Kárókatonafélék

A kárókatonafélék, más néven kormoránok (Phalacrocoracidae) a madarak (Aves) osztályába és a szulaalakúak (Suliformes) rendjébe tartozó család.

Rendszertani besorolásuk 2014-ben Jarvis és társai alaktani- és DNS-vizsgálatok végeztek a mai madarak körében; felfedezésüket a „Whole-genome analyses resolve early branches in the tree of life of modern birds” (A genom teljes vizsgálata meghatározza a modern madarak családfájának a korai ágait) című írásban adták ki."Whole-genome analyses resolve early branches in the tree of life of modern birds", Erich D. Jarvis, et al., Science 12 December 2014: Vol. 346 no. 6215 pp. 1320-1331, DOI: 10.1126/science.1253451. Ennek a nagymértékű kutatásnak a következtében, az Ornitológusok Nemzetközi Kongresszusának (International Ornithological Congress) jóváhagyásával ezt a madárcsaládot kivették a gödényalakúak (Pelecaniformes) rendjéből és áthelyezték az újonnan létrehozott szulaalakúak rendbe.A Phylogenomic Study of Birds Reveals Their Evolutionary History. Shannon J. Hackett, et al" Science 320, 1763 (2008)

Előfordulásuk

Elterjedésük A kormoránok minden kontinensen jelen vannak, kivéve az Antarktiszt. A legtöbb faj a trópusokon és a déli mérsékelt öveken él. Nem találhatóak meg Közép- és Észak-Ázsiában. Sok faj él Kanadában.

Élőhelyük Megtalálhatóak a tengereken, a partokon valamint a belföldi vizekben. Egyes fajok csak a belföldi vizeknél élnek, de mindegyik élőhelyük egyformán lakott a részükről. A belföldi vizek közé tartoznak a folyók, tavak, főleg halastavak.

Megjelenésük A kormoránok közepes és nagy méretű, erős testfelépítésű vízimadarak. Testhosszuk 45–100 centiméter, testtömegük 360–2800 gramm (a csököttszárnyú kárókatona akár 4 kilogramm is lehet). Tollazatuk színe kétféle lehet; egyszínű fekete vagy barna, a szaporodási időszakban ragyogó; vagy a háton sötét, a hason fehér. A hímek általában nagyobbak és nehezebbek a tojóknál. A fiatal madarak szürkésbarna színűek és hasuk valamivel halványabb. A kormoránok nyaka hosszú, farkuk hosszú, ék alakú. Csőrük hosszú, viszonylag magas és éles. Lábuk rövid, úszóhártyás, ezért a szárazföldön esetlenül mozognak. Szárnyaik rövidek, enyhén lekerekítettek. Repülési sebességük akár a 80 km/h-t is elérheti. A repülő fajok szárnyfesztávolsága 80–160 centiméter.

Életmódjuk Ellentétben más vízimadarakkal nem a vízen, hanem a szárazföldön pihennek. Ilyenkor magasabb helyeket, például sziklákat vagy ágakat keresnek. Mikor elhagyják a vizet és kirepülnek a szárazföldre, megrázzák a tollaikat, és szárnyaikat kinyitják, hogy tollazatuk gyorsabban száradjon. Táplálékuknak a fő képviselője a hal, de egyes fajok táplálkoznak még más vízi állatokkal is, mint például csigákkal, kagylókkal és férgekkel, valamint néha hüllőkkel és kétéltűekkel. Táplálékuk 50%-át a halak teszik ki, leginkább az 5–25 centiméter hosszúak, ritkán akár 60 centiméteresek is. Vadászni zuhanással vagy egy kis ugrással szoktak és a zsákmányt felhozzák a felszínre. Általában magányosan vadásznak, de egyes fajok csoportokban is.

Szaporodásuk A kormoránok jellemzően telepekben fészkelnek, amelyek tíztől akár százezer párig is kiterjedhetnek. Gyakran fészkelnek egy helyen más vízi madarakkal is. A fészkelőhelyeket a hímek választják ki, ezek fajtól függően lehetnek sziklák, tengerpartok vagy fák. A hímek szárnyukat csapkodva és világos torkukat mutogatva csalják magukhoz a tojókat. Néha előfordul, hogy két évben ugyanazzal a tojóval párosodnak a hímek, de általában minden évben másikkal. A fészkeket mindkét szülő építi, egyes fajoknál ez csak egy üres homokföldbe kiásott mélyedés, más fajoknál algákból, iszapból és ürülékből készült fészek. Egyes esetekben ugyanazt a fészket használják a következő évben is. Fészekaljuk 2–3 fehér tojásból áll (ritkán 4), amelyet 23–35 napig költenek. Az utolsó tojásból kikelt fiókák gyengébbek, mint az idősebb testvéreik, ezért szinte mindig az első három napban meghalnak.

