Az Iguanodon (nevének jelentése: 'leguán fogú') az ornithopodák alrendágába tartozó dinoszaurusznem, amely nagyjából az első gyors mozgású, két lábon járó hypsilophodontidák és a kacsacsőrű dinoszauruszok elterjedése (az ornithopodák aranykora) közti időszakban élt. Számos faját azonosították, melyek a késő jura kor kimmeridge-i korszakától a késő kréta kor cenomani korszakáig éltek Laurázsia (a mai Ázsia, Európa és Észak-Amerika) területén. A 2000-es évek első évtizedében azonban megállapították, hogy mindössze egyetlen megfelelően igazolt faja van: az I. bernissartensis, ami a kora kréta kor barremi és kora apti korszakában élt Európában, mintegy 130–120 millió évvel ezelőtt. Az Iguanodon egy nagyméretű, testes növényevő volt, melynek jellegzetessége a nagy, hegyes hüvelykujj-tüske, amit feltehetően a ragadozók elleni védekezésre és az élelem összegyűjtésére használt.
Az Iguanodont az angol geológus, Gideon Mantell fedezte fel 1822-ben, három évvel később pedig leírást készített róla. A Megalosaurus után ez volt a második, hivatalosan elnevezett dinoszaurusz. A Megalosaurusszal és a Hylaeosaurusszal együtt ezt a nemet használták fel harmadikként, amikor a Dinosauria öregrendet definiálták. Az Iguanodon a kacsacsőrű hadrosauridákkal együtt az Iguanodontia csoportba tartozik. A nem taxonómiája kutatások tárgyát képezi, és az új fajok megjelenésével vagy a régiek más nembe való áthelyeződésével változhat.
Az Iguanodon tudományos megértése a fosszíliákból kinyert új információk révén fejlődött az idők során. Két jól ismert lelőhelyről számos maradványa került elő, melyek között majdnem teljes csontvázak is találhatók, amik lehetővé tették a kutatók számára, hogy elméleteket állítsanak fel az egykor élt állatok táplálkozásáról, mozgásáról és társas viselkedéséről. Ez az egyik legkorábbi nem, amiről nagy mennyiségű információ áll rendelkezésre, miáltal kis, de mégis jelentős helyet kapott a nyilvános érdeklődés szempontjából fontos dinoszauruszok között. Művészi reprezentációja jelentős változásokon ment keresztül, mialatt a maradványait illetően új értelmezések láttak napvilágot.
Anatómia bélyegkép|balra|250px|Az I. bernissartensis és az ember méretének összehasonlítása
Az Iguanodon egy testes növényevő volt, ami a ma élő medvefélékhez hasonlóan négy és két lábon egyaránt tudott mozogni. Legismertebb faja, az I. bernissartensis, melynek felnőtt példányai nagyjából 10 méter hosszúak voltak, de egyes esetekben elérhették a 13 métert is, míg az átlagos tömegüket 3,08 tonnára becsülik. Ez a nem nagyméretű, magas és keskeny koponyával rendelkezett, melyhez egy fogatlan és feltehetően keratinnal (szaruval) borított csőr tartozott, fogai pedig a leguánokéhoz hasonlóak, de azoknál nagyobb méretűek voltak, és egymáshoz közelebb helyezkedtek el. A mellső lábuk hosszú (az I. bernissartensis esetében a hátsó láb 75%-át is eléri) és erőteljes, a tenyerük meglehetősen rugalmatlan, így a testsúlyt a három középső ujjnak kellett megtartania. A hüvelykujjak kúpos tüskék voltak, melyek elálltak a három középsőtől. A korai rekonstrukciókon a tüskéket még az állat orrára helyezték, az újabb leletek azonban feltárták a tüskék igazi helyét, bár a pontos céljuk vitatott maradt. Elképzelhető, hogy védekezésre vagy a táplálék összegyűjtésére használták őket. A kisujj meghosszabbodott és finoman mozgatható volt, tárgyak manipulálására is alkalmas lehetett. A hátsó lábak erőteljesek voltak, de nem futáshoz, hanem járáshoz alkalmazkodtak, a végükön három lábujj helyezkedett el. A hátgerincet és a farkat elcsontosodott ínszalagok tartották és merevítették, melyek az állat életkorának növekedésével egyre merevebbé váltak (ezek a rúd alakú csontok gyakran hiányzanak az összeállított csontvázakról és a rajzokról). A testfelépítésük összességében nem tért el a későbbi rokonaikétól, a hadrosauridákétól.
