme hirdetésére. Eközben pedig az Oszmán Birodalom terjeszkedésével az erőviszonyok annyira eltolódtak, hogy a török hadsereg már csak egy egyesült nyugat-európai hadsereg bevetésével lett volna legyőzhető.

230px|bal|bélyegkép|Lotz Károly: III. Kallixtusz pápa átadja imabulláját a papságnak.A Budavári Nagyboldogasszony Templom freskója

Változást – valójában csak egy ismételt fellángolást – a veszély kézzelfogható közelségbe kerülése, Bizánc városának 1453. május 29-én bekövetkező eleste hozott. Nem volt kétséges, hogy II. Mehmed, a hódító néhány éven belül hadseregét a keresztény Európa ellen vezeti. A nyugati közvélemény – joggal – kételkedett a török hódítás útjában álló első számottevő akadály, a Magyar Királyság teherbíró képességében, és ezt a kételkedést csak megerősítette, hogy a magyar követek az 1454. október 27-i német-római birodalmi gyűlésen kijelentették, hogy a magyarok „külső segítség nélkül kénytelenek lesznek békét kötni a törökkel”. V. Miklós pápa tudta ezt, ezért már röviddel Bizánc elfoglalása után, 1453. szeptember 30-án általános keresztes hadjáratot hirdetett, azonban ismét bebizonyosodott, hogy a Német-római Birodalom már régóta nem az a keret, amely alkalmas több állam együttes mozgósítására. bélyegkép|200px|1456. június 3-ától hatalmas üstökös világított az égen (ld. Halley-üstökös)

A fordulat lehetősége ismételten felcsillant 1455. április 8-án, amikor Alfonso Borgia, volt valenciai püspök személyében, III. Kallixtusz néven az oszmán veszélyt igazán átérző főpap emelkedett a pápai székbe. Az új pápa május 15-én új keresztes bullát adott ki, és hatékonynak tűnő intézkedéseket tett, hogy a keresztes hadjárat terve ezúttal meg is valósulhasson. Leállíttatta a vatikáni építkezéseket, intézkedett az egyházi javadalmakat megadóztató „török tized” begyűjtéséről, önkéntes keresztes had szervezésére legátusokat nevezett ki Európa országaiban, és tárgyalásokba kezdett a földrész nyugati felének szinte minden jelentős uralkodójával.

A török elleni küzdelem érdekében látszólag megmozdult minden európai állam, az ígért segítségből azonban csak nagyon kevés valósult meg, a keresztes eszmét ismét érvénytelenítette az államérdek. A birodalmi gyűléseken megszavazott pénzt nem tudták összeszedni, a keresztes hadak szervezése lassan haladt, nagy részük csak az ostrom után érkezett meg, VII. Károly francia király még a keresztes bulla kihirdetését is megtagadta, és végül a befolyt török tizedet is az Anglia elleni háborúra fordította.

III. Kallixtusz pápa 1456 tavaszán már tisztában volt azzal, hogy a nyugati uralkodóktól egyetlen katonát sem remélhet, ugyanekkor Magyarországról riasztó hírek érkeztek a török hadsereg méreteiről, és arról, hogy Hunyadi János hajlandó békét kötni és ezt a sereget Itália felé átengedni. A pápa nem tudta, hogy a hírek valótlanok, és ebben a helyzetben – végső kétségbeesésében égi segítségért fohászkodva – adta ki 1456. június 29-én – három héttel a nándorfehérvári csata előtt – Bulla orationum imabulláját, amelyben elrendelte, hogy a kereszténység valamennyi templomában a szokásos reggeli és esti harangszó között „déltájban” háromszor kongassák meg a harangokat, „jel adassék minden hívőnek, hogy imáikkal segítsék azokat, akik a török ellen harcolnak”. A déli harangszó tehát – ekkor még – nem a diadalt, hanem a végveszélyt, a keresztes eszme végső csődjét hirdette.