Rendszerezés A családba az alábbi 2 recens nem és 3 fosszilis nem tartozik:

Microcarbo Bonaparte, 1856 - 6 faj Phalacrocorax Brisson, 1760 - típusnem; 32 faj

†Limicorallus (középső oligocén; Chelkar-Teniz, Kazahsztán) †Nambashag Worthy, 2011 - 2 faj; oligocén-miocén †Nectornis (késő oligocén?/kora miocén; Közép-Európa – középső miocén; Bes-Konak, Törökország) – hozzátartozik az Oligocorax miocaenus

A korábban önálló nemként elfogadott fosszilis Oligocorax parafiletikus csoportnak bizonyult, emiatt az európai fajokat a Nectornis-ba helyezték át, míg az észak-amerikai fajokat a Phalacrocoraxok közé sorolták be.

A paleogén időszakból származó Piscatort (késő eocén - Anglia), Borvocarbót (késő oligocén - Közép-Európa) és egy megnevezetlen kora oligocén korszaki, egyiptomi maradványt a kárókatonák és a kígyónyakúmadarak átmeneteinek tekintik.

A késő pliocén és kora pleisztocén határán élt Valenticarbo-t nomen dubiumként kezelik az ornitológusok. Nagy valószínűséggel az idetartozó maradvány a Phalacrocorax madárnem része.

Képek

Jegyzetek

Források ITIS szerinti rendszerbesorolása 2011: Descriptions and phylogenetic relationships of a new genus and two new species of Oligo-Miocene cormorants (Aves: Phalacrocoracidae) from Australia. ISSN 0024-4082|Zoological journal of the Linnean Society, 163(1): 277–314. Christidis, L., and W. E. Boles. 2008. Systematics and taxonomy of Australian birds. CSIRO Publishing, Collingwood, Victoria, Australia. Gill, F., and D. Donsker (eds.). 2010. IOC World Bird Names (Version 2.4). Available at (Accessed 12 May 2010). Kennedy, M., R. D. Gray, and H. G. Spencer. 2000. The phylogenetic relationships of the shags and cormorants: can sequence data resolve a disagreement between behavior and morphology? Molecular Phylogenetics and Evolution 17: 345-359. Siegel-Causey, D. 1988. Phylogeny of the Phalacrocoracidae. Condor 90: 885-905. Available at (Accessed 13 May 2010). Benson, Elizabeth (1972): The Mochica: A Culture of Peru. Praeger Press, New York. Berrin, Katherine & Larco Museum (1997) The Spirit of Ancient Peru: Treasures from the Larco Museum|Museo Arqueológico Rafael Larco Herrera. Thames and Hudson, New York.

Dorst, J. & Mougin, J.L. (1979): Family Phalacrocoracidae. In: Ernst Mayr|Mayr, Ernst & Cottrell, G.W. (eds.): Check-List of the Birds of the World Vol. 1, 2nd ed. (Struthioniformes, Tinamiformes, Procellariiformes, Sphenisciformes, Gaviiformes, Podicipediformes, Pelecaniformes, Ciconiiformes, Phoenicopteriformes, Falconiformes, Anseriformes): 163–179. Museum of Comparative Zoology, Cambridge. Hope, Sylvia (2002): The Mesozoic radiation of Neornithes. In: Chiappe, Luis M. & Witmer, Lawrence M. (eds.): Mesozoic Birds: Above the Heads of Dinosaurs: 339–388.

IUCN (2007): 2007 IUCN Red List of Threatened Species. IUCN, Gland.

Orta, Jaume (1992): Family Phalacrocoracidae. In: del Hoyo, Josep; Elliott, Andrew & Sargatal, Jordi (eds.): Handbook of Birds of the World, Volume 1 (Ostrich to Ducks): 326–353, plates 22–23. Lynx Edicions, Barcelona. Robertson, Connie (1998): Book of Humorous Quotations. Wordsworth Editions.

André Thévet|Thevet, F. André (1558): About birds of Ascension Island. In: Les singularitez de la France Antarctique, autrement nommee Amerique, & de plusieurs terres & isles decouvertes de nostre temps: 39–40. Maurice de la Porte heirs, Paris. van Tets, G. F. (1976): Australasia and the origin of shags and cormorants, Phalacrocoracidae. Proceedings of the XVI International Ornithological Congress: 121–124.

Fordítás

További információk Képek az interneten a kárókatonafélékről Cormorant videos on the Internet Bird Collection

First video of cormorant deep sea dive, by the Wildlife Conservation Society and the National Research Council of Argentina. WCS press release, 2012-07-31

Kategória:Madárcsaládok

Kárókatonafélék

Źródło i licencja