Osztályozás és eredet
bélyegkép|jobbra|250px|Az Iguanodontia egyszerűsített kladogramja, Norman (2004-es) munkája alapján
Az Iguanodon után nevezték el az ornithopodák népes csoportját, a linnéi rendszertan szerint besorolatlan Iguanodontia kládot, melybe sok középső jura és késő kréta kori fajt soroltak be. Az Iguanodon mellett a klád legismertebb tagjai közé tartozik a Dryosaurus, a Camptosaurus és az Ouranosaurus, valamint a kacsacsőrű hadrosauridák. A régebbi forrásokban az Iguanodontidae még különálló családként szerepel, a későbbiekben azonban olyan szemétkosár-taxonná vált, amely csak egyes ornithopodákat tartalmaz, de nem találhatók meg benne sem a hypsilophodontidák, sem a hadrosauridák. A gyakorlatban rendszerint olyan állatokat soroltak be ide, mint a Callovosaurus, a Camptosaurus, a Craspedodon, a Kangnasaurus, a Mochlodon, a Muttaburrasaurus, az Ouranosaurus és a Probactrosaurus. A kladisztikai elemzés megjelenésekor a hagyományos értelmezés szerinti Iguanodontidae parafiletikus csoportnak látszott, így ezeket az állatokat a hadrosauridákhoz viszonyítva a kladogram más pontjaira helyezték át, ahelyett, hogy különálló kládként kezelték volna. A modern definíció szerint az Iguanodontidae már csak az Iguanodont tartalmazza. Az Iguanodontoidea besorolatlan kládként továbbra is használatban van a szakirodalomban, azonban jelenleg számos tradicionális Iguanodontoideát a Hadrosauroidea öregcsaládba sorolnak be. Az Iguanodon a Camptosaurus és az Ouranosaurus között található a kladogramokon, és feltehetően egy Camptosaurusszerű állat leszármazottja. Jack Horner szerint, főként a koponyajellemzőik (szünapomorfiáik) alapján a hadrosauridák két egymástól távoli rokonságban álló csoportot alkotnak; az egyikbe a lapos fejű hadrosaurinák tartoznak (köztük az Iguanodonnal), a másikba pedig a fejdíszes lambeosaurinák, a javaslatát azonban elutasították.
Felfedezés és történet Gideon Mantell, Sir Richard Owen és a dinoszauruszok felfedezése bélyegkép|balra|250px|A Maidstone-ban 1834-ben talált maradványok
Az Iguanodon felfedezéséhez régóta kötődik egy népszerű legenda. A történet szerint Gideon Mantell felesége, Mary Ann fedezte fel az első Iguanodon fogakat a Whiteman's Green Tilgate erdejének kőzetrétegeiben, az angliai Sussex megyéhez tartozó Cuckfieldben, 1822-ben, mikor a férje egy páciensénél járt látogatóban, bár nincs bizonyíték arra, hogy Mantell valaha is magával vitte volna a feleségét, amikor a pácienseihez ment. Ráadásul Mantell 1851-ben azt állította, hogy ő maga talált rá a fogakra. Ennek ellenére nem mindenki tartja kitalációnak a történetet. Mantell jegyzetfüzetéből kiderül, hogy 1820-ban kapta a Whiteman's Greenben levő lelőhelyről az első nagy fosszilis csontokat. Mivel néhány theropoda fog is előkerült, először úgy gondolta, hogy ezek a csontok egy óriás krokodilhoz tartoztak, és megpróbálta egy részleges csontvázzá összeilleszteni a maradványokat. 1821-ben jegyezte fel a növényevőhöz tartozó fogak felfedezését, és ekkor merült fel benne az a lehetőség, hogy a kőzetréteg egy nagy növényevő hüllő maradványait őrizte meg. 1822-ben megjelent Fossils of the South Downs (A South Downs fosszíliái) című publikációjában azonban még nem merte felvetni a fogak és az igen hiányos csontváz közötti kapcsolat lehetőségét, illetve azt a feltételezést, hogy a leletei két élőlényhez, egy húsevőhöz („egy Gyík törzsbe tartozó hatalmas méretű állathoz”) és egy növényevőhöz tartoztak. 1822 májusában mutatta be először a növényevő fogakat a Royal Society of London előtt, de a társaság tagjai, köztük William Buckland úgy vélték, hogy azok egy hal fogai vagy egy harmadidőszakban élt orrszarvú metszőfogai lehetnek. 1823. június 23-án Charles Lyell egy párizsi estélyen megmutatott néhányat Georges Cuviernek, de a híres francia természettudós kijelentette, hogy egy orrszarvúhoz tartoznak. Bár másnap Cuvier visszavonta az állítását, Lyell csak az első véleményt közölte Mantellel, aki az eset miatt elbizonytalanodott. 