Az általános félelemnek külön nyomatékot adott, hogy 1456. június 3-ától hatalmas üstökös – korabeli értelmezés szerint égi jel – világított az égen. Csóvája fenyegetően mutatott kelet felé, a közvélekedés szerint mutatva, hogy kelet felől iszonyatos csapás készül a nyugati kereszténységre.

Magyarország és a törökellenes háború jobbra|bélyegkép|100px|Lófarkas zászló a „tug”, oszmán hadijelvény A török terjeszkedés Magyarországot kedvezőtlen helyzetben érte. Albert személyében 1439-ben meghalt az az uralkodó, akinek esélye lett volna egy széles törökellenes összefogást létrehozni. I. Ulászló halálával a magyar–lengyel perszonálunió megszűnése is tovább rontotta Magyarország esélyeit. V. Lászlót felkészítették az uralkodásra, de túl fiatalon került trónra, és az egymással versengő bárói csoportok befolyása alá került. Így a török támadás előtt Magyarország is csak szavakban volt egységes. Az 1455-ös rendi országgyűlés megerősítette Hunyadi Jánost főkapitányi tisztségében, portánként egy arany hadiadót vetett ki, továbbá száz portánként négy lovas és két gyalogos kiállítását rendelte el. A gyűlés ígéretet tett a bárók, nemesek és főpapok személyes hadba vonulására, azonban a magyar főurak jelentős része túlzottnak tartotta a főkapitány hatalmát, és azt akár egy kulcsfontosságú végvár elvesztése árán is gyengíteni igyekezett. Így az 1455 szeptemberében Magyarországra érkezett Juan Carvajal spanyol bíboros, pápai legátus legnagyobb gondja nem is a török elleni háború szervezése, hanem a magyarok közötti ellentétek elsimítása volt. Az 1456 tavaszára már Európát hatalmába kerítő általános pesszimizmust csak tovább fokozta a magyar rendek magatartása. Az 1456 januárjára összehívott országgyűlés csak április elejére ült össze, és ott az a különös döntés született, hogy az országos had csak augusztus elejére jöjjön össze, mert meg kell várni az aratás végét. A döntés azért volt különös, mert ekkor már nyilvánvaló volt, hogy a szultán Nándorfehérvár ellen készül, és mikor valóban megérkezett a szultáni had megindulásának híre, a gyűlés pánikszerűen feloszlott, azzal a határozattal, hogy a had vonuljon a déli határra. A parancsot végrehajtani tudó hadsereg azonban nem létezett.

E válságos helyzetben három ember akadt, aki megpróbált feladatának megfelelni: Hunyadi János, aki saját költségén felszerelt seregével Szegedre vonult, hogy ott várja be az esetleg még csatlakozni kívánó hadakat, Kapisztrán János szerzetes, akit a pápa megbízott egy keresztes sereg szervezésével a Magyar Királyság területén, amely ekkorra Péterváradon gyülekezett és Juan Carvajal pápai legátus, aki miután belátta, hogy a magyar rendekkel semmire sem megy, az Alföld déli részén segített be a keresztes had toborzásába.

Nándorfehérvár, „Magyarország kulcsa”

A déli végvárrendszer tervszerű kiépítése az 1410-es években Luxemburgi Zsigmond hadszervezeti reformjainak keretében kezdődött. A rendszer kiépítésében jelentős szerepe volt Zsigmond hadvezérének, Ozorai Pipónak, de a szervezés az ő 1426-ban bekövetkező halálával sem szakadt meg. Az 1426 májusában Lazarevics István szerb fejedelemmel kötött tatai szerződés közel húsz déli várat juttatott harc nélkül magyar kézre. Ekkor került magyar fennhatóság alá a nándorfehérvári vár is. Az erősség ettől kezdve – 1521-ben bekövetkezett elestéig – földrajzi helyzeténél és méreténél fogva is kulcsszerepet töltött be a magyar határvédelemben.