1824-ben Buckland leírást készített a Megalosaurusról, és ebből az alkalomból meghívást kapott Mantell gyűjteményének megtekintésére. Március 6-án megvizsgálta a csontokat és megállapította, hogy azok egy óriás sauriához tartoztak – bár tagadta, hogy az állat növényevő lehetett. A felbátorodott Mantell ismét elküldte a fogakat Cuviernek, aki 1824. június 24-én küldött válaszában kijelentette hogy azok egy hüllőhöz, és nagy valószínűséggel egy óriás növényevőhöz tartoztak. Cuvier Recherches sur les ossemens fossiles című műve az évi kiadásában elismerte korábbi hibáját, így a tudományos körök azonnal elfogadták Mantellt és új sauriáját. Mantell a jelenkori és a kihalt hüllők közti párhuzam alapján megpróbált további bizonyítékot szerezni az elméletére vonatkozóan. 1824 szeptemberében ellátogatott a Királyi Sebészeti Főiskolára (Royal College of Surgeons), de első alkalommal nem sikerült megfelelő fogat találnia. Azonban az intézmény segédkurátora, Samuel Stutchbury, felismerte, hogy a fosszíliák az általa akkoriban preparált leguánfogakra emlékeztetnek, jóllehet a méretük vagy hússzor nagyobb. 1825. február 10-én Mantell, aki mindaddig nem készített leírást a leletről, egy cikket írt a maradványokról a Royal Society számára. Az izometrikus arányosítás alapján úgy becsülte, hogy a lény a 18 méteres hosszúságot is elérhette, azaz nagyobb volt a 12 méter hosszú Megalosaurusnál.
bélyegkép|250px|Mantell maidstone-i maradványok alapján készített tülkös orrú Iguanodon rekonstrukciója
A lelet és a leguán fogai közti hasonlóságot felismerve úgy döntött, hogy az új nemet Iguana-saurusnak ('iguana gyíknak') fogja nevezni, de barátja, William Daniel Conybeare hatására (aki egy, az iguanához kevésbé illő nevet, az Iguanoidest vagy az Iguanodont javasolta) az Iguanodon azaz 'iguanafog' nevet választotta, amely az iguana és az ógörög odon, odontos 'fog' szavak összetételével keletkezett. A binomiális nevezéktan szerinti fajnévről azonban megfeledkezett, így azt 1829-ben Friedrich Holl alkotta meg; a teljes név az I. anglicum lett, ami a későbbiekben I. anglicusra változott.
1834-ben, a kenti Maidstone-ban levő egyik lelőhelyen, egy jobb állapotú példányra találtak, melyet Mantell hamarosan megszerzett, és a jellegzetes fogai alapján Iguanodonként azonosított. A maidstone-i kőtábla lehetővé tette az első csontváz-rekonstrukció és művészi illusztráció elkészítését, melyek azonban hibákat tartalmaztak. A legismertebb hiba abból adódott, hogy Mantell az egyik hegyes csontot tülöknek vélte, és az állat orrán helyezte el. A későbbi években a jobb állapotú példányok felfedezésével azonban kiderült, hogy a tülök valójában egy módosult hüvelykujj. A sziklába ágyazódott maidstone-i csontvázat a londoni Természetrajzi Múzeumban (Natural History Museum) állították ki. Maidstone városa pedig a felfedezésre emlékezve, 1949-ben, a címerében egy pajzsot tartó Iguanodont helyezett el. A példány 1832-ben I. mantelli néven került besorolásra, mikor Christian Erich Hermann von Meyer lecserélte az I. anglicus nevet, bár a csontváz más sziklaformációból került elő, mint az eredeti I. mantelli / I. anglicus lelet.
bélyegkép|balra|250px|A híres (zsúfolt) bankett a Crystal Palace-ben levő Waterhouse Hawkins-féle Iguanodonban
Ekkortájt feszültség kezdett kialakulni Mantell és az ambiciózus tudós, Richard Owen között, akinek jobb pénzügyi forrásai és kapcsolatai voltak a zűrzavaros Reform Act-korszak brit politikai és tudományos köreiben. Owen eltökélt kreacionista volt, és az evolúciós elmélet korai változatát (a transzmutacionizmust) támogatókkal szembeni vitáiban hamarosan a saját fegyvereként kezdte felhasználni a dinoszauruszokat. A dinosauria leírásában 61 méter alá csökkentette a dinoszauruszok méretét, és azt állította, hogy fejlettek és emlősszerűek voltak, amilyennek Isten megteremtette őket; a kornak megfelelő értelmezés szerint, és nem a hüllőkből „transzmutálódtak” emlősszerű lényekké.